Tartalomjegyzék

Talán a szubjektív kitérőnek tanulsága van, ugyanis ha arra a kérdésre kell választ adni, mit jelent, jelenthet a művészet az orvosnak, legalább analógiásan, metaforikusan érzékeltetni lehet azt a képet, ami bennem kialakult (és amit azért elég jól alá tudnék támasztani quasi szakmailag, tehát társadalomtudományi ill. kommunikációelméleti nézőpontból is). Ezt szisztematikusan nehéz lenne röviden leírni. A medicina – különösen ma – természettudományos és racionális terület. A jól szocializált orvos ezt a látásmódot, szemléletet, mentalitást sajátítja el. Ez szinte kizárólagos „balféltekei” (már ha jobbkezes valaki…). A holisztikus gondolkodás, az empátiás megértés, a szubjektív érzékenységek, érdeklődések, preferenciák óriási tartományai így kiszorulnak az orvosok lelkivilágából. Ez sok szempontból gyengíti, szegényíti a ma orvosát. Mintegy elvágja az „ars medici” vagy „ars medicinae” hagyományától, vagyis az orvoslás, a gyógyítás kultúr- ill. eszmetörténeti hátterétől. Leszoktat a megismerés és a gondolkodás komplex modelljeiről, amelyek az orvos számára valószínűleg nélkülözhetetlenek, pl. az anaforális (visszakövetkeztető) és kontextualizáló látásmódról, a készségről a képi és metaforikus összefüggések megsejtésére (és ezáltal az alkalmasságra, hogy a szokott természettudományos induktív, lineáris, digitális ismeretanyagon túl is tekinthessünk, hogy legalább hipotéziseink lehessenek az ismeretlenről, amelyeket természetesen majd – lege artis, a mesterségünk szabályai szerint – validálnunk kell). A „jobbféltekei” megközelítés nélkül – talán a manuális szakmákat kivéve – elégtelen a gyógyítás, és ezt nem is vehetjük észre, itt ugyanaz a helyzet, mint az ismert anekdotában, Leuwenhook barátja műfogsorát találmányával, a mikroszkóppal szemlélve álmélkodott, hogy a másik szájában valóságos állatkert lakozik, és az nem is tud róla… Emberi relációk, narratívák, értékek, szimbólumok, történeti „szövegkörnyezetek” bontakozhatnak ki az orvos számára a művészeti élmény, a műtárgy, a műalkotás segítségével, és erre az orvosnak professzionálisan is, de emberileg is szüksége van (pl. azért, mert a lelkület egyoldalú racionalitása a munka sokféle érzelmi megterhelése miatt veszélyeztetetté, „rizikószemélyiséggé” teszi – lásd „humores”…). Mindez nem önmagától születik meg, ez diskurzusok, kapcsolatok, szuggesztív helyzetek, sajátos hangulatok (tehát társaslélektani körülmények) nyomán alakul ki, az életfolyamatban, a szakmai szocializáció során.  Ám ha a „mozdony füstje megcsap” valakit, ha erre az életszférára rátalál, akár családja tradíciói folytán, akár saját sorsának sodrában vagy örvényeiben, sokat kaphat, sokat tanulhat és lényében is sokat változhat. 

