Nyomtatás

A szóbeli érintkezés, a beszéd és kódrendszere, a nyelv az ember legsajátosabb érintkezési módja. Míg a legtöbb állati hang csupán érzelmi állapotokat közöl, az emberi beszéd tanult képesség, és a legfinomabb, legbonyolultabb információ továbbítására is alkalmas.


A beszéd

Az emberek között – az intelligenciától, az iskolázottságtól, valamint a társadalmi hovatartozástól függően – igen nagy eltérések vannak abban a tekintetben, hogyan használják a nyelvet. A társadalom perifériáján élőknek a beszéde általában konkrétabb, több sztereotip elemet tartalmaz. Az elvontságot igénylő nyelvi helyzetekben e réteg tagjai nehezebben fejezik ki magukat. A családon belüli nevelés során elsajátított alacsonyabb nyelvi kulturáltság jelentős oka lehet annak, ha az egyén nem tud helyzetéből kitörni, magasabb iskolákban helytállni. Eltér egymástól a falusi és a városi nyelv is, bár ez napjainkban már mindinkább elmosódik, elsősorban a tömegkommunikáció hatására. Ma is megvannak azonban a kis közösségek, szervezetek eltérő sajátos nyelvhasználatából fakadó különbségek. Más és más az egyes mesterségek nyelve, külön szóhasználata van a közigazgatási intézményeknek, a katonaságnak, másképpen beszélnek a fiatalok egymás közt stb.

A beszédet egyfelől arra használjuk fel, hogy információkhoz jussunk. Ilyenkor kérdéseket teszünk fel másoknak. Másfelől magunk közlünk információkat másokkal, például akkor, amikor válaszolunk kérdéseikre. Beszámolhatunk az élményeinkről, elmondhatjuk a véleményünket valamiről. Utasításokkal vagy parancsokkal. Rábeszéléssel befolyásolhatjuk mások viselkedését is.

A szavakkal jutalmazhatunk és büntethetünk is. A kedves, becéző szavak, dicsérő jelzők, a bókok jutalom értékűek, viszont a szidalmak, a trágár szavak, a sértegetések sokszor komoly fájdalmat okozhatnak.


A vokális üzenetek

Beszédünkben egy jellegzetes, nem szóbeli kommunikációs csatorna is működik. Ezt – a latin vox_hang, hangszín szóból eredő elnevezéssel – beszédünk vokális, azaz hangzásbeli sajátosságai adják: ugyanazokat a szavakat igen eltérő módon, más-más érzelmeket kifejezve ejthetjük ki, s ezzel más-más jelentést adunk nekik. Az „igen” úgy is hangozhat, hogy tiltást fejez ki. A hang jól tükrözi az ember belső feszültségét, izgalmát.
A hangerő, a hangmagasság, a beszéd sebessége néha fontosabb, több jelet hordoz a beszédben a szavak jelentésénél, mondanivalójánál. A hangsúly elhelyezése és tartása a szavak egyes szótagjain vagy a mondat egyes szavain, a mondat dallamváltozásai, a szavak közötti szünetek pontosan megmutatják a beszélő emocióit, érzelmeit. Az aggódók rendszerint gyorsabban beszélnek a megszokottnál, s a hanghordozásuk is magasabb, a lesújtott személy lassan és mély hangon szól, az agresszív ember felemelt, elfúló hangon beszél. A szünetek helyettesítik a beszédben a központozást; a hangsúly és a hangmagasság árulja el, hogy kérdezünk-e vagy közlünk valamit.Az emberek a beszélgetőtársak közbevágására, hallgatására egyénien válaszolnak. Vannak, akik azonnal elhallgatnak, ha valaki közbeszól, míg mások megpróbálják túlbeszélni, túlkiabálni a közbeszólót. Van, aki nem képes elviselni a csöndet, s azonnal beszélni kezd, amint beszélgetőtársa elhallgat.

A beszéd nem szóbeli mozzanatai közé tartoznak a beszédben elkövetett hibák, zavarok. Ilyenek a hézagkitöltő hangok (a hümmögések: „izé”, „ő”, „ühüm”) és a szavak fölcseréléséből, szavajárásokból, hebegésekből álló hibák.

A vokális csatorna a pszichikai működésben mutatkozó zavaroknak talán a legérzékenyebb kifejezője. A beszélő szorongását, belső feszültségét az úgynevezett Mahl-féle skálával lehet megállapítani. Tízféle zavarjel előfordulását méri (például az ismétlést, a túl hosszú szüneteket, az elvétéseket, a hibás szórendet stb.) A zavarjelek számát elosztják a vizsgált beszédben elhangzott szavak számával: ez adja a beszédzavar indexét, amely kifejezi a belső feszültséget.

Szavak, szavak

Belőletek épülnek
az ész magas tornyai,
a foghatón túli
világ könnyű habjai,
a káromlások veszett kiáltásai,
a keresztek árnyaiban
térdeplők imái,
a kivégző fal előtt
a vezénylő tisztek parancsai,
a hangok síró sorai,
a panaszos, árva dallamok,
a meghitt pillantásból kelt
sóhajok,
a fülbe suttogott vallomások,
(és foglyaként a rossznak
nagyot csattan rajtunk
a kőbe vésett táblákra írt
tiltó parancsolatok ostora);

az örömujjak pengette
tiszta üzenetek
körül nyargalják a Földet,
míg a mindenség habja
el nem kapja őket,
ha gondolatként
útra kelnek
teremtő társai lesznek
az Isteneknek,
és a titok édes
illatával öntözött gyöngybetűk,
simogató lanttal kísért
énekkel, gyógyítani is tudnak;

de milliós hadsereggel jönnek,
és vesznek körül minket
a hadra kelt idegen hangsorok,
s a hősi halottaknak,
a régi, szép magyar szavaknak,
némaság jut,
ki veszi kézbe a poros polcokról,
a foszló könyveket, amelyek
őrzik még a hajdani zengő,
bongó rímeket?

csak a holt költők
kristálysírjaiból szállnak ki
a szent és remek sorok,
mint a teljesületlen vágyak,
bolond remények,
mikor mécsesek gyúlnak
a gránitlapokon,
és lobognak
rajtuk az égő üzenetek,
a tiszta lángok.



