Egy régi fénykép akad a kezembe. A vízben két fiatal férfi áll, válluk, fejük látszik csak ki a vízből. Mind a két alak szájában pipa van, arcukat gyér, pár napos szakáll fedi. A háttérben egy hajó vesztegel, vitorlái leeresztve pihennek. A víz sima, hullámok nem borzolják. Az egyik fej az enyém, a másik a barátomé, Endréé. A régi képet nézve megfiatalodok. Mindenki őriz egy rakás fényképet, tele olyan pillanatokkal, arcokkal, amelyekről már nem tudjuk hol készültek, kiket ábrázolnak, amelyekhez már nem köt emlék, vonzódás.

Valahányszor a kezünkbe akadnak elhatározzuk, hogy ki kéne válogatni őket, albumba rakni, de aztán mégse tesszük meg. Természetes erőfeszítése ez mindenkinek, amikor a folyton mozgó, változó életének pillanatait próbálja megragadni, rögzíteni, hogy később szétválogassa, rendezze őket. Mintha a valóság egy egy darabkáját ide oda lehetne helyezgetni. Becsukom a szemem és nem érzem a nappal és az éjszaka közt a különbséget. Lebegek az áhítatos csendben, szívem még ver, az élet a győztes, életre vagyok ítélve, minden óra, nap mindent ad, és aki él annak emlékeznie kell. Emlékezni olyan, mint újjá születni, emlékezni olyan, mint álmodni, az emlék lehet szelíd, mint egy mosoly, de lehet könyörtelen, amit temetni kell. Van amelyik sóvárog mert élni akar, van amelyik áthidalhatatlan messzeségből szólít, de nem támasztható fel. Azt mondják, aki emlékezni tud, aki folyton képes felidézni valamit az elmúlt életéből, egy napot sem öregszik. Hiába vannak különleges események életünkben, amik látszólag megszakítják ezt a folyamatot, éppen ezekre emlékezünk a legjobban vissza, de ezek is csak „a dob ütései, amelyek felhangzanak a szimfóniában”. Lelkiállapotom az idő útján haladva gyarapszik, duzzad az új tartalmaktól. Nem ez az illúzió vezeti a tudományos kutatásokat, amikor a holt anyag vizsgálatával, darabkáinak elemzésével az élet keletkezésének a titkára akar rátalálni? A mozgókép is mozdulatlan képek sorozatából teremt mozgást. Mert még a mozdulatlan tárgy látványa is folyton változik.

Kölyökarcainkat nézegetem. Mögöttünk a víztükör szürkének tűnik a fekete-fehér fotón. Még főiskolás korunkban elhatároztuk, hogy elutazunk Lengyelországba, azon kevés országok egyikébe, ahová egyáltalán lehetett utazni. A nyári szünetben két hétre elmentem dolgozni egy textilgyárba, hogy legyen pénzem az utazásra. Barátom meg zaciba adta egyetlen értékét az írógépét. Vonatjegyet csak Krakkóig vettünk, onnan autóstoppal akartunk tovább utazni. Emlékezetem és az utazásunkat követő elbeszéléseink kiszínezték a részleteket. A lengyelek mindenütt barátságosan fordultak felénk. Utaztunk mentőautón, rabszállító kocsin, trágyahordó teherautón. A fekete számtőföldek egy idő után zöldre változtak, kis tanyák, apró házak között vitt az út. Fillérekért kaptunk mindenütt helyet az ifjúsági szállásokon.

Feltétlenül érezni akartuk minden érzékszervünkkel a tengert. A kikötők nyugtalan, élénk terét akartuk látni, hallani az idegen nyelven kiáltozó tengerészek, kikötőmunkások hangjait, ahogy azt a filmekben láttuk. Aztán egyszer csak ott állt előttünk a nagy víz. Csendesnek mutatkozott, alig fodrozódtak hullámok a parti fövenyre. A végtelennek várt távolság túlságosan hamar veszett a párás légbe. A nyílt víz színe kék helyett sötétszürkének tűnt. Levettük a cipőnket, néhány lépést tettünk előre, hogy érezzük talpunk alatt apró hullámait, de mindjárt vissza is fordultunk, nagyon hideg volt. Néhány gyereket láttunk csak fürödni benne, már lila volt a szájuk. Nem így képzeltem el a találkozásomat Vele. Reméltem enyhe lesz az idő, langyos a víz, és a tenger zúgása fog álomba ringatni a parton heverve. A mérhetetlen távolságba tekintve látom majd hogyan bukkan elő belőle a vörös égitest, mintha a teremtés negyedik napjára ébrednék. "A vizek teljenek meg élőlények sokaságával, az égen, a föld felett pedig röpködjenek a madarak" Az ember még meg sem született, egyedüli vagyok, és hátamra fekve ringhatok a tenger vízén.

