Nyomtatás


      
A reformkorban kedvelt mondás volt: doctores amant humores (a humor – a nedv – jófajta itókát jelentett). Sokan állítják, hogy ma olyanfajta mondás lenne időszerű: a doktorok szeretik a művészeteket. Szakmai önpercepciójuk szerint sok köztük az amatőr művész, sok időt és pénzt fordítanak műélvezetre, és sokan gyűjtenek műtárgyakat. Nem tudni, valóban így van-e. Komoly módszertani kérdés lenne ezt a társadalomtudományok követelményeinek megfelelően empirikusan bizonyítani. Legalábbis reprezentatív mintákat kellene összehasonlítani olyan értelmiségi foglalkozásokból, amelyeknek anyagi helyzete és társadalmi presztízse hasonló az orvosokéhoz. Ilyen vizsgálatról nem tudok. Csak arról vannak adatok, hogy a reformkorban már tudtak valamit, ugyanis az orvosok alkoholfogyasztása (és öngyilkossági arányszáma) magasabb, mint más értelmiségi szakmáké. Az bizonyos azonban, hogy az orvosok szívesen hiszik magukról, hogy különleges kapcsolatuk van a műveltséghez, művészetekhez, művészi kultúrához. Általában az orvosok szeretnek azonosulni az eszmei értékekkel.

Medikus éveimből felejthetetlen emlékem, milyen izgalomba hozta a hallgatókat Horányi professzor előadása a jó (etikus, humánus, művelt) orvosról, vagy amikor a kívánatos orvosi viselkedésről, az orvos közléseinek jelentőségéről szólt. Tele volt a tanterem, más évfolyamokról is jöttek hallgatni, milyennek kell lenni az orvosnak, mennyivel magasabb etikai és lélektani követelmények érvényesek rá. Azóta tudjuk az orvosi szociológiából, hogy az orvosi pályára általában különleges érzelmi töltetű ideál viszi a fiatalokat, és az egész pálya során megmarad a hit, hogy a jó orvos más, különlegesebb, mint az átlagos értelmiségi. Így a művészetekhez is más, különb a viszonya. Nem tudjuk, áll-e ez a feltevés, de azt készséggel el lehet fogadni, hogy sok orvosban eleven és erős a vonzalom a művészetekhez. Néha úgy érezhetjük, hogy e beállítódásban van valami kompenzáció – hasonlóan a mérnökök gyakran tapasztalható erőfeszítéseihez, hogy nem akarnak szakbarbárokká válni. De minden kulturális igyekezet dicséretes, és azt különösen helyes elismernünk, hogy az orvos és a művészetek kapcsolatának különösen szorosnak kellene lenni. Ha tapasztalatilag nem is tudunk vizsgálódni, és ha minden egyes művészeti ággal összefüggésben külön kellene is elemezni ezt a kérdést, ezt a normatív állítást azért pszichológiai – orvosi pszichológiai értelemben – érdemes körüljárni.  Talán célszerű a képzőművészetet kiemelni. Az irodalom, a dráma vagy a film már áthatották a modern társadalmat, valamiféle tömegfogyasztási cikké váltak, és nehéz minősíteni hozzájuk egyes szakmai csoportok viszonyát. Különlegesen nagy könyvtár vagy sok zenei hangzóanyag kell ahhoz, hogy valakit irodalom- vagy zenebarátnak minősítsünk, és csak nagyon gyakori és rendszeres koncert-, színház- vagy mozilátogatás tűnik fel és kelti azt a benyomást, hogy valakinek e művészeti ágak különösen fontosak. A képzőművészet iránti érdeklődés, rajongás azonban egyértelműbb. A műélvezet elválasztható a tárlatok vagy a múzeumok szokott kultuszától (pl. attól, hogy illik elmenni a Metropolitan múzeumba vagy a Musée d’Orsay-be, ha New Yorkban vagy Párizsban jár az – értelmiségi – ember). A gyűjtés pedig – sajátos dolog. Sokan a függőségek kórlélektani csoportjába sorolják. Sóvárgás, túlzott kötődés, ismétlődő „abúzív” viselkedés (pl. kényszeres költekezés) és „dózisfokozás” (hiszen mindig több és drágább kell…) figyelhető meg benne. A képzőművészeteket illetően világos a helyzet. Aki a műalkotásokat valóban élvezi, felismerhető. A gyűjtői magatartás is szembetűnő, még ha valakiről azt is állítják, hogy spekulatív célból, befektetési szándékkal gyűjt. Ehhez kell szakértelem, ehhez kellenek előzmények, ennek története van. Hiába nyeri meg valaki a nagy lottósorsolást, aligha merné pénzét hirtelen, „dobbantással” műalkotásba fektetni. De ha van is ilyen ember, az inkább bankár vagy dúsgazdag vállalkozó, akit szakértő tanácsadók segítenek (orvosnak soha sincs ennyi pénze, legalábbis szakmájából eredően). Ha valaki tudja, hogy egy kép, kisplasztika, szobor mit ér, az már valamiféle ismereti „jéghegy” csúcsa, akkor már más értékviszonyokkal is tisztában kell lennie. Ám a gyűjtésben eleve ritka, hogy az elsődleges motiváció a nyereségvágy vagy a pénzkereset. Az érték szubjektív súlya inkább a műtárgy ritkaságában, vagy elcserélése vagy eladása révén megszerezhető más műtárgyak képzetében rejlik.