A mimika


Az arc az érzelmek megmutatásának és változásának a legfontosabb eszköze. A mimikai izmok gazdag hálózata teszi lehetővé a különböző érzelmeknek megfelelő arckifejezést. P. Ekman, e kérdéskör egyik legismertebb kutatója szerint hét érzelem ismerhető fel egyértelműen az arcon: szomorúság, félelem, undor, harag, érdeklődés, meglepetés, öröm. A vizsgálatok szerint a filmen bemutatott emberek érzelmi állapotát a nézők túlnyomó többsége meg tudta állapítani, ha nemcsak az ember arcát hanem az egész kapcsolati helyzetet is bemutatták neki. A mimika az emberi közlésrendszer (kommunikáció) egyik legfontosabb csatornája, feltehetően azért, mert a rajta keresztül futó jelzések biológiai eredetűek: az alapvető érzelmeket kifejező mimika, a Föld összes népéhez, kultúrájához tartozó embereken azonos, és mindenki képes felismerni azokat. A mimikai csatornán futó jelzések kódját az úgynevezett piktografikus eljárással is igyekeztek tisztázni. Az arcnak csak a mimika szempontjából legfontosabb vonalait és pontjait ábrázolták. A rajzok a szemek pontjaiból, a szemöldök és a száj vonalaiból álltak. (Kiderült, hogy az orr vonalának az érzelmek kifejezése szempontjából nincs jelentősége.) A biológiailag meghatározott mimika a kulturális hatások nyomán eltérő vonásokat mutathat. Különböző lehet az érzelmek kiváltódásának és az arcon való megjelenésének az ingerküszöbe és mértéke. Hogy milyen helyzetben és mennyire szabad, lehet vagy kell kimutatni az érzelmeket, ez is változik a különböző kultúrkörökben. Más és más az érzelmek mimikai kifejezésének az érintkezésekben betöltött szerepe is: eltérő módon befolyásolhatja a másik ember viselkedését. A mimikának szerepe van a szóbeli közlések nyomatékosításában is: az elmondottak hatását az arckifejezések fokozzák. A mimikai megnyilvánulások egy része tudatosan használt kommunikatív jel. Az összevont szemöldök és a szigorú tekintet nem tetszést fejez ki, a száj elhúzása elégedetlenséget mutat, a mosoly a rokonszenv és a barátság jele.

Mimika

A mesebeli hétféle vonás,
fénypor változás az arcon,
minden ember-alakú lényen,
felismerhető.
A mi
mika teszi fel,
s rögzíti
jajszóra, vagy
ittas ál
omra
a kifejező gipsz-álarcot.

Szomorúság:
mérgezett
könnycseppek a
szemgödör
héjperemén
,
gyászt ütemező vibrálás az arcon.

Félelem:
sós cseppek
a homlokon, hópapírra festődő
fekete benti-világ.

Undor:
falánkság vissz-képe a rezegő pillákban,
penge szájban keserű-töltet,
vágtatás messze el,
kantár és zabla nélküli lovon.

Harag:
retina-pokolba hullt
lángszárnyú mad
ár,
rózsa-pírral lefújt arcbőr,
gyúlt iker-bolygók.

Kíváncsiság:
csomópont a neuron-szövevényben,
fekete lukká tágult ablak,
fürdés a látvány szűz-völgyében.

Meglepetés:
a páros reflektor
megismételhetetlen villanása,
a radar-szem piros jelzése.

Öröm:
tébolycsönd után
boldog sikoly, minden portré éke.

Ne feledd! Arckifejezésed
másoknak küldött jelzés, rólad.

Összevont szemöldök:
gyémánt-dac, fegyverdördülés,
rád vetült láva-tekintet, futás az életért.

Félrehúzott száj:
akár egy agyő, int búcsút,
gyufaláng, mely gyorsan elenyész.

Mosoly:
tárt karokra vár,
vagy cselt sző,
telhetetlen lakoma,
rokonszenv
kelő Napja,
barátság
eleven zsinege,
gondokat
elűző varázsnyíl.

 


A tekintet

A tekintetváltásnak fontos szerepe van a társas kapcsolatok szabályozásában. Jelentése a különféle helyzetekben más és más. Fenyegetést vagy segítségkérést látunk benne, kifejezhet baráti közeledést vagy szexuális érdeklődést. Az emberi tekintetben az érzelem és a személyiség is feltárul. Azok, akik önmagukba kevéssé bíznak s a válaszadás elől kitérnek, ritkábban tekintenek beszélgetőtársukra. Az az ember azonban, aki mélyen mások szemébe néz, magabiztosnak, szívélyesnek, barátságosnak és őszintének tetszik. Kísérletek igazolták: minél nagyobb a távolság az érintkező partnerek között, annál többször váltanak egymással tekintetet. Amikor viszont közel vannak egymáshoz és bizalmas kérdésekről beszélgetnek, kevesebbet nézik egymást. A tekintetváltások száma és ideje a felek közötti társadalmi különbségeket is kifejezik. Arra, akinek társadalmi helyzete, rangja, beosztása magasabb a miénknél, a beszélgetés során többször tekintünk, mint arra, akinek alacsonyabb. Pontos kísérletek igazolják azt a régóta ismert tényt, hogy a pozitív érzelmek a tekintetek szaporodásával járnak együtt, míg a másik nézésének az elutasítása negatív érzelmek meglétére utal. A beszélőnek ahhoz, hogy megbizonyosodjon arról, a hallgató valóban megértette-e azt, amit mondott, időről időre tekintetet kell váltania. A laboratóriumi vizsgálatok szerint beszélgetés közben egy-egy pillantás 3-7 másodpercig tart és 1-3 másodpercenként követik egymást. A beszélő mondandójának a vége előtt körülbelül 1 másodperccel nézni kezdi partnerét, hogy megtudja mennyire ért vele egyet. Amikor a beszélő elveszti gondolatának a fonalát, s keresi a szavakat, kevesebbet néz a hallgatóra. A nők sokkal többször és többet néznek valakinek a szemébe, mint a férfiak. Ha valaki rájuk tekint, azt nem fenyegetésnek érzik, hanem az irántuk való érdeklődés megnyilvánulását látják benne.

Tekintetek

Élő tükrökbe,
világló szemekbe nézek.
Némán tűrik, hogy
kifosszam őket,
s lássam amit rejtegetni
próbálnak.
Mikor rám emelik
a nyájas sugárzást mutató,
a büszke, örömbe öltözött,
vagy riadt, könyörgő,
nyugtalan tekintetüket,
nem sejtik
épp jellemük katalógusában
lapozgatok lágy ujjakkal,
míg ki nem bomlik elém
lassan jóságuk
vagy fekete felük.

