Nyomtatás
Kategória: Pszichológia

"Barátom alamizsnája sokkal jelentősebb volt az enyémnél, és én így szóltam hozzá: - Igaza van; az öröm után, melyet az kelt bennünk, hogy ámulatba ejtettek, az ámulatkeltésé a legnagyobb. - Az hamis pénz volt - felelte csöndesen, mintegy magyarázkodva bőkezűségéért...S ekkor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy egyszerre akart jótékonykodni és jó üzletet csinálni; megnyerni negyven krajcárt, és hozzá Isten szívét; gazdaságosan bezsebelni a paradicsomot; végül pedig ingyenes bizonyítványt arról, hogy milyen jó szivű." A hasmis pénz - Charles Baudleaire, fordította Szabó Lőrinc.
*
A metrókocsi közepén az ülésen egy elhanyagolt külsejű férfi ül. Ügylenül próbálja a sérült kezén a meglazult kötést megerősíteni, de csak az egyik kezével és a szájával tudja valahogy a műveletet elvégezni. Az előtte álló és a mellette ülő emberek néha rátekintenek, látják, hogy segítségre szorul, de sokáig nem segít senki. Egyszer csak egy nő a kocsi belsejéből odasiet hozzá, leguggol eléje, és ügyes mozdulatokkal megigazítja a kötést a férfi kezén.

Egy asszony ül az utcán, előtte tányér, benne néhány pénzdarab. Koldul. Néha megáll előtte valaki, és beledob a tányérba néhány forintot. Egy hajléktalan külsejű férfi hajol váratlanul a kéregető nő arcához, és azt mondja: adjon már 100 forintot. A nő a zsebébe nyúl, és szó nélkül átnyújtja neki a kért érmét.

Miért nem segítettek a többiek, s miért segített éppen ő? Miért tud az egyik ember önzetlenül segítséget nyújtani, és a másik miért nem? Mi áll az altruisztikus - önzetlen - viselkedés hátterében? Milyen lélektani folyamatok előzik meg, váltják ki?

Mindenek előtt különbséget kell tenni e viselkedés két típúsa között. Az egyikben a személy a másoknak nyújtott segítségével kivánja megteremteni vagy megőrizni a magáról alkotott pozitív képét. Minél több esetben képes segíteni másokon, annál inkább biztos lehet abban, hogy ő “jó ember”. Ennek a tudata adja tulajdonképpen az önzetlennek mutatkozó cselekedet jutalmát. A jó cselekedetért nem vár pénzben, ajándékban kifejezhető ellenértéket, mert elegendő számára az a megerősítés, amely a saját magáról alkotott pozitív énképének fenntartásában jelentkezik. Mivel önmagáról elővételezte azt, hogy tud önzetlen lenni, amikor ilyen cselekedetet hajt végre, ennek az anticipált képnek felel meg. Ha egy elesett embert látva nem segítene önzetlenül, ellentétbe kerülne az önmagáról alkotott elképzelésével. Az altruistának, ezért amikor csak lehet, alkalmat kell teremtenie arra, hogy gyakorolhassa segítőkészségét. Altruizmusa nem a siránkozó filantropikus altruizmus, hanem ama józan, férfias virtus, amely az önfegyelmezésben edző erőt, mások boldogságában önnön örömét keresi.

A másik esetben az altruista viselkedés jutalma abból származik, hogy valakinek a helyzete szemmel láthatóan javult. Az önzetlen segítségre kész személy ebben az esetben minthogy előre látja a segítségre szoruló személy életében beálló változást, ez az előrevetített kép vezérli cselekedetét. Amikor a kívánt változás végbement a segítségre szorult ember életében az anticipált kép beigazolódik, s ez visszaigazolja – megerősíti – az altruista viselkedést. Itt tehát a külső világban végbemenő pozitív változás a jutalom, szemben az először említett altruista viselkedéssel, ahol az a személy belső világában bekövetkező változásból ered.

