Tartalomjegyzék

A felségterület

Az ember személyiségének szerves részeként könyveli el a körülötte levő tér egy maghatározott darabját is: ez a felségterülete, territóriuma. Határait mindenki igyekszik megvédeni másoktól. Ott, ahol kevés az ember és bőven jut hely mindenkinek, fenyegetőnek, felségterületünk durva megsértésének érezzük, ha egy idegen közvetlenül mellénk áll. Érdemes megfigyelni, hogyan viselkednek azok az emberek, akik még nem ismerik egymást, amikor belépnek egy terembe. Az érkezők először a helyiségnek mindig az egymástól távol eső helyeit foglalják el. Ha nincsenek ülőhelyek, a várakozók a falakhoz közel álldogálnak, ha székek is vannak, az egymás melletti helyek csak akkor töltődnek be, ha máshol már nincs szabad hely. Moziban vagy színházban az a hely ahová a jegyünk szól, az előadás ideje alatt a miénk. Ugyanígy hozzánk tartozónak érezhetünk egy kávéházi asztalt vagy egy padot a parkban. Ha valaki más ül ott, azt rosszkedvűen vesszük tudomásul.

A tulajdonunkban levő tárgyak felségterületünk jelzései. Egy kalap, egy kabát, egy táska látványa azt a személyt idézi fel előttünk, akihez tartozik. Ott, ahol a törzsvendégnek rangja, becsülete van mindig ugyanabba a kriglibe kapja a sört. Különös szerepe van azoknak a tárgyaknak, amelyeket magunkon viselünk: az óránknak, a karikagyűrűnknek, a nyakláncunknak. Nem szívesen válunk meg tőlük egy pillanatra sem.

Felségterületünk megjelölésére különös gondot fordítunk. Nyugodtan elmehetünk úszni egyet a strandon, mert a kiterített pokrócunkkal meg tudjuk védeni napozóterületünket. A személyes használati tárgyaink őrzik territóriumunkat, amíg mi nem lehetünk jelen.

Felségterületünket nem mindig tudjuk megvédeni másoktól. Különösen érzékenyek vagyunk a testszagokra. Ha valakinek a testszaga eljut hozzánk, ezt úgy értelmezzük, mintha behatolt volna a személyes terünkbe. Sokan idegenkednek attól is, hogy közvetlenül valaki után üljenek le egy székre, mert ilyenkor még érezhető rajta a másik ember tesének melege.

 

A felségterület

Énünk határa nem testünk
kültakaróján ér véget.
Láthatatlan partjai hol közelebb,
hol távolabb kerülnek tőlünk.

Személyes univerzumunkat,
a felhős ég alatt is
igyekszünk megvédeni.
Kisimítjuk redőit, ránca hajlatait.
Megjelölésére különös gondot fordítunk.
Húsunkba vág, ha megsérti valaki.
Ott, ahol bőven jut hely mindenkinek,
fenyegetőnek érezzük,
ha egy idegen jövőnkbe lépve,
szorosan mellénk áll.
Testszaga, ha eljut hozzánk,
úgy éljük át, mintha
személyes terünkbe hatolt volna be.
A szék őrzi, annak melegét, aki most állt fől,
ezért idegenkedünk, hogy utána rögvest ráüljünk.
Maradjon inkább árva. Ágyunk is,
ha felkelt belőle a kedves,
egy darabig még őrzi lázas sóhajait,
ahogy bennünk is megmarad
csatánk terének poéta-képe.

Saját rongyaiba vackolódva a fogoly is
biztonságban érzi magát.
Személyes használati tárgyaink
eltéphetetlen szállal kötődnek hozzánk,
helytállnak, ha nem lehetünk jelen.
Rongyolt zászlónk védi várunkat,
kiterített pokrócunk napozóterünket.
Míg helyet hasíthatunk a világból magunknak,
és még nem írták meg rólunk
az utolsó zárójelentést, tárgyaink
fegyvert fogva, hűséggel őrzik
territóriumunkat.

Scroll to top