Szárnyas fények gyúlnak,
táruló vad
bogarakban dac lobog,
hódító büszke, kevély kedv,
láz dobog,
félelem nélküli szenvedély,
kantárt szakított harag kiállt,
jóindulat dereng.

Legördülni nem tudó
könnycseppjeit
elfüggönyözött
tekintetébe rejtve
fordul felém a legyőzött,
míg a győztes
ittas szemmel
a dicső halált haltak
fölött ropja táncát;

nézem a könyörgő arcot,
a nedves fehérben úszó,
bársonyos bizalommal
tágra nyílt szemet,
amelyből az áhítat,
mint templomüveg
szent képéről a hit árad;

a vidám, nyílt gyermekszemet,
amely még nem tanulta meg
hogy vele hazudni is lehet;

a magány leheletébe
burkolódzó, fakószürke
nő gyulladt gödrét,
melyben tikkadt gyűlölet
lapul,
és az öreg férfiét, akinek
bozót tekintetében már
megőszült a vágy.

Borzadva figyelem azokat,
akik letépni
többé nem tudják
szerepük fagyarcát,
s csontos maszkjukon
ott remeg ösztönük alja.
Szemük mély üregébe
hiába ültetnek tökéletes közönyt,
táguló pupillájuk színt vall.

Látom a világölbe hullt
kétségbeesett térdeplőt, aki
lesüti szemét, barna bánat, és
a napi gondok győzik le éjjelét.

Mindegyikőtöknek tartozom
kik előttem felnyílva álltok.
Megbékült álmotokat majd
őrzöm én, fönt
-- a magas égben.


A taglejtés

A kezünkkel kérni, hívni, elbocsájtani, fenyegetni, könyörögni tudunk, ki tudjuk fejezni a rémületet, a félelmet, a méltatlankodást, a megbánást...Nem képesek-e a kezek buzdítani, megállítani, helyeselni, csodálkozást, szemérmességet mutatni? A nyelvek sokféleségében a kezek szólnak minden ember számára közös nyelven. Quintilianus írta ezeket a sorokat az i. e. I. században. Ha messziről nézünk két embert, meg tudjuk állapítani, milyen viszonyban vannak egymással: más-más mozdulatot tesznek, ha szeretik vagy gyűlölik egymást, ha élénk vita folyik köztük, ha az egyik fél alá van rendelve a másiknak. A taglejtések közé a kezek, a karok, és a fej mozdulatait soroljuk. Különbséget kell tenni a jelentéssel bíró, jelképes, bemutató vagy figuratív gesztusok és a beszéd ritmusát, hanglejtését vagy erejét követő mozdulatok között. Valamennyi nem szóbeli kommunikációs eszköz közül a gesztusokban van a legtöbb egyezményes jel. A fej mozgásai igenlést, elutasítást, tiltakozást, helytelenítést, elszomorodást, elkeseredést képesek kifejezni. A kezek köszönésre lendülnek, tisztelegnek, fenyegetően ökölbe szorulnak. A gúnyolódó, szamárfület mutató kezek, a felszarvazást jelentő ujjak, a szolidaritást kifejező ökölbe szorított jobb kéz mindenki számára érthető üzenet. Az egyezményes jelek egy részét társadalmi normák szabályozzák: megszabják, milyen helyzetben és hogyan lehet használni őket. Bíróságon nem szabad fenyegető gesztusokat tenni, a katonai felettesnek nem lehet egy fejbólintással kifejezni az egyetértést stb. A taglejtések nagyobbik része a beszédet kíséri. S a különböző nyelvekben a gesztikuláció eltérő, van olyan, amelyiket alig kísér taglejtés, más nyelv viszont elképzelhetetlen széles gesztikulációk nélkül. A kézmozdulatok gyakrabban jelennek meg a beszéd rövid szüneteiben, ilyenkor a beszélő szóbeli kifejezésének a nehézségeit próbálják áthidalni. Nagyon érzékenyen mutatják a kezek az ember belső feszültségeit.

 Taglejtések

 Kezünk száz virágával
kérni, könyörögni
is tudunk,
s fogadjuk,
még ha ablak mögül jön is,
a csábító mozdulat szálló illatát,
felismerjük a mosolygós,
bókoló ujjak hatalmát,
halljuk a karok ölelő dallamát.
Édes kincset nyújt
egy titkos jel,
de szívünkbe szúr
egy karcsú kesztyű villanása,
mikor a szerelem gyilkosaként
elbocsájt.

 Egy fenyegető mozdulat
mély sebet ejt rajtunk,
jobban bánt
minden gúnyos kacajnál,
kimondott szónál
egy levegőt markoló ököl.
Ki tudjuk fejezni fejtartásunkkal
rém-teli félelmünket éppen úgy,
mint a kétségbeesésünket,

a perc dühére hajolva remegve
adhatunk méltatlankodásunknak
nyomatékot,
s kezünk mutatja, ha kell
elégedetlenségünk szolga-dühét.

Ó ti kezek, az érintés gyönyörét
hozó lágy felhők,
szemérmességet mutató,
a hűség üzenetét küldő, a megbánás
mozdulatát kifejező lejtések,
ti tudtok
a hangosan kimondottakkal szemben,
helyeselni, buzdítani, megállítani,
csodálkozást adni.
Felismerjük a győztes vulkán-gesztusát

éppen úgy, mint a vesztes
langy legyintését.
Mert a taglejtés
a népek sokféleségében
a világ-kapocs,
minden égtáj közös nyelve.


