Lassan világosodott a szoba. Az óra is mintha egyre gyorsabban ketyegett volna, de a számokat a félhomályban látni nem lehetett. Sári egyébként sem tudta az időt leolvasni róla. Bár a szülei nyáron tanítgatták erre, a kislány akkor úgy gondolta, hogy majd az iskolában ezt is megtanulja. Ezért most csak fülelt, mikor kattan a mu­tató. Mindössze tízig számolhatta őket, mivel eddig tellett a matematikai tudása. Még egy perc sem múlott el ébredése óta, de azt máris óráknak érezte. Ha nagyon izgult a másnapért, sohasem tudott elaludni. Most pedig nem bírt újra elmerülni az álmok világában.
Azért mégis álmodott: a holnapi iskoláról, ami az első nap ott; a régi óvodáról, ahonnan azért mégiscsak szép emlékei maradtak. Közben az éjszaka csendje a haj­nal halk zajává változott. A ház előtt egy villamos gördült el, és a szoba ajtaja felé léptek közeledtek. Megmozdult a kilincs. Az illető óvatosan nyitott be. Egy szőke, kék szemű fiú lépett a szobába. Amint észre vette, hogy kishúga ébren van, moso­lyogva kívánt jó reggelt.

-- Jó reggelt – felelte erre a testvére.
-- Öltözz fel, addig csinálunk reggelit! – mondta a fiú, és távozott a helyiségből.
Ő ma, szeptember 1-jén, amit csak húga vélt holnapnak eddig, ment 4. osztályba. Teljesen nyugodtan kezdte ezt a napot, amíg eszébe nem jutott, hogy ma nem a ré­gen megszokott iskolakapun ballag be, hanem egy új, idegen helyet látogat meg. Ezért egy kicsit félt, de példát akart mutatni Sárinak azzal, hogy ő bátran besétál az idegen gyerekek közé.
A család időben elkészült. Már hét órakor a megállóban voltak. A villamosra nem kellett sokat várni, de az út tovább tartott, mint gondolták. A gyerekek álmos szemek­kel néztek ki a jármű ablakain, és figyelték a siető embereket, amint gyors léptekkel végighaladnak a város piszkos utcáin. Pár megállóval a végállomás előtt szálltak le. Onnan bekanyarodtak egy utcába, és ott a harmadik épület volt az iskola. Az apuka, mert ő kísérte a gyerekeket, megállt a kapu előtt.
--  Érezzétek jól magatokat! Ma még tanulni nem nagyon fogtok, de azért ismer­kedjetek meg a többiekkel! – búcsúzott.
-- Ne menj még! A többieket is bekísérik – mutatott a kislány egy kisfiúra, akit az anyukája kézen fogva vitt be az iskolába.
-- Nem bánom, menjünk! – mondta az apuka – De nekem sietnem kell!
Közben a fiú már bent volt az iskolában. Amikor egy pár lépcső után bement a ka­pun, egy szabad helyiségbe jutott. Ez az előtér lehetett, a szemközti portával együtt. Jobb oldalt kezdődött a lépcsőház. Balra egy folyosó vezetett a tantermekhez, de ol­dalról is nyíltak ajtók azokhoz. Sáriék is feljöttek, és megálltak.
-- Kérdezzük meg, melyik osztályba kell mennünk! – javasolta a kislány.
Egy magas, vörös, göndör hajú fiú, éppen az anyukájától búcsúzott el. Hallotta, amit a kislány mondott, és a gyerekekhez fordult:
-- Melyik osztályt keresitek?
-- A 4. b-t és az 1. a-t – válaszolt gyerekei helyett az édesapa.
-- Akkor gyertek, megmutatom, melyek azok – intett a diák, és elindult a balolda­li folyosón. - A negyedik terem az 1.a.
Sári előreszaladt a nagy barna ajtókhoz, amire egy felirat volt felfüggesztve: „Avé classis prima”.
Ezt közülük senki sem értette, de Sári aztán végképp nem, mert még nem tudott olvasni. Bátyja pedig csak kimeresztette a szemét, aztán integetett szülőjének, és követte a fiút. Ő az utolsó teremhez vezette, melynek ajtajára már értelmesebb mon­datot írtak ki: „Isten hozott 4. b.!”
