Tartalomjegyzék

 A műélvezet tanulási folyamatát és a műértés lassú kialakulását magam is nehézkesen éltem át. Talán itt kell megjegyezni, hogy művészeti nevelésben nem részesültem, nemhogy kép vagy műtárgy nem volt otthon, de nem volt könyv sem a szülői házban. A tankönyvekben persze volt szó Munkácsiról, képekről, voltam az osztállyal a budapesti Nemzeti Múzeumban, de az akkor még inkább a meglévő gazdag állat- és ásványtár érdekelt (ez sajnos 1956-ban elpusztult), képeket, műtárgyakat nagy ívben kerültem. Tárlatra először medikusként mentem, Székesfehérvárra, az első Csontváry-kiállításra, de nem azért, mintha tudtam volna, mire megyek, hanem barátaim olyan szellemben beszéltek erről a kiállításról, mint valamilyen politikai érdekességről, addig el nem fogadott művész egyfajta rehabilitációjáról. 

De ekkor elkezdődött valami. Elkezdtem figyelni arra, ahogy mások műalkotásokról, művészekről, tárgyakról beszéltek. Átéreztem a lelkesedésüket. Felsejlett, mennyi érdekes dolog van ezek hátterében, milyen jó lenne ismerni a kort, a művészeti és műkedvelő életet, azt a szociológiát, ami az egész műkereskedelemben sűrűsödik (később erre rácsodálkoztam a Vatikáni Múzeum, a Louvre vagy a Prado jellegzetes képi „toposzain”, amelyek a képkereskedők galériáit vagy a műkereskedők „showroom”-jait ábrázolták, a 16. századtól ezek már gyakoriak voltak). Kezdetben persze erről mit sem tudtam. Emlékszem, tágra nyílt szemmel figyeltem – talán másodéves koromban – Czeizel Endrét, aki átmenetileg demonstrátorunk volt az anatómián, aki sokat beszélt a csoportnak a művészetekről, számomra ismeretlen magyar festők neveit, munkáit emlegetve. Idegen volt ez számomra (más kérdés, hogy őt, mint sugárzóan értelmes embert szívembe zártam, azóta is tisztelem és szeretem, azután sok közös dolgom volt vele és többször – nyilván óvatlanul és gálánsan – nyilvánosan is barátai közé sorolt). Ám a sort később mások követték. Jeles kortárs festők és szobrászok páciensként beszéltek művészetükről, átadták katalógusaikat és a róluk megjelent könyvecskéket, melyeket el kellett olvasnom, hiszen pszichoterapeuta lévén tartottam tőle, hogy kevésbé értem meg enélkül őket
2.


Nem túlzás, világok tárultak fel előttem, ahogyan a (képző)művészetekhez közelebb kerültem. Ma is kívülálló vagyok, de ezt most értékelem, mert az arisztotelészi „távolság” és „rácsodálkozás” most segít abban, hogy megértsem és artikulálni tudjam azt, amit igazi polgári vagy értelmiségi családban felnövő ember automatikusan megkap és az elért intellektuális és érzelmi színvonalon magától értetődő módon használ. Így tehát tudok általánosítani, tudom ismeretelméleti, szaktudományos módon (mármint az én szaktudományaimra vonatkozóan, tehát lélektanilag, szociológiailag, antropológiailag, neurobiológiailag, stb.) értelmezni a saját ismereteimet és élményemet.

 A szubjektív részhez még annyit, hihetetlen, amilyen mélységeket és gazdagságokat éltem át a műalkotások révén, mennyire közel került hozzám a műélvezet (amely mindig megújul), és milyen tisztelettel nézem, hallgatom a gyűjtőt, a szenvedélyes embert. Szegény maradtam, kinevetem feleségemet, aki lámpát gyújt fel, halkan rádiót kapcsol be, ha elutazunk, mert aki tőlünk értéket elvisz, az igazán művész. Hiszen kit érdekelhetnek (rajtam, rajtunk kívül) a falakat borító reprodukciók, páciensektől kapott – praktikusan értéktelen, de nekem nagyon kedves képek – vagy ki látná a párezer idegen nyelvű szakkönyv bármely darabjának hasznát, amelyet szorgalmasan ritkítok és adományozok hazai és kárpát-medencei könyvtáraknak, hiszen már elméletben nagyon is átérzem Anakreón lelkiállapotát, aki változtatott életprogramján ahogy öregedett („hoszo pelasz ta Moires” – vagyis minél közelebb a vég, az elmúlás dolgaihoz, ahogyan az egyik leghíresebb versében írta). Viszont kifogyhatatlan élményforrás, ahogy ezt a világot megismerhetem. Ámulva hallgattam legutóbb a művészettörténész galériatulajdonost, aki Csontváry „Szerelmesek találkozása” című képét bemutatta (magyar aukciós rekord lett), én töredékét sem láttam volna meg benne annak, amit ő a képben megmutatott, megmagyarázott.

Ha szabad saját tapasztalatokból kiindulni: hamar rá kellett jönnöm, hogy nem tudok a múzeumok gazdagságán „kifogni” azzal, hogy egy-két termet nézek csak át alaposan, majd másnap (vagy a következő alkalommal, - vannak városok, ahová két-három havonta jártam éveken át) folytatom a beható ismerkedést. Kétszer ugyanazt a benyomást kép, szobor, kerámia, vagy díszítés soha sem tette rám. Ezt nem is elsődlegesen a művészetek kapcsán vettem észre. Mint rosszkor született ember, voltam vagy negyven éves, mire Athénbe eljutottam, akkor még a művészetek nem érdekeltek, görög stúdiumaim miatt szaladtam már az első nap a Nemzeti Múzeumba. Aztán ebből egyfajta szenvedély lett. A sors kompenzált, mert WHO szakértőként, konferenciák szereplőjeként, alkalmi oktatóként sokszor eljutottam már oda, már van vagy 15 éve, hogy a múzeumot a huszonötödik alkalommal néztem végig (ezt onnan is tudom, mert a felszaladásaimat is számoltam a Lykabettosz-hegyre, amikor is mindig pénzt dobtam – bevallom, gyakran magyar érmeket… - a kis kápolna perselyébe, barbár, pogány hálaként, hogy ha lihegve is, de ezt a szerény fizikai teljesítményt újra meg újra meg tudom valósítani, mostanában már nem számolom, de ki még soha sem hagytam ezt a rítust a görög fővárosban). Minden műtárgy mindig új részletekkel tűnt ki, persze, közben nagyon sok asszociatív kapcsolat éledt fel antik tanulmányaimból, útikönyveket is olvastam, már a „hetvendolláros világban” is megvettem helyi kiadványokat, és igyekeztem odafigyelni a csoportokat vezetők magyarázataira, néha szelíden becsapva önmagam, hogy most akkor francia nyelvértésem gyakorlom, vagy próbálom folytatni és szisztematizálni az ismerkedést az újgöröggel, amely az attikai dialektus és a bibliai görög, a „koiné” alapos ismerete nyomán már szinte érthető számomra, újságokat már harminc éve is folyékonyan olvasok.

Scroll to top