Ki szereti, élvezi, érti tehát a művészetet? Kinek speciális a viszonya hozzá? A megkülönböztető jegyek világosak. Ha a helyzetet valamely nozológiai rendszer analógiája szerint kellene leírni, három tengelyben kellene felsorolni a „tüneteket” és a kórismék előállnak. Fő tengely a speciális ismeret, hozzáértés, tudás. Egy másik dimenzió az érzelmi válaszkészség, érdeklődés, vonzalom. A harmadik a ráfordított idő, aktivitás és viszonylagos invesztíció. Akit a múzsák megérintenek, aki a művészi élmény szirénhangját meghallja, aki a művészi érték birtoklásának különös kielégülését átéli, az felismerhető, még ha a határok itt is, mint minden emberi dologban, nem élesek. Mint a tudományos-fantasztikus regényekben a beszivárgó űrlények felveszik az emberek alakját és szokásait, de egy-egy apró jel megkülönbözteti őket, a művészetrajongó felismerhető, még élettörténeti vetületben is (hiszen vannak, akik életszakaszként túlhaladnak ilyen szenvedélyen, vagy éppen művelnék, de jelen életkörülményeik túlzottan elfoglalják őket). Az ismeret, a tájékozottság, a tudás, a diskurzív kedv (vagyis a készség arra, hogy a műalkotásról valaki beszéljen) és a verbális önkifejező készség a legfőbb kritérium.

Néhány megnyilvánulás, amely e téren eligazít:

  1. Elvben lehet műélvező valaki nagyon csekély művészettörténeti vagy műtárgypiaci ismeret mellett is, de akkor arról tud beszélni, hogy mit lát meg, mit érez, miért különleges számára a tárgy, mely elemei vagy összefüggései a feltűnők. Ha nincs kognitív és érzelmi rezonancia, általában nincs műélvezet, befogadói élmény. Itt kell megjegyezni, hogy művelt ember kötelező tárlat- vagy múzeumlátogatása – még ha rendszeres is – ilyen élmények nélkül inkább szerepnek vagy sznobizmusnak tekinthető (és mint ilyen, nagyon gyakori). A tapasztalat szerint ilyen látogatások után kevés emléknyom marad, ez megkérdezés nyomán könnyen kiderül.

  2. De az általános kulturális indítékok is fejlesztenek, a tárgyak, kiállítások művészeti érdeklődést keltő, nevelő, szocializáló hatása nagy, nem véletlen tartják őket fontos közművelődéi intézményeknek, hiszen a kiállítás rendjének, információs anyagának nagyon nagy a befolyása, még ha csak felületesen is nézi meg valaki a tárgyakat, akkor is művészeti fogalmakat, neveket, korszakokat, kontextusokat, stb. tanul. De akinek felébred az érdeklődése, az már megtelik nevekkel, címekkel, anekdotákkal, az már legalábbis a tárgyak egy részével mintegy ismerősi kapcsolatot épít ki, és még árnyaltabban képes kifejezni a szépről alkotott képzeteit és megragadni, megnevezni saját emocionális élményét. Valamilyen műértés kell tehát a műélvezethez is.