Amikor beléptek az osztályba, még csak két gyermek érkezett meg. Az egyik egy hosszú, szőke hajú lány volt, aki a helyén ült, és olvasgatott. A másik pedig odasétált a fiúkhoz, és köszönt nekik:
-- Sziasztok!
-- Szia Álmos! Úgy tűnik van egy új osztálytársunk – mondta a vörös fiú, és gyorsan keresett egy padot, amibe kipakolhatott.
-- Felesleges kipakolni, úgy is ültetés lesz – szólt Álmos, és az új jövevényhez fordult. – Mi a neved?
-- Dávid.
-- Melyik iskolából jöttél?
-- Vidékről költöztünk ide a nyáron. Egyébként az Egri Szent András Általános Iskolába jártam, mert az apukám ott dolgozott a közelben. De most más munkát ta­lált, itt Budapesten.
-- Akkor üdvözlünk a Sanctus Petrus Magyar–Latin Két Tannyelvű Általános Is­kolában! Azért még vedd le a táskádat, és tedd le oda hátra!
Dávid úgy is tett, majd a többiek közelében leült egy üres padba. Ekkor már szinte mindenki ott volt. A fiúk éppen arról beszéltek, hogy ki mit csinált és hova utazott a nyáron, mikor egy fekete hajú megszólalt közülük:
-- Én még egyszer sem voltam a nagymamámnál vidéken, mi minden évben Spanyolországba utazunk. Csak Erik megy olyan ócska táborba – mutatott arra a vörös gyerekre, aki Dávidot bekísérte.
-- Nem mindenkinek van annyi pénze, mint a te szüleidnek, Bánk – válaszolt Álmos, és Erik fülébe súgott: – Ne érdekeljen, mindig ilyen nagyképű volt.
-- Tudom – hangzott a halk válasz. Többet nem is beszéltek Bánkkal, inkább maguk köré gyűjtöttek még pár fiút, köztük Dávidot is, mintha valami fontos mondani­valójuk lenne.
-- Tegye fel a kezét, aki szereti Bánkot! – szólt az egyik. Erre mindenki csönd­ben maradt, és senki sem tette fel a kezét. – Akkor jó, nem csalódtam bennetek. Őt most kizárjuk a csapatunkból, helyette mást veszünk be, az új osztálytársunkat. Dávid a neve.
-- Én még nem ismerem... – kezdte Dávid.
-- Nem baj, nekünk elhiheted, hogy milyen önző és nagyképű. De bemutatom azokat, akikkel barátkozhatsz. Eriket és Ákost már ismered. Ezt a kék szemű, vilá­gosbarna hajút Vilmosnak hívják. Ő pedig Márk, akit arról lehet felismerni, hogy egész nyáron nem volt képes lecserélni ezt a szakadt rövidnadrágot. Én pedig Mátyás vagyok. Ja! És Jakab, aki úgy néz ki, idén is minden nap késni fog – amint ezt kimondta, megszólalt a csengő.
A gyerekek a helyükre álltak, és várták az osztályfőnök érkezését. Nemsokára egy vállig érő, barna hajú nő lépett be az osztályterembe. Köszönt a gyerekeknek, beszélgetett velük, és elmondott mindent, amit erről a tanévről tudni kell.
*
Dávidnak tetszett ez az iskola. Már egy hónap alatt nagyon jó barátokat szerzett. Erikkel és Vilmossal együtt járt olaszórára, mindig jókat beszélgettek, meg viccelőd­tek utána. Álmossal és Mátyással sokat játszott a szünetekben és a napköziben. És hogyha éppen nem voltak fiúk a közelben, egy lány is jó társaság tudott lenni neki.
-- Milyen ez az iskola? – kérdezgették a gyerekeket a szüleik.
-- Szuper! – vágta rá Dávid.
-- Te lehet, hogy szeretsz ide járni, de van aki nem. Itt utálják egymást a diákok. Zsófi mesélte, hogy a bátyját teljesen kiközösítik – mondta összeráncolt homlokkal Sári.
