Tartalomjegyzék

A kiszolgáltatottság helyzetébe kerülő személy pontosan körvonalazott szakaszokon esik át, az egyiket követi a másik, és ha mindenkinél másképpen is zajlik le egy-egy szakasz előbb utóbb átkerül a következő stádiumba.

Az első stádium az elutasítás érzése. A rabok nagy többsége nem tudja kezdetben elfogadni azt az állapotot, amibe került. Úgy gondolja ez nem tarthat sokáig, valami tévedés áldozata, sikerül majd kimagyarázni magát. Ekkor még mindent tagad. Félig- meddig rab, de még mindig reménykedik, hátha csak rossz álom az egész, és pár nap, esetleg pár hét múlva hirtelen gyökeresen megváltozik a helyzet. Az ötvenhatosok ebben a stádiumban még reménykedtek, hogy mégis kivonulnak az oroszok, megbukik a kormány, Kádárék elmenekülnek, vagy hirtelen amnesztiát hirdetnek. Amit Radnóti ír  a Hetedik eclógában a fogoly érzéséről, érvényes minden rabállapotra:

"...jó hírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat."

Ám egy idő múltán, kénytelen szembesülni valóságos, kilátástalan helyzetével.

A második stádiumban a legtöbben dühösek, őrjöngőek, haragosak lesznek. Felteszik a kérdést maguknak:„miért pont én kerültem ebbe a helyzetbe?”. Nem tudja elfogadni a bezártság, a kiszolgáltatottság állapotát. Úgy érzi mindent elveszített és nem fogja kibírni és feldolgozni azt az állapotot, amibe került.

A harmadik szakaszban a kiszolgáltatott elkezd alkudozni önmagával, mint a gyerekek. Időt akar nyerni. Megpróbál együttműködni, apró előnyökhöz jutni, kér egy pohár vizet, egy szál cigarettát, és el kezd beszélni, óvatosan egy-két mozzanatot az ellene felhozott vádakból elfogadva, hosszú önigazoló magyarázgatásokba kezd.

A negyedik szakaszban elfogja a csüggedés, a kilátástalanság érzése, közömbös lesz a sorsa iránt, depresszióba esik. Nem a nap, mint nap megismétlődő megaláztatás, az emberi méltóság sárba tiprása készíti ki a rabot igazán, hanem az örökösen ismétlődő mozzanatok, hogy semmi nem számít, nincs változás, nincs se múlt se jövő, csak a szürke semmi. Egyik perc múlik a másik után...Úgy véli a halál is jobb lenne, mint az az állapot, amiben van. A minden mindegy érzése uralkodik el rajta.

Az ötödik szakasz a teljes belenyugvás állapota, a halál közeli állapot. Már nem menekül fantáziáiba a valóság elöl, már nincs benne félelem. A halálos ítéletet is némán tudomásul veszi, kivégzését is tiltakozás nélkül tűri.

Felhasznált irodalom:

Elisabeth Kübler-Ross: A halál és a hozzávezető út (Gondolat Kiadó, 1988.)
Oláh Tamás: A kínzás lélektana (Oláh Tamás honlapja, 2010.)
Albert Camus: A lázadó ember (Nagyvilág, 1999.)
Hankiss Ágnes: Kötéltánc (Budapest, 1987.)
Harkai Schiller Pál: Bevezetés a lélektanba – A cselekvés elemzése (Pantheon, 1944.)
Elliot Aronson: A társas lény (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987.)
Darvas Iván: Lábjegyzetek (Európa Könyvkiadó, 2001.)

Cikkem megírása után akadtam rá Faludy György Pokolbéli napjaim után (lásd itt: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=625&secId=58205) című önéletrajzi könyvében az alábbi idézetre, egy hiteles szereplő leírása jócskán árnyalja a fenti témát, ezért ide másolom: „Sokkal ügyesebb volt nálam Illyés. Kellemes házban lakott. Amikor beléptünk, felállt és jobb mutatóujját szája elé emelte. Beindított két rádiót, miközben Flóra kivitte a telefont a WC-be. Üdvözlés után Gyula felém fordult és megkérdezte:

 – Mondjad, milyen a gyilkos?

A teljesen váratlan kérdés meghökkentett, bár ezen már Recsken is elgondolkoztam néhányszor.