A testtartás

A különböző testtartásokat rendszerint önkéntelenül vesszük fel és nem is gondolunk arra, milyen fontos üzenetet közvetítünk vele másoknak. Vannak például kifejezetten fensőbbséges, uralkodói vagy megadó testtartások. Az uralkodni vágyást egyenes tartás jellemzi, miközben a fej hátravetett. A csípőre tett kezek is valami hasonlót fejeznek ki. Pontosan fel tudjuk ismerni a barátságos és az ellenséges testtartást. Testtartásunk érzelmeinkről is hírt ad, megmutatja, ilyen feszültségek vannak bennünk, vagy éppen ellenkezőleg, mennyire vagyunk oldottak. Egy embernek a testtartásából leolvashatjuk, milyen a jelenlevőkhöz fűződő viszonya. Ha valaki félig elfordulva, merev testtartással áll, félrefordított fejjel, abból látható, hogy elkülönül a többiektől, vagy nem akar, nem tud velük közösséget vállalni. Másképpen áll, tartja hátát, a fejét a rezignált, a kétkedő vagy a közönyös ember. Más láb és kéztartása van a szégyenlős embernek és morózusnak. A zárkózott ember megközelíthetetlenségét testtartása is kifejezi. A járásmód is különböző attól függően, milyen érzelmi állapotban van az ember. Másképpen ül le vagy áll fel az, aki magas beosztásban van és másképpen az, aki ”csak” beosztott. A katonás tartás civil ruhában is látható vagy ha egy virilista gazdag végigvonult valamikor a város főutcáján, abból mindenki – idegen is – tudhatta: jelentős személyiséggel találkozott. A testtartási módok jelentős mértékben függenek a társadalom szokásaitól is. A japánok hajbókoló magatartása minden idegennek kijáró udvariassági gesztus, az amerikaiak könnyed, hanyag viselkedése is messziről jelzi kivel állunk szemben. Az egymással szoros kapcsolatban levő emberek akaratlanul is átveszik egymás testtartását: ugyanolyan ülő- vagy állóhelyzetet vesznek fel. Különbségek mutatkoznak a nők és férfiak testtartásában is? Hozzá kell azonban tennünk, hogy ezek többsége nem biológiai eredetű, hanem az eltérő neveltetésből származnak.

Testtartás

Amit ékül ítélsz életedben
rajtad megjelenik.
Ha reszketsz
részeg reményt mutat öltözéked.1

Képtalálat a következőre: „páncélos lovag képek”

Más láb és kéztartása van
a légzsák-burkába bújt szégyenlősnek,
mint kinek
fényből szőtt szótlan mosolya
teste tartásában is feldereng.
A mohás csendbe zárkózott hivatalnok,
mikor feláll,
testét betakarja
a megközelíthetetlenség,
A bíró testtartása meg
  szigort borít
maga köré.

Lassul a járásod,
de hevülhet is, attól függően,
milyen állapotban vagy
változik az egy-helyben-futásod.
A harag ködéből kiváló alak kemény,
határozott léptei,
csöndes könnyeivel
a szemében, kimutatják
valakivel éppen szakított,
talán szív-üressége miatt,
s lehet örökre.

Állj elém!
Fejed legyen hátravetett!
Hadd nézzelek meg.
Lám, most kezedben tartod
  jogaradat,
büszkeség árad belőled,
nem úgy, mint tegnap,
mikor a csüggedés fújta át rajtad
levegő-sípjait, s héjtörek voltál,
talp alá került mag.

Mikor látom valakin éppen
kitörni készül a lódarázs düh,
és csont-dárda áll ki
homlokából,
a menekülő utat keresem.

Ne feledd, megjelenésed
lemez-függönyén át,
még mielőtt megszólalnál
kifejezed a melletted állóhoz
való viszonyodat is.
Két személy, két tükör,
két mancs, s lehet
bűz-fecskendő,
méreg-tű van
benne.
Sötét vágyad, csaló csacsogásod,
vagy aranyinges sugárzásod
mindent megelőzve kopogtat.

Aki a testtartásomról levált
szó-fényeket össze tudja gyűjteni,
tud olvasni delfin-csipogásomból,
belelát éj-koponyámba, látja feszített
sodronyaim mit bírnak még ki.

Látod, az ott félre fordított fejjel,
elfordulva áll, magányosan,
mint fűcsomó az aszfaltúton,
így mutatja nem akar,
vagy nem tud
közösséget vállalni a mellette
állóval.

Szobája terét betölti,
mint a dúsan megrakott ünnepi asztalt,
a magas beosztású méltósága,
másképpen áll fel,
vagy ül le, mint az alárendeltje.
Civil ruhában is mutatja
rangjelzéses tartását az ezredes.
Hallgatagon ácsorgó embereken
is jól látható a rájuk vetült gyász.

Mikor meg
a porszemek balettjében
fürödve sziluettedet látom,
tartásoddal kifejezett
biztatásod hang nélkül is
harsogóan repül hozzám.
Ami körülötted leng,
a finom illat és álom,
nekem mind Te vagy.
Vállad, csípőd kontúrja
tele van rólad szóló
váratlan híradással.
Árnyékod megmozdul,
és engem rajzol
magad mellé.

1Utalás William Shakespeare Macbeth című darabjára

 


A távolságtartás

A bennünket körülvevő tér legfontosabb eleme kétségtelenül a másik ember. Attól függően, milyen viszonyban vagyunk az emberekkel, mindennapi életünkben más és más távolságot tartunk.
E. T. Hall amerikai antropológus vizsgálatai alapján négyféle távolságtartást ír le. A nyilvános távolság még kívül esik a személyes vonatkozások körén. Ezt éljük át, amikor egy nagyszámú hallgatóságnak kell előadást tartanunk. Ilyenkor megnő a taglejtéseknek és a testtartásoknak a kommunikációs szerepe. A nyilvános távolság a hatalom és rang kifejezésére is alkalmas. A magasabb beosztásban levőnek ezért tágasabbak általában a szobáik, szélesebbek az íróasztalaik, s ezért vannak a székek és a fotelok jó messzire helyezve egymástól

.

 

 

 

 

 

 

A társasági távolság az alkalmi társas összejövetelek részvevői és az együtt dolgozó emberek között általános. A személytelen ügyek megbeszélésére alkalmas. Ebben a távolságban a másik ember arcának bensőséges részletei nem láthatók, de tekintetüket egymásba tudják fonni. Ez a távolság lehetővé teszi azt is, hogy ne kezdeményezzünk beszélgetést a másik jelenlétében és így nyugodtan végezhetjük a munkánkat, mégsem tűnünk tapintatlannak.

A személyes távolság mint egy láthatatlan búra vesz körül mindenkit. A felek ilyenkor karnyújtásnyira vannak egymástól. Közvetlen közelről látják társuk arcvonásait, ruházatának ráncait, jól meg tudjuk figyelni kezének finom mozgásait, esetenként még a leheletét is érzik. Csak azokat az embereket engedjük ilyen közel magunkhoz, akikkel rokonszenvezünk, vagy legalábbis a közelsége nem kellemetlen számunkra.