  3. Aki valódi műélvező, az viszont műértővé is válik, hiszen egyre többet tud a témáról, egyre részletesebb a benne élő kép a művészekről, korokról, irányzatokról és tárgyakról. Természetesen fokozatok, szintek léteznek, az igazi műértő esetleg megmosolyogja a kezdőt, de a művészeti eszmélődés, ismerkedés szakasza nagyon fontos a későbbi fejlődésben, ilyenkor valóságos „imprintingek” következnek be, szembetűnővé válik az érdeklődésben a lelkesedés, ez tehát formatív szakasz a műélvezői és műértői szocializáció szempontjából. Ilyenkor a művészet fontos téma is, a beszédkésztetés erről erős. A hasonló érdeklődéssel bírók társasága különösen kívánatos. Ha valakit sikerül ilyenkor élményeiről megszólaltatni, meglepő, hogy – esetleg rövid időn belül – milyen óriási ismeret halmozódik fel benne.

  4. Műélvezet, műértés egyben gyűjtés is, - valamilyen szinten. Aki nem veheti meg a képet, a kerámiát vagy a grafikát, ha feltűnik neki, akkor legalább a képeslapot vagy a reprodukciót megszerzi, elteszi a katalógusokat, fotóalbumokat vásárol és gyűjt, ha tud, maga fényképez. Reprodukciókkal, fényképekkel díszíti szobáját. A művészetet ábrázoló – önmagában értéktelen – képekhez is erős az érzelmi kötődése. Foglalkoztatja a művészeti érték problémája, nem monetárisan, hanem esztétikai, társadalmi szempontból.1

  5. Nem is kell túlzottan elköteleződni – pl. gyűjtőként – ahhoz, hogy mind mélyebben beleolvadjon valaki a műélvezők és -értők szubkultúrájába. Mind több lesz a műgyűjtő vagy művész barát, az érdeklődési, szemléleti közösség a személyes közeledések alapmotívuma. A művészettel kapcsolatos tevékenységek (múzeum, olvasás) társasági téma, az élet szerves része lesz. Gyakran szenvedélyesen, esetleg túlzón, de általában rugalmasan, a lehetőségekhez igazodva. A szubjektív, érzelmi „találkozás” a művészettel, vonzalom a műtárgy iránt, a gyarapodó ismeret a meghatározó és tartós. Szerepet huzamosan nehéz játszani, „hivatásos sznob” aligha lehet valaki.


Borkóstolókon gyakran elmondják, hogy valamely mohó uralkodó türelmetlenül kérdezte a nemes nedűket felvonultató borászát, hogy most már ihat-e, és erre azt a választ kapta: nem felség, előbb beszélünk róla. A vallási élményről is úgy tartják a teológusok, hogy ennek elengedhetetlen része, hogy beszélni kell róla. A művészi élmény esetében is elengedhetetlen, hogy beszéljenek róla, hiszen kulturális termék, kommunikációs folyamatban alakulnak ki keretek, mégha az elemi érzékelés elevenségét és sodrását is tükrözi, mint amilyent a forma, a szín, a perspektíva vagy a kompozíció a természeti élményben is rákényszerít az emberre. A különleges táj, építmény, alak, vagy a színek különös vegyüléke gyakran megállítja és akár lélegzet visszafojtott figyelemre is kényszerítheti az embert (az iskolázatlan embert is), a műalkotás megélése azonban ennek az észlelésnek már sokszorosan átkódolt változata. Itt már nem elég, hogy átadjuk magunkat a látványnak. Itt már bonyolult kontextusok vannak, amelyeket meg kell ismerni. Mindig új összefüggések bontakoznak ki. Ami visszhangzik bennünk, arról beszélnünk kell, nemcsak az élmény érzelmi feszültségének levezetési igénye miatt, de a belső lelki feldolgozás kedvéért is. Mások megértése, visszajelzése, érzelmi reakciója fontos a feldolgozási folyamatban. Ha valamit elmondunk, új tartalmat adunk a bennünk lévő emlékeknek, újraéljük a valóságot és a megfogalmazás segít bennünket abban, hogy minősítsük, kognitív rendszerbe vigyük a jelenséget és az élményt.