– Nem tudok egységes feleletet adni – mondtam némi gondolkodás után. – Sokféle típus van, nagyon különbözőek. Az egyik a szadista. Általában csinos, sima, olcsóan megnyerő külsejű férfi. Nem haragszik áldozatára, mert hiszen nemcsak lelkileg, de testileg is élvez, legalább feláll a farka, amikor kihallgatja, kínozza, vagy megöli. Az előkelőbbek a második két részt rendszerint nem maguk végzik, bár szeretnek egy ideig jelen lenni vagy legalább hallgatózni. Princzről mesélik – lehet, hogy nem igaz –, Princz ávós őrnagyról, hogy áldozatai jajgatását hangszalagra vétette és miközben fotelben ül és hallgatja, elsül, anélkül, hogy nemi szervéhez nyúlna.

– Másodiknak a mészáros mestert mondanám. Az ő számára az áldozat bűne vagy büntetlensége, osztályhelyzete, kora, külseje és minden egyéb tulajdonsága teljesen közömbös. Sem lelki gyönyört és testi kéjt nem érez, számára a talpalás, a pofozás vagy az akasztás fizikai munka, melyért megfizetik, az áldozat egy mázsa vagy fél mázsa hús és csont. Jellemezhetem rendkívüli ügyességével is. Az áldozatnak nem kell levetkőznie ahhoz, hogy pontosan heréjébe rúgjon vagy veséjét eltalálja.

Flóra gyönyörű tál őszibarackot és szőlőt hozott be.

– Folytasd – mondta a házigazda. Zsuzsán láttam szeretné, ha abbahagynám, de nem tehettem, puszta udvariasságból. Janke jutott eszembe, a szociáldemokrata villanyszerelő, akit egy távírópózna tetején lőtt le Recsken az őrmester.

– Az orvgyilkos rendszerint csúnya és ellenszenves. A komiszság, azt hiszem, akkor is látszik rajta, ha kisfiát öleli magához. Áldozatát tekebábúnak tekinti. Ugyanekkor a kínzást vagy agyonverést megveti. Egy gyors lövés a tarkón vagy a negyedik borda fölé balra: ez számára a rövid, de maradandó élmény, kurta sikoly és a felbukás emléke, de minél kevesebb vér és mocsok. Ebből a fajtából csak egyetlen eggyel találkoztam. Azt hiszem az ÁVH titkos szolgálatában, diplomáciában használja.

– Aztán a hóhérlegény. A legszívesebben hátát a falnak támasztja és úgy figyeli a jelenségeket. Nagy érdeklődéssel nézi, hogyan kínoznak valakit. Mellbimbója feláll, köldöke megtelik verejtékkel, egy-két cseppet pisil is. Nem tudom pontosan, mit élvez. Lehet, hogy azt: nem őt kínozzák, de lelkileg mégis érzi és élvezi a kínt, amit az áldozat elszenved. De lehet, hogy az élvezet csak vizuális, mert láttam egyet, aki nézett engem, miközben vertek és a szempillája vagy öt percig volt rajtam és nem hunyorgott. Régebben a hóhérlegényeket arra használták, hogy az éppen felhúzott áldozat nyakába ugrottak irgalomból, az illető szenvedésének megrövidítése céljából.”


Faludy szavai ihlették az alábbi versemet, amikor a hóhér négy típusát megénekeltem.

Tipológia

Első típus

A kifordult lelkületű
otthon a fotelben ülve,
esőben, hóban, napsütésben,
máglya lobogásával szemében
hallgatja, festmények
rejtet mosolyával az arcán,
beteljesülésének kiváltóját,
a nagy gonddal rögzített
dalolók jajszavát,
mély sebek sikolyát,
és anélkül,
hogy elfagyott tagját
megfogná

áldozata üveghangjára
szeme fényesül,
s harsányan felkiált.

Második típus

A mesterember ajka
átkot nem morzsol,
a vádlott bűne
vagy büntetlensége,
számára közömbös.
A kínzás,
vagy az akasztás,
csupán fizikai munka,
az áldozat
ötven vagy száz kiló
hús és csont,
semmi más.

Harmadik típus

A gyilkos
arcán a mély vonás
szája szögletében,
felhúzott szemöldöke,
és a pislogás nélküli szeme
megmutatja mi az igazi hivatása.
Egy gyors lövés
a tarkón, vagy a
negyedik borda fölé
balra:
kurta sikoly,
kevés vér,
ez számára
a kihívás.

Negyedik típus

A hóhérsegéd
titkolja ziháló jelenlétét,
látszólag közömbösen
nézi, hogyan
csörtet elő a fájdalom
vijjogó madár-hada
a megkínzottból.
Arca visszaverődő fény
a meszelt falról.
Köldöke
lassan megtelik
verejtékkel,
cseppnyi vizeletét
alsója felissza.
Maga sem tudja,
hangot se ejtve,
idegei furcsa izgalmát
mi váltja ki.

Scroll to top