Ablakomat kitárom. Friss, eső utáni levegő tódul be, segíti emlékezőképességemet. Egyszerre könnyűnek érzem magam, bőrömet simogatja a víz, a nap barnító ereje éget. Jó, hogy eltettem a fotót, és vele együtt emlékbe nevetéseinket is. Szépen, sorban jönnek elő az aléltnak hitt akkori illatok, ízek. Valaki egy vastag karéj kenyeret nyújt kése hegyére tűzve nekem. Valamelyik lány össze vissza kever néhány serpenyőbe ütött tojást. Zacskó aljából kapirgálom össze a kristálycukrot a híg, langyos teámba. Az ajtónyílás elsötétül, Csilla már fürdőruhában van, tekintélyes ikrei kötik le csapodár figyelmemet. A pokrócokon napozásra kész testek hevernek. Rakoncátlan gondolatok tekeregnek elő belőlem a szikrázó örömök láttán. A horizonton egy félszárnyú vitorlás tétovázva fordul megdőlve a túlsó part felé, hogy elcsípjen egy gyors szelet.

Az újabbakkal összevegyülnek a régi tóparti emlékek, amikor tizennégy éves lettem. Már túljutottam a mesék világán. Furcsamód mégis ahelyett, hogy örültem volna éretté válásomnak, a gyermekkor elvesztésén sajnálkoztam. A belső hang értékelt, figyelmeztetett, összehasonlított, idézett, de a szavaim alig hallatszottak, még sokáig nem mertem, tudtam kimondani a véleményemet. Testem nyilvánvaló változásait, belső késztetéseit persze átéltem én is. A nyers érzékiség küldte gerincem távíróján üzenetét nekem is alvilágomba. Nem valóság, ami történik, nem látom az arcát, szemét. Kergetném vissza, hajtanám a mélybe a vágy veszett csordáit, de nem lehet, már a hormonok tombolnak bennem, győzelemre állnak. Akkor még csak olyan lányra vágyhattam, akinek a testi jegyei még nincsenek teljesen kirajzolódva. Az igazi nőt még nem ismertem, elérhetetlen volt. Képzeletem a festmények aktjaiból és a strandokon barnálló hajlatokból állt össze.

Amit alig veszünk észre, rendre el is felejtjük, de ami mégis hirtelen felbukkan emlékezetünkben teljes világossággal annak oka van. A tó fölé nyúló deszkaépítményen heverészek. Elevenen érzem ma is a napnak, az égből felém úszó ezüstös vonalait. Egy igazi NŐ fekszik fürdőruhában tőlem karnyújtásnyira. Testének elém rajzolódó vonalai, a fényhatások valószerűtlenné teszik a látványt. Egészen közelről tanulmányozhatom a napfénynek napbarnított bőrével történő párosodását. Segíti elképzelnem milyen forró, perzselő lenne, ha megérinthetném. Vizsgálgathatom, egy női testnek most azokat a részleteit is, amiket ilyen közelről még soha, senkin nem láthattam. Először lopva merek csak ránézni, apránként, lélegzetemet visszatartva térképezem fel. Bújócskázó helyzet. Tudja, hogy nézem. Lehet tetszik neki, hogy figyelem, mert szája félig kinyílik, szeme élénken felcsillan tenyere ellenzője alól. Leleplezett pillantásom apró mosolyt von arcára. A látvány foglyul ejt. Úgy jártam, mint a festő, amikor az előtte fekvő modellt próbálja ecsetjével vászonára vinni, és mélyrehatóan töpreng a színeken, a test körvonalának megragadhatóságán, de addig kutakodik, míg kételkedni kezd magában a látványban is.

Hirtelen gimnazista korombeli nyári tábor mozzanatai villannak elém. Lándzsaéles pillantások. A láthatárt eléri a nap rézkorongja, egy pillanatig mintha habozna, aztán hirtelen mégis alábukik. Az első csillagok már az égen remegnek, szokatlan látvány ez egy pesti srácnak. A hold ugyan még nem látszik, de a vonzása erős. A múlt maradványai közt töredékek. Esti séták a parton. Tejfehér fogak. A bűn méze árad belém. Az első tétova, szájat szájra próbálkozások. Szapora pulzus. Szívem mélyről dalolva küldi örök jeleit. Nyelvem hegye érinti nyelvét, vérem, vérével keveredik. A szavak feleslegesek…

A guggolva fogyasztott gulyásleves maradékától koszos csajkámmal nem tudok mit kezdni, Hajdu tanár úr mutatja meg, hogyan kell egy marék parti homokkal megszabadítani a zsírtól. Strandlabdát kap fel váratlanul egy fuvallat, a pufók hólyag, mint egy óriásnak a feje pattog napnak fordítva arcát a víz felé, egy pöttöm kislány próbálja elcsípni. (Részlet készülő Emlékek és Iratok című könyvemből)