 A műélvezet tanulási folyamatát és a műértés lassú kialakulását magam is nehézkesen éltem át. Talán itt kell megjegyezni, hogy művészeti nevelésben nem részesültem, nemhogy kép vagy műtárgy nem volt otthon, de nem volt könyv sem a szülői házban. A tankönyvekben persze volt szó Munkácsiról, képekről, voltam az osztállyal a budapesti Nemzeti Múzeumban, de az akkor még inkább a meglévő gazdag állat- és ásványtár érdekelt (ez sajnos 1956-ban elpusztult), képeket, műtárgyakat nagy ívben kerültem. Tárlatra először medikusként mentem, Székesfehérvárra, az első Csontváry-kiállításra, de nem azért, mintha tudtam volna, mire megyek, hanem barátaim olyan szellemben beszéltek erről a kiállításról, mint valamilyen politikai érdekességről, addig el nem fogadott művész egyfajta rehabilitációjáról. 

De ekkor elkezdődött valami. Elkezdtem figyelni arra, ahogy mások műalkotásokról, művészekről, tárgyakról beszéltek. Átéreztem a lelkesedésüket. Felsejlett, mennyi érdekes dolog van ezek hátterében, milyen jó lenne ismerni a kort, a művészeti és műkedvelő életet, azt a szociológiát, ami az egész műkereskedelemben sűrűsödik (később erre rácsodálkoztam a Vatikáni Múzeum, a Louvre vagy a Prado jellegzetes képi „toposzain”, amelyek a képkereskedők galériáit vagy a műkereskedők „showroom”-jait ábrázolták, a 16. századtól ezek már gyakoriak voltak). Kezdetben persze erről mit sem tudtam. Emlékszem, tágra nyílt szemmel figyeltem – talán másodéves koromban – Czeizel Endrét, aki átmenetileg demonstrátorunk volt az anatómián, aki sokat beszélt a csoportnak a művészetekről, számomra ismeretlen magyar festők neveit, munkáit emlegetve. Idegen volt ez számomra (más kérdés, hogy őt, mint sugárzóan értelmes embert szívembe zártam, azóta is tisztelem és szeretem, azután sok közös dolgom volt vele és többször – nyilván óvatlanul és gálánsan – nyilvánosan is barátai közé sorolt). Ám a sort később mások követték. Jeles kortárs festők és szobrászok páciensként beszéltek művészetükről, átadták katalógusaikat és a róluk megjelent könyvecskéket, melyeket el kellett olvasnom, hiszen pszichoterapeuta lévén tartottam tőle, hogy kevésbé értem meg enélkül őket
2.


Nem túlzás, világok tárultak fel előttem, ahogyan a (képző)művészetekhez közelebb kerültem. Ma is kívülálló vagyok, de ezt most értékelem, mert az arisztotelészi „távolság” és „rácsodálkozás” most segít abban, hogy megértsem és artikulálni tudjam azt, amit igazi polgári vagy értelmiségi családban felnövő ember automatikusan megkap és az elért intellektuális és érzelmi színvonalon magától értetődő módon használ. Így tehát tudok általánosítani, tudom ismeretelméleti, szaktudományos módon (mármint az én szaktudományaimra vonatkozóan, tehát lélektanilag, szociológiailag, antropológiailag, neurobiológiailag, stb.) értelmezni a saját ismereteimet és élményemet.