A bizalmas távolság a családtagok, a barátok között és a meghitt kapcsolatokban fordul elő, amikor engedélyt kapunk a közvetlen testi érintkezésre is. A kezünkkel elérhetjük, megérinthetjük társunkat, érezhetjük testének melegét, illatát.

A távolságtartás szerepe nem mindig tudatosodik, s a nemzeti hovatartozás és műveltségi kör szerint nagy különbségeket mutat.

Távolságtartás

A teremtettek néma seregében,
ott, ahol az anyag-
glóbuszkönnye
összesűrűsödve forog,
az ásványok kristály-lázából
kivált rudak, hasábok, kúpok,
a víz változó alakját követő formák,
a levegő fátyolszárnyaival körülvett
karéjok, kérgek között,
a
legfontosabb alakzat,
a zúgó, dobogó szövetekből szőtt,
az idegek hálójában fulladozó,
gyönyört, gyászt ütemező,
szemből, fülből, orrból, és szájból
álló halmaz, kit hódolat, szerelem,
gyűlölet táplál,
a hatalom utáni vágy hajt,
vagyis a
másik emberi lény,
a belőle áradó
fény-
üzenet az, ami folyvást itatja
szomjazó szemed.

Lányok és fiuk. Egymást nézitek.
F
iatalok és öregek. Virultok, sötétültök.
Asszonyok, férfiak, egymáshoz idomultok.
Szidjátok vagy szeretitek a másik felet,
figyelmetek rájuk irányul.

A
tőlük mért távolságotok szabja meg,
mennyire képes hatni tok
hosszú sörényű vonzásuk,
vagy korbácsos taszításuk.
Feléd áradó
mérhetetlen sugaraik
átölel
nek vagy eltaszítanak.
Figyeled, mert figyelned kell,
szűk világod ember-szereplői közötti viszonyt,
gyűjtöd róluk az édes ízt,
vagy a gyötrő kínt.
Bennük, mint tükörben magad mását láthatod.

A nyilvános távolság légi vándorívén
nincs lehetőség közvetlen érintkezésre,
a mozdulat, a testtartás hangtalan suhan.

A szónok égre emeli kezét,
mint óriás bronz-alak,
és sugárzón szól szikla-beszéde,
a hallgatók szétfolynak, összes
űrűsödnek,
felzúdulnak,
vagy lezárul unalom-szemhéjuk.

A személytelen ügyek
megbeszélésére,
amikor elég
takarónak néhány
mondat,
az emberek társasági távolságot tartanak.
Ilyenkor idegen szemek
arcod r
ejtekét nem kutathatják,
rettenet-fájdalmadat, vagy
éji madara
d örömteli rikoltását
titokban tarthatod,
ahogy Te sem figyelsz fel, ha a többiek arcán
gömbvillám-csodálkozásuk jele feltűnik.
De
választhatod a hallgatást is,
és mint akit
hajókabinba zártak,
és
a csönd-tenyérén ringatózik
leszel csak jelen
, magadban.

A személyes közelségben
megfigyelheted
társad
látó-gömbjeiben az erek cérnáit,
blúzának szív-ráncait,
dekoltázsa
vágatában a borostyán-érméket,
arcán a vágy parázslását,
az indulat ihlette mintákat a derekán, vállán.

A meghitt kapcsolatokban állók
közti távolság az ölelni kész
telhetetlen karok
hosszával mérhető,
mikor királyi lámpásaid
egészen közelről követhetik
a szelíd hajlatok útjait,1
és a szemedre küldött biztatás után
az öröm ájulatában,
a végtelenné tágult jelen
szabad ritmusában hintázhatsz
azzal, aki tüzesen hozzád hajlítja magát,
és hamvadozó2 bőre
szünet nélkül ontja neked dalát.
S a két test, a köztük levő
távolságot teljesen eltüntetve
merül el egymás sűrűjében.

1. Johann Wolfgang von Goethe Röptében című verséből szabadon.
2.
Vajda Jánostól kölcsönzött szó.

 


A stigma

Az emberek egyes csoportjai eltérnek a többségtől, nem sorolhatók az átlagos emberek közé. Amikor velük találkozunk, azokra a jegyekre, vonásokra figyelünk, amelyek megkülönböztetik őket másoktól. Ezek a megkülönböztetik őket másoktól. Ezek a megkülönböztető jelek, stigmák üzenetet közvetítenek számunkra, és meghatározott viselkedést váltanak ki belőlünk.

 

A stigmáknak három, egymástól eltérő típusa van. Az elsőbe a különféle testi torzulások és érzékszervi fogyatékosságok sorolhatók: a súlyos mozgásszervi hibák, a testi fejlődés durva eltérései, a vakság és a siketség. A másodikba a faji, nemzeti és vallási hovatartozást kifejező vonások alapján soroljuk az embereket. A stigmák harmadik típusát az emberi jellem szégyenfoltjai jelentik: a becstelenség, a természetellenes szenvedélyek okozta lelki torzulások. Ezekre nem annyira külső jegyekből, mint inkább a viselkedésből következtetünk. Mind a három típusba sorolt emberek azonosak abból a szempontból, hogy a mindennapi társas érintkezések során hátrányos helyzetben vannak. A megkülönböztető jelek arra „kényszerítik” a legtöbb embert, hogy elforduljon tőlük. Az emberek zavarban vannak, ha egy fogyatékossal találkoznak, sokszor tapintatlanul vagy durván viselkednek velük szemben. De még annak az embernek a viselkedésében is, aki megpróbál úgy tenni, mintha észre sem venné, hogy egy nyomorékkal vagy egy vakkal áll szemben, megjelenik egy olyan elem, ami a társas viselkedésnek ebből a különös esetéből fakad. A faji, nemzeti és sok esetben a vallási hovatartozást kifejező vonások alapján besorolt emberekkel találkozva is megváltozik a viselkedésünk, felélednek előítéleteink. Ugyanígy megszabja magatartásunkat, társas kommunikációnkat az is, ha valakiről megtudjuk, hogy büntetett előéletű vagy homoszexuális. Csak akkor sikerül természetes magatartást tanúsítani a stigmatizáltakkal, ha közelebbi ismeretségbe kerülve velük ráébredünk, hogy egyéni vonásaik fontosabbak és maghatározóbbak, mint azok, amelyek előítéleteinket korábban előhívták.