Az altruisztikus cselekedetet külön kell választani szeretet vezérelte magatartástól is. Az igazi, mélyről fakadó szeretet nem hasonlítható "a humanisztikus altruizmus gyakorlására, melynek alapja vagy becsvágy, hiúság és fennhéjazás, vagy szenvedések láttán tanúsított gyenge idegzet és hisztérikus befolyásolhatóság."- írja Pavel Florenszkij ortodox teológus.


Lélektani szakaszok

Jobban megértjük az altruista viselkedést, ha megnézzük milyen szakaszokra bontható az a folyamat, amelyik végül elvezet az önzetlen cselekedethez. S.H. Swartz amerikai pszichológus modellje szerint ez a következőkből áll:

  1. Tudomást szerzünk egy segítségre szoruló emberről.

  2. Megállapítjuk, hogy milyen cselekedetekkel segíthetünk rajta.

  3. Eldöntjük, hogy képesek vagyunk-e a segítséget megadni.

  4. Kapcsolatba lépünk a rászoruló személlyel és ettől fogva felelősséget érzünk érte.

  5. Mozgósítjuk magunkban az elesettek segítésére önmagunkkal szembeni elvárásainkat.

  6. Felmérjük a segítségnyújtó cselekedetünk várható eredményét, hasznát.

  7. Végrehajtjuk a segítségnyújtó cselekedetet.

Ha a 6. pontban jelzett értékelésünk negatív eredménnyel zárul, vagyis úgy ítéljük meg nincs igazán vagy kevés a segítésnyújtásunk haszna, az altruisztikus cselekedetünket elhalasztjuk és az előző pontokban felsorolt lépéseket is újraértékeljük. A modell érdeme, hogy kiterjed azokra a mozgósító tényezőkre is, amelyek meghatározzák önmagunkkal szembeni elvárásainkat. Az egyén számba veszi segítségnyújtó cselekedeteinek a várható következményeit abból a szempontból, hogy mennyire sikerül majd vele enyhíteni a rászoruló helyzetén. De megitélheti a helyzetet úgy is, hogy nem érdemes segítséget nyújtania, mintegy elhárítva a felelősséget magáról.

Az említett szerző modellje alkalmasabbnak látszik azokban az esetekben, amikor az önmagunkkal szembeni elvárásaink az adakozás társadalmilag elfogadott normáiból származnak (“adakoznom kell az olyan embernek, aki segítségemre szorul”), mint amikor az elesettek segítésének társadalmilag elfogadott normáiból fakad (“így kell cselekednem a társadalmi igazságosság nevében”). Az első típusú magyarázatban az önzetlen cselekedetet nem a mások helyzetében ténylegesen bekövetkező változások, hanem az egyén belső értékrendje idézik elő. A másik típusú magyarázat mögött az a feltételezés áll, hogy egy másik ember helyzetének javulása örömmel tölthet el minket, tekintet nélkül arra, hogy azt mi segítettük elő vagy sem.


Veszélyhelyzet észlelése

Az altruisztikus viselkedés magyarázatára is szolgál J.A. Piliavin veszélyhelyzetek értékelésére alkotott modellje. Abból indul ki, hogyha másokat veszélyes helyzetben látunk izgatottak leszünk.

Izgatottságunk mértéke több dologtól függ:

Minél nagyobb a szemlélőben a veszélyhelyzet észlelése miatt kiváltott izgalmi szint, annál inkább arra érez késztetést, hogy ezt a kellemetlen érzését csökkentse. Eszerint a segítségnyújtás kizárólag azért történik meg, mert a szemlélő ennek segítségével tud megszabadulni a feszültségétől. Ez a modell a segítségnyújtásnak csak bizonyos eseteire ad magyarázatot. Ha a segítő látja, hogy valaki a folyóba esik és nem túl nagy a távolság közte és a fuldokló között lehet gyorsan a vízbe veti magát, hogy kimentse. A fuldokló látványa mutatja, hogy a veszély nagy, a közte és fuldokló közötti távolság csak néhány méter, felismeri a fuldoklóban egyik ismerősét, azt is tudja, hogy a vízbeeséstől nem sok idő telt el, vagyis ha gyorsan cselekszik még tud rajta segíteni. Mindez hirtelen megemeli izgalmi szintjét. A fuldokló segítségére siet és kimenti. Megnyugszik.

Ez a modell azonban nem ad magyarázatot arra, miért megy oda valaki egy hajléktalanhoz és ad neki egy kiflit. Azért, mert a jó emberek hisznek az igazságos világban és ha azt látják, hogy valakivel mostohán bánt a sors megpróbálnak segíteni.


Nem mindenki segít

Igaz nem mindenki segít a bajbajutottakon. Sokan úgy gondolják a hajléktalan maga felelős a helyzetéért vagy másoknak a dolga segíteni. Vannak, akik az altruisztikus cselekedet kiváltódását abban találják meg, hogy mindig törekszünk a lelki egyensúlyunk fenntartására. Ha a külvilágból származó hatásokra az egyensúly felborul bennünk, ez arra késztet minket, hogy a kedvező változásokat magunk idézzük elő, s jó cselekedetünkkel helyreállítsuk lelki harmóniánkat. Felzaklat minket egy hír: egy gyerek gyógyulása csak egy külföldi, drága klinikán oldható meg. Az adománnyal állítjuk helyre lelki békénket. A lelki feszültség azonban nem csak altruisztikus cselekedettel csökkenthető, kiválthat erőszakot is. Ez az egyik magyarázata a hajléktalanokat érő gyakori és durva támadásoknak.

Sokan úgy vélik az önzetlen cselekedetek az ember veleszületett empátiás képességéből fakadnak. Az a képességünk, hogy bele tudjuk élni magunkat a másik helyzetébe és azonosnak érezzük magunkat vele, arra késztet minket, hogy segítsünk. A segítésnyújtás ebben az esetben kicsit olyan, mintha magunkon segítenénk. Látom, hogy éhes, szomjas, az empátia révén egy kicsit én is éhes és szomjas leszek és enni, inni adok neki, hogy “éhségemet”, “szomjúságomat” csökkentsem.Vajon a személy általános hangulata befolyásolja-e, hogy valakinek a segítségére siet-e vagy sem? Aderman vizsgálata szerint a rosszkedvű, szomorú ember ritkábban segített, mint a vidám. Milgram az egyik kísérleti csoportban levő személyeknek azt a feladatot adta, hogy ellenőrizzék egy másik személy feladatmegoldását, s ha hibázott áramütéssel büntessék. A feladatmegoldó a kísérletvezető segítője volt és a valóságban nem kapott áramütést. A másik csoportban a kísérleti személynek büntetés helyett hangjelzést kellett adnia, ha hibázott a feladatmegoldó. Ezt követően a feladatvégzők arra kérték a kísérleti személyeket, hogy segítsenek neki egy személyes ügyének a megoldásában. Arra voltak kíváncsiak melyik csoporthoz tartozók segítenek szívesebben. Az eredmények szerint annak szívesebben segítettek, akiről úgy tudták, hogy a rossz megoldásaiért áramütéssel büntették. Ebből vonta le a kísérlet vezetője, azt a vitatható következtetést, hogy akinek korábban valamilyen kárt okoztunk, mintegy ellensúlyozásul, ha bajba jut gyakrabban nyújtunk segítséget.

Mások kellemetlen helyzetének az észlelése akkor vált ki erős érzelmet, ha a helyzet teljesen egyértelmű, hamar bekövetkezik és sürget az idő, hogy cselekedjünk. A válasz ilyenkor lehet egy gyorsan kivitelezett segítség, de lehet egy pánikszerű menekülés is a segítés helyett. A segítésnyújtás sikere vagy sikertelensége a vizsgálatok szerint nagymértékben függ a segitő személyiségétől, korábbi tapasztalataitól és ismereteitől is.