 A szubjektív részhez még annyit, hihetetlen, amilyen mélységeket és gazdagságokat éltem át a műalkotások révén, mennyire közel került hozzám a műélvezet (amely mindig megújul), és milyen tisztelettel nézem, hallgatom a gyűjtőt, a szenvedélyes embert. Szegény maradtam, kinevetem feleségemet, aki lámpát gyújt fel, halkan rádiót kapcsol be, ha elutazunk, mert aki tőlünk értéket elvisz, az igazán művész. Hiszen kit érdekelhetnek (rajtam, rajtunk kívül) a falakat borító reprodukciók, páciensektől kapott – praktikusan értéktelen, de nekem nagyon kedves képek – vagy ki látná a párezer idegen nyelvű szakkönyv bármely darabjának hasznát, amelyet szorgalmasan ritkítok és adományozok hazai és kárpát-medencei könyvtáraknak, hiszen már elméletben nagyon is átérzem Anakreón lelkiállapotát, aki változtatott életprogramján ahogy öregedett („hoszo pelasz ta Moires” – vagyis minél közelebb a vég, az elmúlás dolgaihoz, ahogyan az egyik leghíresebb versében írta). Viszont kifogyhatatlan élményforrás, ahogy ezt a világot megismerhetem. Ámulva hallgattam legutóbb a művészettörténész galériatulajdonost, aki Csontváry „Szerelmesek találkozása” című képét bemutatta (magyar aukciós rekord lett), én töredékét sem láttam volna meg benne annak, amit ő a képben megmutatott, megmagyarázott.

Ha szabad saját tapasztalatokból kiindulni: hamar rá kellett jönnöm, hogy nem tudok a múzeumok gazdagságán „kifogni” azzal, hogy egy-két termet nézek csak át alaposan, majd másnap (vagy a következő alkalommal, - vannak városok, ahová két-három havonta jártam éveken át) folytatom a beható ismerkedést. Kétszer ugyanazt a benyomást kép, szobor, kerámia, vagy díszítés soha sem tette rám. Ezt nem is elsődlegesen a művészetek kapcsán vettem észre. Mint rosszkor született ember, voltam vagy negyven éves, mire Athénbe eljutottam, akkor még a művészetek nem érdekeltek, görög stúdiumaim miatt szaladtam már az első nap a Nemzeti Múzeumba. Aztán ebből egyfajta szenvedély lett. A sors kompenzált, mert WHO szakértőként, konferenciák szereplőjeként, alkalmi oktatóként sokszor eljutottam már oda, már van vagy 15 éve, hogy a múzeumot a huszonötödik alkalommal néztem végig (ezt onnan is tudom, mert a felszaladásaimat is számoltam a Lykabettosz-hegyre, amikor is mindig pénzt dobtam – bevallom, gyakran magyar érmeket… - a kis kápolna perselyébe, barbár, pogány hálaként, hogy ha lihegve is, de ezt a szerény fizikai teljesítményt újra meg újra meg tudom valósítani, mostanában már nem számolom, de ki még soha sem hagytam ezt a rítust a görög fővárosban). Minden műtárgy mindig új részletekkel tűnt ki, persze, közben nagyon sok asszociatív kapcsolat éledt fel antik tanulmányaimból, útikönyveket is olvastam, már a „hetvendolláros világban” is megvettem helyi kiadványokat, és igyekeztem odafigyelni a csoportokat vezetők magyarázataira, néha szelíden becsapva önmagam, hogy most akkor francia nyelvértésem gyakorlom, vagy próbálom folytatni és szisztematizálni az ismerkedést az újgöröggel, amely az attikai dialektus és a bibliai görög, a „koiné” alapos ismerete nyomán már szinte érthető számomra, újságokat már harminc éve is folyékonyan olvasok.