Stigmák

Más vagy,
hiába préseli benned is
szív a vért,
és agyadban hiába
futnak szellemfogaton
a szabad gondolatok,
rajtad ül, a végső alkuig,
a tüzes vas nyoma.
Aki rád néz rögvest látja rajtad
a soha el nem tüntethető jelet.
Feléd kúszó
kígyó-viselkedése mutatja
minek tart valójában.
Nem bújhatsz el.
Mint sántát lábnyoma a sárban,
követ mindenhová
a rád ütött bélyeg.
Züllött napjaid
arcodra vésett árkait,
hűlt idődet,
szemed vágását,
életfoltjaid
beszáradt nyomait,
vagy bőröd színét,
tested kínjeleit
se tudod elrejteni.
Megjegyzéseik felhői
hamar föléd gyűlnek,
és akik irtóznak tőled
könnyen rád mérik szitkaikat.
S ha csupasz kezed
vétlen hozzáér valakihez,
mint a bogár mikor
magát döglöttnek mutatja,
megdermed,
s az undor ül diadalt vonásain.
Ha tenyereddel tudsz
csak olvasni mások arcából,
vagy csendzár a szád,
és ha szólnod kell
csak a kezed jár,
az ostobává érettekből
rögvest kiváltod a recés szólamokat,
hiába küzdesz amúgy sikerrel
állapotod hátrányai ellen.
Egyedül az őszinte gyermekarcon
tűnik fel az aggódó,
cérnafutású kíváncsiság.
Ha felfedezik tótágast állt,
mezítelen vonzalmad titkát,
görcsbe rántó utálat,
és szikla-szavak fogadnak.
Büszkeségedet lengetve
sem találod meg igazi nyugalmadat,
– jobb ha leoltod a villanyt.

Becstelenséged szégyentárgyai is
ott díszelegnek viselkedésed
rémítő kirakatában.
Már kézfogásod elárulja
aljvilágod, a téged lesők homlokán
hamar kigyúlnak a villogó lámpák.
Radar-sugaraikkal letapogatnak
és gyorsan felveszik 
veled szemben a hadi állásukat.

De van, amit lázbeteg-korunkban is,
– mikor áldozni tudó szívek
nem nemesítik az észt
1,
napjaidat gyilok cudarítja,
minden ellentétébe fordul,
méltó emlékjelt egyet sem találsz –
büszkén vállalsz,
és nem akarod elrejteni senki elől.
Még akkor se, ha segítségért
hiába kiáltsz,
mert áhítva követni akarod
a felső parancsolatait,
mert hiszed
- imád vékony fonalán -
végül célba érsz.

1Utalások Vörösmarty Mihály A Guttenberg-albuma című versére.


A kinezika 

A szóbeli közléseket kísérő kéz-, fej-, és szemmozdulatok éppen úgy, mint az ember testmozdulatai részt vesznek abban a bonyolult üzenetcserében, ami két vagy több egymással érintkező ember között zajlik. Egy új születőben lévő tudomány (a görög mozdulat jelentésű szóból képzett) kinezika kívánja feltárni a mozgásos viselkedés alapegységeit. A kinezika kutatói abban bíznak, hogy a nyelv strukturális egységeihez, a fonémákhoz, morfémákhoz hasonlóan megtalálják majd a kinémákat és kinemorfémákat is. Az egymással beszélgető, érintkező személyeket videóra veszik és a felvételt elemzik. A felvételeket előbb hang nélkül, majd hanggal több szakember előtt lejátsszák, közben, ha kell, a képet megállítják, visszapörgetik és újra levetítik. Egy percnyi felvétel elemzése másfél-két órába is beletelik. A legapróbb mozdulatok is észrevehetőkké válnak és a kommunikációs helyzetben betöltött szerepük szerint értékelhetők. (A felmérések szerint a kinezikus jelenségeknek csak elenyésző részére emlékezünk vissza, mivel elsősorban a szóbeli közlésekre figyelünk.)

R. Renneker a kinezika alapelveit pontokba foglalta.

1. Az ember minden mozgásos megnyilvánulása valamennyire kifejezi az aktuális pszichofiziológiai állapotát.

2. Az ember a mozgások értelmezését és az érintkezésekben való felhasználását képes megtanulni.

3. A kinezikus viselkedés az egészséges énmüködés megnyilvánulásának a része.

4. S kinezikus információk kibocsátásának és felfogásának a képessége egyénenként és helyzetenként változó.

5. A mozgások értelmezésben és kivitelezésében mutatkozó zavarok neurózis meglétére utalnak.

A kinezika egységeinek a feltárása feltehetően valamiféle rendszert mutat majd és eddig ismeretlen összefüggések feltárását teszi lehetővé. A kinezikai viselkedés elemi megnyilvánulásai a nem szóbeli kommunikációs egységek részeit képezhetik. A kutatások eddigi eredményei még csak az első lépések ezen a téren.

Mozdulat-tan

Egy halk igent kísérő pillarengés,
vagy meghitt mosoly, mely a fehér bőr
bájával vegyül, reményt kelt,
a felhangzó nem szócskát
egy fintor vagy felhúzott homlok
könnyeden megcáfolhat,
ajkad harapdálod, a nyugtalanság
jár át éppen, örömöd szárnya
a magasba emel,
mozdulataid kacagnak,
hangodban lágy muzsika éled,
pislogását látva
a hazug hamis hangja fölerősödik,
elakadt a szellemed,
nincs kéznél a jó szó, köhécselsz,
reszeled torkodat,
abban, amit mondani akarsz,
kezed tánca, fejed tartása,
szemed állása is részt vesznek,
beszéded monoton lejtését
drámaian átalakítja
az üres ég felé emelt öklöd
váratlan mozdulata,
egy szép arcot nézel és
náthás hangja remegni kezd,
haját babráló keze zavarát mutatja,
a pityergő szavait hallgatva,
ujjai hervadó mozdulatait is követed,
a kettő együtt
mélyíti el benned a szánalmat,
mikor a panaszkodó szavai,
mint málló vakolat
hullanak eléd, igazi részvétedet
lesütött szeme váltja ki belőled,
a düh nehéz illatát,
a feszesé váló arc, a penge-szoros száj
húzza undok mélységbe,
mert a kimondottak valódi jelentése,
a kísérő mozdulatok megfejtése nélkül,
teljes nem lehet.