Ha valaki szépirodalmi, szinte misztikus leírásban akarja mindezt megközelíteni, annak ajánlom Andrzej Szczeklik krakkói belgyógyász csodálatos könyvét, amely nálunk is, mint egész Európában óriási siker volt (de úgy látom, talán nem eléggé az orvosok körében…): Katharszisz. A természet és a művészet gyógyító erejéről. 2005. Európa, Budapest. Ez a könyv meggyőzően érvel, hogy a művészet mindig jelképes megoldásokat kínált az élet bajaira, amelyek miatt már az ókorban is orvosokhoz fordultak az emberek, és az orvos már akkor tudott gyógyulást, megnyugvást, aktiválást közvetíteni, amikor még igazi terápiás eszközei nem voltak, ha segített a betegnek, a szenvedő embernek visszakapcsolódni a természeti élmények és a spirituális, kulturális jelképek világához.  Most ide kellene monográfiányi érvelés, de ehelyett csak deklarálom, aki tudja, mit ábrázol a műalkotás, mit akarhatott a művész, milyen korszakban és eszmetörténeti keretben keletkezett a mű, és az utókor különböző szakaszaiban hogyan értelmezte és értékelte, az eszmélődik, az érez, annak beszélni kell erről, mint ahogyan a keresztény misztikusok szerint a „epifania”, az isteni megjelenés is kommunikációra serkent. Aki mond, annak mondanak is, kérdést, reflexiókat, más ember élményeinek inputját is kapja, és ebben a különös, gazdag világban mélyebbre merülhet. Nem kell közben elköteleződnie, csinálhatja dolgait. De a felmerült fogalmak, asszociációk most érintett quasi misztikus síkján maradva lehet mondani, hogy áldott az, aki előre hatol egy műtárgy megértésében, aki mind több összefüggést tud felfogni belőle és mások számára megfogalmazni, aki a műtárgy köré tudja vizionálni a szükséges különböző (de elsősorban mindenképpen – kultúr-, eszme-, vallás-, művészet- stb. –) történeti összefüggéseket. Aki átéli a műtárgyban való feloldódást, a Csíkszentmihályi által leírt „áramlás” (flow) hangulatát, a feltámadó érdeklődés nyomán tartós involvációt (Horatius „totus in illis”-nek, a teljes beleolvadásnak nevezte ezt az állapotot), a gyűjtés személyességét, a vágy és a ragaszkodás regresszióját, az értékválasztás különös dilemmáját (hiszen a műtárgy megszerzése személyes döntés és ettől kezdve a kötődés különös és egyéni), az emberileg is gyarapodik és orvosi fejlődésében és munkájában is több, mint csak úgy, önmagában, med. univ.-ként, vagy fél tucat szakorvosi cím birtokában. Árnyalatok, szintek, élmény modalitások, felhasználási módok, dialógusok sokfélesége tartozik ide. Mikor csak utal az ember valami nagyon bonyolult dologra, akkor a már említett reformkori szellem azt a mondást diktálja: sapienti sat. E témakörben azonban nem a bölcsre kell utalni, hanem az érdeklődő gyermekre, a keresőre és botladozóra, a korábbi tudatlanság és élményzártság ködében felvillanó perspektívára találóra. Igen, itt sajátos univerzum rejlik, amire érdemes figyelni!  

Lábjegyzetek:
 
1. A műélvezet az elektronika mai szintjén korábban elképzelhetetlen lehetőségekkel bír. Rendszeresen járok Londonba, a National Gallery-t ritkán mulasztom el, és többször kacérkodtam a teljes kiállítási anyag DVD-jével, amely még a kiállítási tárgyak keletkezési és beszerzési történetét is leírja. Mindössze 15 font. Csak azért nem vettem még meg, mert egyenlőre aligha lenne időm foglalkozni vele. Majd később, amikor közel leszek a teljes nyugállományhoz… De már ott a kirakott számítógépeken rácsodálkoztam, milyen nagyszerű, hogy a képek egyes részletei is kinagyíthatók, közelebbről megtekinthetők. Most nemrég – „temporary” EU-s szakértőként pár óra szabadidőmet felhasználva – Luxemburg modern, izgalmas Művészeti Múzeumában csodálhattam meg ugyanezt az ott felhalmozott anyagról, a Mária Terézia kori művészetről szóló alkalmi kiállítás tárgyairól.

2. Egyébként pácienseim olvasmányai hihetetlenül ösztönzők és fejlesztők voltak, sokan kérték is, hogy én is olvassam el azokat, de magamtól is megkerestem amiről a terápiában szó volt. Ezt szakmám „kegyelmi ajándékának” tartom, éppen most teszem le Per Olov Enquist „Blanche és Marie könyve” című munkáját, amelyet legutóbbi páciensem adott át, és kötött a lelkemre, nyilván saját egyéniségét és eddigi terápiás kapcsolatait kívánván ezzel érzékeltetni, mondhatom, ez a könyv is segít most, hogy tűnődhessek a lassan váltó piros lámpáknál, vagy ne unatkozzak, ha az okmányirodában vagy a bankban várakoznom kell. A páciensek reflexióit követve így mindig benne maradtam az irodalmi és közéleti ill. a kulturális „közbeszéd” témáiban.

 

 Megjegyzés: Néhány hónapja csak, hogy felfedeztem Buda Bélának ezt az írását a honlapján. Örömmel vettem fel vele újra a kapcsolatot, hiszin húsz valahány évvel korábban, mint szerkesztő sokszor dolgoztunk együtt. Váltottunk néhány levelt is. Elküldtem neki - éppen a fenti írásának a  hatására írt - Absztrakt festmény című versemet, amit Ő örömmel fogadott. Sajnálom, hogy halála végérvényesen megszakította kapcsolatunkat. Béke poraira!

Scroll to top