Talán a szubjektív kitérőnek tanulsága van, ugyanis ha arra a kérdésre kell választ adni, mit jelent, jelenthet a művészet az orvosnak, legalább analógiásan, metaforikusan érzékeltetni lehet azt a képet, ami bennem kialakult (és amit azért elég jól alá tudnék támasztani quasi szakmailag, tehát társadalomtudományi ill. kommunikációelméleti nézőpontból is). Ezt szisztematikusan nehéz lenne röviden leírni. A medicina – különösen ma – természettudományos és racionális terület. A jól szocializált orvos ezt a látásmódot, szemléletet, mentalitást sajátítja el. Ez szinte kizárólagos „balféltekei” (már ha jobbkezes valaki…). A holisztikus gondolkodás, az empátiás megértés, a szubjektív érzékenységek, érdeklődések, preferenciák óriási tartományai így kiszorulnak az orvosok lelkivilágából. Ez sok szempontból gyengíti, szegényíti a ma orvosát. Mintegy elvágja az „ars medici” vagy „ars medicinae” hagyományától, vagyis az orvoslás, a gyógyítás kultúr- ill. eszmetörténeti hátterétől. Leszoktat a megismerés és a gondolkodás komplex modelljeiről, amelyek az orvos számára valószínűleg nélkülözhetetlenek, pl. az anaforális (visszakövetkeztető) és kontextualizáló látásmódról, a készségről a képi és metaforikus összefüggések megsejtésére (és ezáltal az alkalmasságra, hogy a szokott természettudományos induktív, lineáris, digitális ismeretanyagon túl is tekinthessünk, hogy legalább hipotéziseink lehessenek az ismeretlenről, amelyeket természetesen majd – lege artis, a mesterségünk szabályai szerint – validálnunk kell). A „jobbféltekei” megközelítés nélkül – talán a manuális szakmákat kivéve – elégtelen a gyógyítás, és ezt nem is vehetjük észre, itt ugyanaz a helyzet, mint az ismert anekdotában, Leuwenhook barátja műfogsorát találmányával, a mikroszkóppal szemlélve álmélkodott, hogy a másik szájában valóságos állatkert lakozik, és az nem is tud róla… Emberi relációk, narratívák, értékek, szimbólumok, történeti „szövegkörnyezetek” bontakozhatnak ki az orvos számára a művészeti élmény, a műtárgy, a műalkotás segítségével, és erre az orvosnak professzionálisan is, de emberileg is szüksége van (pl. azért, mert a lelkület egyoldalú racionalitása a munka sokféle érzelmi megterhelése miatt veszélyeztetetté, „rizikószemélyiséggé” teszi – lásd „humores”…). Mindez nem önmagától születik meg, ez diskurzusok, kapcsolatok, szuggesztív helyzetek, sajátos hangulatok (tehát társaslélektani körülmények) nyomán alakul ki, az életfolyamatban, a szakmai szocializáció során.  Ám ha a „mozdony füstje megcsap” valakit, ha erre az életszférára rátalál, akár családja tradíciói folytán, akár saját sorsának sodrában vagy örvényeiben, sokat kaphat, sokat tanulhat és lényében is sokat változhat. 

Ha valaki szépirodalmi, szinte misztikus leírásban akarja mindezt megközelíteni, annak ajánlom Andrzej Szczeklik krakkói belgyógyász csodálatos könyvét, amely nálunk is, mint egész Európában óriási siker volt (de úgy látom, talán nem eléggé az orvosok körében…): Katharszisz. A természet és a művészet gyógyító erejéről. 2005. Európa, Budapest. Ez a könyv meggyőzően érvel, hogy a művészet mindig jelképes megoldásokat kínált az élet bajaira, amelyek miatt már az ókorban is orvosokhoz fordultak az emberek, és az orvos már akkor tudott gyógyulást, megnyugvást, aktiválást közvetíteni, amikor még igazi terápiás eszközei nem voltak, ha segített a betegnek, a szenvedő embernek visszakapcsolódni a természeti élmények és a spirituális, kulturális jelképek világához.  Most ide kellene monográfiányi érvelés, de ehelyett csak deklarálom, aki tudja, mit ábrázol a műalkotás, mit akarhatott a művész, milyen korszakban és eszmetörténeti keretben keletkezett a mű, és az utókor különböző szakaszaiban hogyan értelmezte és értékelte, az eszmélődik, az érez, annak beszélni kell erről, mint ahogyan a keresztény misztikusok szerint a „epifania”, az isteni megjelenés is kommunikációra serkent. Aki mond, annak mondanak is, kérdést, reflexiókat, más ember élményeinek inputját is kapja, és ebben a különös, gazdag világban mélyebbre merülhet. Nem kell közben elköteleződnie, csinálhatja dolgait. De a felmerült fogalmak, asszociációk most érintett quasi misztikus síkján maradva lehet mondani, hogy áldott az, aki előre hatol egy műtárgy megértésében, aki mind több összefüggést tud felfogni belőle és mások számára megfogalmazni, aki a műtárgy köré tudja vizionálni a szükséges különböző (de elsősorban mindenképpen – kultúr-, eszme-, vallás-, művészet- stb. –) történeti összefüggéseket. Aki átéli a műtárgyban való feloldódást, a Csíkszentmihályi által leírt „áramlás” (flow) hangulatát, a feltámadó érdeklődés nyomán tartós involvációt (Horatius „totus in illis”-nek, a teljes beleolvadásnak nevezte ezt az állapotot), a gyűjtés személyességét, a vágy és a ragaszkodás regresszióját, az értékválasztás különös dilemmáját (hiszen a műtárgy megszerzése személyes döntés és ettől kezdve a kötődés különös és egyéni), az emberileg is gyarapodik és orvosi fejlődésében és munkájában is több, mint csak úgy, önmagában, med. univ.-ként, vagy fél tucat szakorvosi cím birtokában. Árnyalatok, szintek, élmény modalitások, felhasználási módok, dialógusok sokfélesége tartozik ide. Mikor csak utal az ember valami nagyon bonyolult dologra, akkor a már említett reformkori szellem azt a mondást diktálja: sapienti sat. E témakörben azonban nem a bölcsre kell utalni, hanem az érdeklődő gyermekre, a keresőre és botladozóra, a korábbi tudatlanság és élményzártság ködében felvillanó perspektívára találóra. Igen, itt sajátos univerzum rejlik, amire érdemes figyelni!  