A felségterület

Az ember személyiségének szerves részeként könyveli el a körülötte levő tér egy maghatározott darabját is: ez a felségterülete, territóriuma. Határait mindenki igyekszik megvédeni másoktól. Ott, ahol kevés az ember és bőven jut hely mindenkinek, fenyegetőnek, felségterületünk durva megsértésének érezzük, ha egy idegen közvetlenül mellénk áll. Érdemes megfigyelni, hogyan viselkednek azok az emberek, akik még nem ismerik egymást, amikor belépnek egy terembe. Az érkezők először a helyiségnek mindig az egymástól távol eső helyeit foglalják el. Ha nincsenek ülőhelyek, a várakozók a falakhoz közel álldogálnak, ha székek is vannak, az egymás melletti helyek csak akkor töltődnek be, ha máshol már nincs szabad hely. Moziban vagy színházban az a hely ahová a jegyünk szól, az előadás ideje alatt a miénk. Ugyanígy hozzánk tartozónak érezhetünk egy kávéházi asztalt vagy egy padot a parkban. Ha valaki más ül ott, azt rosszkedvűen vesszük tudomásul.

A tulajdonunkban levő tárgyak felségterületünk jelzései. Egy kalap, egy kabát, egy táska látványa azt a személyt idézi fel előttünk, akihez tartozik. Ott, ahol a törzsvendégnek rangja, becsülete van mindig ugyanabba a kriglibe kapja a sört. Különös szerepe van azoknak a tárgyaknak, amelyeket magunkon viselünk: az óránknak, a karikagyűrűnknek, a nyakláncunknak. Nem szívesen válunk meg tőlük egy pillanatra sem.

Felségterületünk megjelölésére különös gondot fordítunk. Nyugodtan elmehetünk úszni egyet a strandon, mert a kiterített pokrócunkkal meg tudjuk védeni napozóterületünket. A személyes használati tárgyaink őrzik territóriumunkat, amíg mi nem lehetünk jelen.

Felségterületünket nem mindig tudjuk megvédeni másoktól. Különösen érzékenyek vagyunk a testszagokra. Ha valakinek a testszaga eljut hozzánk, ezt úgy értelmezzük, mintha behatolt volna a személyes terünkbe. Sokan idegenkednek attól is, hogy közvetlenül valaki után üljenek le egy székre, mert ilyenkor még érezhető rajta a másik ember tesének melege.

 

A felségterület

Énünk határa nem testünk
kültakaróján ér véget.
Láthatatlan partjai hol közelebb,
hol távolabb kerülnek tőlünk.

Személyes univerzumunkat,
a felhős ég alatt is
igyekszünk megvédeni.
Kisimítjuk redőit, ránca hajlatait.
Megjelölésére különös gondot fordítunk.
Húsunkba vág, ha megsérti valaki.
Ott, ahol bőven jut hely mindenkinek,
fenyegetőnek érezzük,
ha egy idegen jövőnkbe lépve,
szorosan mellénk áll.
Testszaga, ha eljut hozzánk,
úgy éljük át, mintha
személyes terünkbe hatolt volna be.
A szék őrzi, annak melegét, aki most állt fől,
ezért idegenkedünk, hogy utána rögvest ráüljünk.
Maradjon inkább árva. Ágyunk is,
ha felkelt belőle a kedves,
egy darabig még őrzi lázas sóhajait,
ahogy bennünk is megmarad
csatánk terének poéta-képe.

Saját rongyaiba vackolódva a fogoly is
biztonságban érzi magát.
Személyes használati tárgyaink
eltéphetetlen szállal kötődnek hozzánk,
helytállnak, ha nem lehetünk jelen.
Rongyolt zászlónk védi várunkat,
kiterített pokrócunk napozóterünket.
Míg helyet hasíthatunk a világból magunknak,
és még nem írták meg rólunk
az utolsó zárójelentést, tárgyaink
fegyvert fogva, hűséggel őrzik
territóriumunkat.


A kulturális szignálok

Üzeneteket közvetítenek az emberek számára a különböző tárgyak, díszítések, táblák is, amelyekkel nap mint nap találkozunk. A nem szóbeli kommunikáció eszközei közé tartozik a ruha, a hajviselet, a jelvények, a testen és a ruhán viselt díszek. Ezek nagyobbik részét tudatosan választjuk ki és csak a kisebbik része hat öntudatlanul. Gondoljunk a női szerep gondosan kiválasztott tartozékaira, a nyakláncokra, a ruhadíszekre, csattokra, szalagokra, fülbevalókra, karperecekre, gyűrűkre. A tudatosság azt jelenti, hogy a személy számításba veszi, hogyan fog hatni a többi emberre például az, amit magára vett. Szignálszerű hatása lehet a lakás bútorzatának, hiszen az a belépő idegen számára a lakás tulajdonosáról ad vagy akar képet adni. Ugyanilyen hatásuk van az úgynevezett státusszimbólumoknak is.

A kulturális szignálok száma egyre gyarapodik. A társas érintkezésben egyre fontosabb szerepet töltenek be: segítik az egyént az eligazodásban A kulturális szignálok messziről jelzik valakiről, hová tartozik. A karikagyűrű megpillantása üzenet arról, hogy a személy házasságban él, a jól öltözött ember bizalomkeltőbb, a kihívó, a hangsúlyos kifestés egyértelművé teszi, hogy prostituálttal állunk szemben, az egyenruha is azonnal jelzi számunkra, hogy rendőrrel, postással, katonával vagy tűzoltóval van dolgunk. A személyiségben él egy sajátos kép önmagáról, ezt nevezzük identitásnak. Minél érettebb valaki, annál fejlettebb az identitása. A serdülőkorban többféle irányban is elindulhat az identitás kialakulása, s ezek néha össz is ütközhetnek egymással. A felnőtt embernek viszont már szilárd az identitása: a jelvény, a ruha, a hajviselet és a többi kulturális szignál fejezi ki az egyén identitását. Ugyan így a kulturális szignálok hirtelen megváltoztatása az identitásban bekövetkezett változásra utal. A sportos viselet átváltása a nyakkendős öltönyös viseletre, a hosszú haj vagy a szakáll levágása mind az egyén életében bekövetkezett, az identitását is megváltoztató változásokra utal. A nemiségre  utaló különbségek eltüntetése, tiltása identitás zavart okoz. Már óvodás korban világosan tudnia kell a kisgyermeknek, hogy melyik nemhez tartozik. A férfias viselkedésnek éppen úgy megvannak az egyértelmű jelei, mint nőkre jellemző vonásai.