Vétlen esemény?

Darley és Latané az önzetlen cselekedet alakulását vizsgálata laboratóriumi helyzetben. A kísérleti személyek egyetemi hallgatók voltak, akik úgy tudták az egyetemi élet problémáiról folytatott eszmecserén vesznek majd részt. Egyenként bevezették őket egy helyiségbe. Nem sokkal később még valaki érkezett a szobába, aki a kísérletvezető segítője volt. Neki az volt a feladata, hogy egy kis idő múlva játssza el, hogy epilepsziás rohama lett. Arra voltak kíváncsiak, hogy mit tesz ilyen helyzetben a kísérleti személy. A másik kísérleti helyzetben több kísérleti személy tartózkodott a szobában. A kétféle helyzet különböző viselkedést váltott ki. Amikor egyedül volt a “beteggel” a kísérleti személy azonnal és mindig a segítségére sietett. Amikor azonban többen voltak jelen, sokkal később vagy egyáltalán nem sietett a bajbajutott segítségére. A jelenlévők növekvő számával egyre ritkában volt megfigyelhető a kísérleti személyen az altruista magatartás. Egybevág ez azzal a mindennapos tapasztalatunkkal: ha valaki rosszul lesz az utcán sokan elmennek mellette anélkül, hogy segítenének rajta. Mintha mindenki arra várna, hogy a másik segítsen. Nem ritkán a járókelők inkább elfordítják a fejüket, hogy ne is lássák a bajbajutottat. A megfigyelések azt mutatták, ha a bajbajutottnak viszont sikerült valakivel a járókelők közül szemkontaktust létesítenie a segítés ritkán maradt el.

Ha az áldozatról nyilvánvalóan kiderül, hogy önmaga felelős a helyzetéért ritkábban segítenek az emberek. Az egyik vizsgálatban azt figyelték meg mit tesznek az emberek, ha valaki a New York-i földalattin összeesik és mozdulatlanul fekve marad. Általában a segítségére siettek, kivéve ha alkoholszagot éreztek rajta.

A vizsgálatok szerint a nők általában segítőkészebbek voltak a férfiaknál és gyakrabban kaptak segítséget is, ha ők jutottak bajba. Az erőszakos cselekedetek áldozatainak viszont sokkal ritkábban sietnek a segítségére. Feltehetően azért, mert ilyenkor félnek, hogy ők is az erőszak áldozataivá válhatnak. Clark és Word szerint a segítségnyújtáskor az emberek mérlegelik a beavatkozásnak mekkora lesz a “költsége”, vagyis milyen hátránya, kára származhat neki belőle. Minél magasabb ez a becsült érték, annál kevésbé valószínű a segítségnyújtás. Egy vérző áldozaton ritkábban segítenek, mint egy nem vérzőn. A segítésnyújtás mértéke attól is függ, hogyan van öltözve a bajbajutott. A jól öltözött emberen hamarabb segítenek, mint egy elhanyagolt külsejűn. Szívesebben nyújtanak segítséget annak az áldozatnak, aki a város jobb negyedében került bajba, mint akire egy lepusztult városrészben találnak rá.

Hogy mikor és kinek kell a segítségére sietni, azt elsősorban azoknak a kisebb nagyobb közösségeknek a normái szabják meg, amelyekben a mindennapi életünket éljük. Ott, ahol az embereknek az elesetteken való segítés elvárt viselkedés a közösség tagjai részére, természetes és mindennapos cselekedetnek számít. A társadalom egészére ez persze nem jellemző. Az embereknek mindig csak egy kis része veti alá magát az elvárásoknak. Vannak, akik nem képesek elfogadni a nekik nyújtott önzetlen segítséget, lelki tehernek érzik a hálát, és ezért ha kapnak valamit, azt azonnal megpróbálják viszonozni. Mások ilyen-olyan ürüggyel kivonják magukat a segítségadás alól vagy rögtön ellenszolgáltatást várnak érte.