Lábjegyzetek:
 
1. A műélvezet az elektronika mai szintjén korábban elképzelhetetlen lehetőségekkel bír. Rendszeresen járok Londonba, a National Gallery-t ritkán mulasztom el, és többször kacérkodtam a teljes kiállítási anyag DVD-jével, amely még a kiállítási tárgyak keletkezési és beszerzési történetét is leírja. Mindössze 15 font. Csak azért nem vettem még meg, mert egyenlőre aligha lenne időm foglalkozni vele. Majd később, amikor közel leszek a teljes nyugállományhoz… De már ott a kirakott számítógépeken rácsodálkoztam, milyen nagyszerű, hogy a képek egyes részletei is kinagyíthatók, közelebbről megtekinthetők. Most nemrég – „temporary” EU-s szakértőként pár óra szabadidőmet felhasználva – Luxemburg modern, izgalmas Művészeti Múzeumában csodálhattam meg ugyanezt az ott felhalmozott anyagról, a Mária Terézia kori művészetről szóló alkalmi kiállítás tárgyairól.

2. Egyébként pácienseim olvasmányai hihetetlenül ösztönzők és fejlesztők voltak, sokan kérték is, hogy én is olvassam el azokat, de magamtól is megkerestem amiről a terápiában szó volt. Ezt szakmám „kegyelmi ajándékának” tartom, éppen most teszem le Per Olov Enquist „Blanche és Marie könyve” című munkáját, amelyet legutóbbi páciensem adott át, és kötött a lelkemre, nyilván saját egyéniségét és eddigi terápiás kapcsolatait kívánván ezzel érzékeltetni, mondhatom, ez a könyv is segít most, hogy tűnődhessek a lassan váltó piros lámpáknál, vagy ne unatkozzak, ha az okmányirodában vagy a bankban várakoznom kell. A páciensek reflexióit követve így mindig benne maradtam az irodalmi és közéleti ill. a kulturális „közbeszéd” témáiban.

 

 Megjegyzés: Néhány hónapja csak, hogy felfedeztem Buda Bélának ezt az írását a honlapján. Örömmel vettem fel vele újra a kapcsolatot, hiszin húsz valahány évvel korábban, mint szerkesztő sokszor dolgoztunk együtt. Váltottunk néhány levelt is. Elküldtem neki - éppen a fenti írásának a  hatására írt - Absztrakt festmény című versemet, amit Ő örömmel fogadott. Sajnálom, hogy halála végérvényesen megszakította kapcsolatunkat. Béke poraira!