Szignálok

A kendő, a kalap,
minden dísztelen vagy harsány,
magadon felkínált csoda,
identitásodról vallanak,
egyenruhád messziről
parancsba adja ki vagy,
viseleted, trikód,
az öltöny, amit hordasz
mutatja honnan hová tartasz,
kabátodon a jelvény,
ne feledd, mások ítéletét
is rád süti,
kereszt a nyakadban
túlvilági fényt hoz föléd,
a hozzád fércelt tárgyak,
víg vagy panasszal teli
életedről fecsegnek,
ha testvonalaid
nem mutatnak egyértelmű,
és kizáró különbséget
partneredtől,
mondjuk szakállas fejjel,
gyönggyel a nyakadban
selyem-suhogva sietsz,
csókos ruhádban
a bálba, maradsz
halálodig, az új történelem
gyermeke, olyan ki
nem tudja eldönteni
fiú vagy lány legyen-e,
holott változó arca
ellenére neme marad
az ami, megváltozhatatlan.


A metakommunikáció

Minden direkt kommunikációt kisér egy vele szoros összefüggésben álló, nem szándékos, nem akaratlagos indirekt kommunikáció is: a metakommunikáció, vagyis a közlésen túli közlés. A metakommunikatív üzenetek főleg nem szóbeli csatornákat veszik igénybe és párhuzamosan működnek a szóban közöltekkel, mintegy minősítik azokat. Más szóval a kapcsolatba lépő személyek a szóbeli közléssel egy időben kölcsönösen közlik egymással – a tekintetükkel, az arcjátékukkal, a taglejtésükkel, a testtartásukkal stb. - azt, hogyan kell valójában érteni, amit mondanak egymásnak. Míg a szóbeli közlés tudatos, a metakommunikativ közlés szándéktalan. A dühét titkolni akaró ember hiába nem akar haragos arcot vágni, dühe kiül az arcára. A szóbeli közlésben rejlő metakommunikatív jelek a hangszín- és hangerő változásokban jelennek meg. Szerepet kap bennük az a helyzet is, amelyben a kommunikáció zajlik: elsődleges jelentéstartalma abban a viszonyban mutatkozik meg, amely a közlőt a közlést befogadóhoz kapcsolja. A viszony sokféle lehet, és a legkülönbözőbb érzelmi viszonyulás jellemezheti. Az érintkező felek viszonyát jelző metakommunikáció érzékelése igen gyors, és ugyanilyen gyors a ráadott metakommunikativ válasz is. A metakommunikativ közlés akaratlagosan nem befolyásolható, legfeljebb tompítható a nem szóbeli csatornák visszafogása révén. A mimikaszegény arc, a szemérmes tekintet, a merev testtartás csökkenti a metakommunikativ jelek megjelenését. A metakommunikáció a személyiségről mindig igaz üzeneteket továbbít. Nem létezik hamis metakommunikáció, nem lehet megjátszani. Az apró mozgások, a tekintet elfordítása, a szapora pislogás, a hang megremegése a közlő személy belső feszültségéről ad információt. A szem lesütése például azt mutatja, hogy a személy nem akartja látni a másik ember viselkedésének a hatását: kikapcsolja a visszatérő jeleket, amelyek számára kellemetlen üzeneteket hoznak.

 

 

 

 

 A szavakon túl

Figyeld meg  a beszédet,
ahogy sodródva árad,
hullámai örvényt kavarnak.
A mondatok vonakodó karjai
magasra nyúlnak,
súgnak, sóhajtanak,
napról, éjről fecsegnek,
visszakanyarodnak,
felbomlanak,
laza hordalékot hajtanak maguk előtt.
A szóhullámok habokat vetnek
  a fecsegés
hánykolódó hajójára,
feszülő vásznára jelek sorát írják,
és ha olvasni tudsz belőlük,
eléd tárul a rejtett üzenet.
A győzelmében nem  bízó
egy mélyről jövő sóhajjal
kezdi szavait,
a kényes kérdésre adott válaszát
egy torokköszörüléssel indítja a másik,
a gyűlölettel teli ember ajka eget nyel,
mondatát
egy lélegzetvételi szünet előzi meg,
a harapós szavak hatását
a beszédet kísérő
 lándzsaéles hangsúlyok felerősítik.

A mondandóját fuvolahangon,
pajkos kacagással keverő
hosszú pillájú nő,
teste rejtett tájait is
elénk varázsolja.
Ki kénytelen bókolni annak,
akit utál,
száraz hangja alkonyával
takarja be szavait.
Ha a dühét titkolni akaró hangja
az alkohollal kevert légen át jut el hozzánk,
hamar észrevesszük szó-maszkja mögé
méregbe mártott tüskéket rejtett.
Hangszálak szokatlan szökdelése
kobra-sziszegéssé változtathat
egy hízelgő mondatot,
és az összeszorított fogak közül
jött könyörgés,
lehet szitokszónak hangozik majd.
Szelídnek tűnő szavaid
szád szélén szégyené mélyülhetnek.
A rosszkedv felveheti a jó köntösét,
ám meg is tarthatja eredeti
pogány zamatát.
Van ki az
ártatlanság szép színe alá rejti
falánk és vérmes vágyait.1
Valót mond mégis hazugnak hiszik azt,
kit szolgává tett a csőcselék had.
A galamb is ijedten menekül,
ha varjúcsapat közé téved.
Ha a szónok szembekötősdit játszik
az ablaktáblán verdeső pille
  szárny-remegését
utánzó hangja
lesz árulója.
Azt, aki számoszlopok hátára állva,
hitegetéseivel kívánja bújtatott tervét
eltakarni, szeme
dülledt pislogása
hamar leleplezi.
A hazugnak szöggel átszúrt nyelvel
kell beszélnie,
szóismétlései mutatják nem mond igazat.
Az ezüstkürt zenéje recsegéssé torzul,
ha félelem-sikollyal vegyül,
a közvetlen szó,
  örömből kiszakadt hang
viszont aranykötésbe teszi
a vonzalmat.
Szájak, nyílók, csukódók
legyenek mezítelenek!
Ha szavaid
álom-élete önmagával azonos marad,
nem karmolnak, nem csalnak meg senkit,
a hajnal madárdala kíséri
szelíden szedett betűidet,
s az sem bánt majd,
ha azok, kiknek
ész-fénye éppen meginog,
félreértik  közlendőidet.

1Shakespeare: Othello (Szász Károly fordítása)

Megjelent, a versek kivételével, 1989-ben, az Élet és Tudomány Kalendáriumában

 

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés