Borkóstolókon gyakran elmondják, hogy valamely mohó uralkodó türelmetlenül kérdezte a nemes nedűket felvonultató borászát, hogy most már ihat-e, és erre azt a választ kapta: nem felség, előbb beszélünk róla. A vallási élményről is úgy tartják a teológusok, hogy ennek elengedhetetlen része, hogy beszélni kell róla. A művészi élmény esetében is elengedhetetlen, hogy beszéljenek róla, hiszen kulturális termék, kommunikációs folyamatban alakulnak ki keretek, mégha az elemi érzékelés elevenségét és sodrását is tükrözi, mint amilyent a forma, a szín, a perspektíva vagy a kompozíció a természeti élményben is rákényszerít az emberre. A különleges táj, építmény, alak, vagy a színek különös vegyüléke gyakran megállítja és akár lélegzet visszafojtott figyelemre is kényszerítheti az embert (az iskolázatlan embert is), a műalkotás megélése azonban ennek az észlelésnek már sokszorosan átkódolt változata. Itt már nem elég, hogy átadjuk magunkat a látványnak. Itt már bonyolult kontextusok vannak, amelyeket meg kell ismerni. Mindig új összefüggések bontakoznak ki. Ami visszhangzik bennünk, arról beszélnünk kell, nemcsak az élmény érzelmi feszültségének levezetési igénye miatt, de a belső lelki feldolgozás kedvéért is. Mások megértése, visszajelzése, érzelmi reakciója fontos a feldolgozási folyamatban. Ha valamit elmondunk, új tartalmat adunk a bennünk lévő emlékeknek, újraéljük a valóságot és a megfogalmazás segít bennünket abban, hogy minősítsük, kognitív rendszerbe vigyük a jelenséget és az élményt.