-- Hányadikos a bátyja? – kérdezte Dávid.
--4. b-s és Bánk a neve.
--Ja, ő! Nyugodt lehetsz, ő erre rendesen rászolgált.
--Azt hittem, Te legalább az okosak közé tartozol – felelte halkan a kislány, és mérgesen távozott.
Azóta a fiú sokat gondolkozott azon, hogy a húga miért haragszik rá.
-- Haragszik rám azért, mert én haragszom valakire? – töprengett egyszer. De végül erre a megállapításra jutott:
-- Az emberek már csak ilyenek!
Ezért nem is foglalkozott többet ezzel a témával. Reggelente boldogan szállt le a villamosról, és szaladt be az iskola kapuján. Ha belépett az osztályterembe, mosoly­gó gyerekek köszöntötték, és ő is kedvesen fogadta őket. Csak egy valakit nem.
Pontosan ezen a napon, úgy október közepén történt, hogy a hét fiú gyűlést tar­tott. Ismét Mátyás kezdte:
-- Szerintem Bánk szülei már gondolkoznak azon, hogy kicsi gyermeküket végre elvigyék ebből az iskolából. De mégis, azért, hogy tényleg eltűnjön innen, az őrület­be kell kergetnünk. Mindenki kitalál valamit, amivel kiszúrhatna vele! Rendben?
-- Jó. Én már tudom is – mondta Erik, és odament Bánk táskájához, amit a pad mellé kellett letenni.

A fiú nem volt a közelben, mert a húgát látogatta meg az első osztályban. Az inni­valós üvegét véletlenül kupak nélkül felejtette az asztalán. Erik fölborította, és hagy­ta, hogy ráfolyjon a táskára a ragadós ital. Mindenki jót nevetett ezen, kivéve egy-két árulkodós kislányt. Dorka mindenáron el akarta juttatni a hírt az osztályfőnöknek ba­rátnőjével, de az üresen találta a tanárit. Így a fiúk nyugodtak lehettek, mert a követ­kező óra nyelv volt, és azt úgyis más tartja.
-- Két perc múlva becsöngetnek – nézte meg az időt Vilmos.
-- Jobb lenne, ha elindulnánk olaszra!
--Így a három fiú nem láthatta azt, amikor Bánk megtudja, mi történt a táskájával. Ezért amint kicsöngettek, rohantak lefelé a lépcsőn az osztályterembe, és kérdez­gették a többieket a dologról.
-- Azt mondtuk neki, hogy véletlen volt. Egyébként feltakarította – felelt Mátyás. – De a következő Te leszel Dávid!
--De mit csináljak?
-- Figyelj! Ott ül a helyén és ír valamit. Menj oda, húzd ki alóla a széket, majd fogd a papírt, tépd össze, és dobd ki! Egyszerű.
-- Nem …
--De! Ne legyél gyáva nyuszi!
-- Jó.
Dávid odalopódzott Bánk mögé, és egy széles mozdulattal megrántotta a széket. Összetépte a papírt, de nem nézte meg, mi van rajta. Futott a szemeteshez, de egy­szer csak megállt, mert valaki megszólította hátulról.
-- Dávid! Igazán nem kellett volna. Máskor is nyugodtan kidobhatod helyettem a szemetet.
-- Még nem dobtam ki – fordult meg Dávid, és amikor látta, hogy Bánk beszélt hozzá, az apró papírfecniket a fiú fekete hajába szórta. Erre az egy szót sem szólt, tette a dolgát, nem foglalkozott a többiekkel.
-- Mégis, amikor délután az édesapja jött érte, őt könnyes szemekkel üdvözölte.
-- Mi a baj? – kérdezte aggódva a szülő.
Bánk mindent elmesélt szóról-szóra.
-- Már az új gyerek is utál... Ezért nagyon rosszul érzem magam itt – fejezte be.
  szerinted miért haragszanak rád?
-- Nem tudom. Talán, mert egy kicsit beképzelt voltam.
-- Hát... akkor a megoldás az, hogy többet nem leszel olyan.
-- De az most már mindegy, hogy mit csinálok!
-- Igen, de Te ezt teheted. A többi pedig az ő lelkükön szárad! Próbáld meg! Kü­lönben is ebben a korban még csak játék az egész utálat. És ha ez nem válik be, ke­resünk más iskolát! Jó?
-- Jó – felelt borúsan a fiú, de már nem sírt.
-- Aztán elindultak hazafelé. Útközben még összeszedték Zsófit is, aki művészi tor­nán volt. Sári is járt oda, akiért úgyszintén bátyja jött az óra után. A két lány az öltö­zőből lefelé vezető lépcsőn ballagott.
-- Szóval, melyik iskola? – kérdezte Sári.
-- A Hess András – válaszolta Zsófi. – A bátyám is oda akar menni.
Dávid nagyon mérges lett erre.
-- Nehogy abba az iskolába menjek! – gondolta.
Ugyanis ő nemrég már beszélgetett erről anyukájával.
-- Tudod, Sári úgy gondolja, másik iskolát kéne keresni – kezdte akkor az édes­anya.
-- Miért? – kérdezte meglepődve és kissé kétségbeesetten a fiú.
-- Ő nem érzi jól magát itt.
-- Jó, felőlem ő elmehet, de én maradok.
-- Sokkal egyszerűbb, ha egy helyre jártok.
-- Igen. Éppen ezért maradjon Sári is.
-- Az egy nagy jó iskola, amit kinéztünk. Hess András a neve.
-- Én akkor sem megyek el. Még csak egy hónapja járok ide.-
-- Ezt a félévet még megvárjuk.
-- Meg az utána következő kilencet is.
A szülők erről még nagyon sokat vitatkoztak a gyerekekkel. Végül is sikerült meg­győzniük a fiúkat arról, hogy az az iskola remek lesz.
De amikor megtudta, hogy Bánkot is oda akarják járatni, újra tiltakozni kezdett.
-- Még januárig eldöntjük – válaszolt erre az anyukája.
Mindenesetre most még csak október volt, és annak is csak a közepe. Így Dávid másnap ugyanabba a már egészen megszokott osztályba térhetett vissza. Az órák előtt mindent elmesélt a barátainak: azt hogy tudja, melyik iskolába fog menni Bánk, és hogy őt is el akarják vinni.
-- Jó, hogy el fog menni – mondta Erik.
-- Már elsőben nem kellett volna ide jönnie – jegyezte meg Álmos.
-- De furcsa, hogy ma még nem érkezett meg. Pedig máskor már fél nyolckor itt van – csodálkozott Erik.
-- Lehet, hogy máris elment innen – felelt Dávid.
-- Jó lenne – motyogta a közelükben álló Mátyás.
Pár perc múlva becsöngettek, de a tanár késett. A gyerekek sokáig vártak rá. Ami­kor megérkezett nagyon furcsa volt. Máskor mindig mosolygott. Most komoly, szomo­rú arcot vágott.
-- Beszéltem Bánk apukájával … És a fia … – kezdte, mikor egy hang nevetve közbeszólt:
-- Meghalt!
Ez Jakab volt a hátsó padsorból. Nem gondolta komolyan, de azért hozzá tette volna, hogy jó lenne. A mellette ülő Vilmos halkan ezt is ki mondta.
-- Fején találtad a szöget – bólogatott a tanárnő.
Jakab egy ideig csak nézett, és nem értette a dolgot. Aztán lesütötte a szemét, és most komolyan kérdezte:
-- Meghalt?
-- Egy autóbalesetben. Tegnap este. Ő a helyszínen életét vesztette, de az apját és a húgát kórházba szállították. Zsófi hajnalban hunyt el. – mondta.
Jakab szörnyen érezte magát. Mintha ő ölte volna meg a fiút. De azzal a szóval „meghalt”, a többiek szemében biztosan megölte. Mert a másik csak akkor lesz halott, ha az ember ezt megtudja. Vilmos pedig csak most jött rá, hogy milyen az, ha valaki tényleg meghal. Az összes fiú hasonlóképpen érezte magát. Azt akarták, hogy Bánk menjen el ebből az iskolából. És elment. Mert már leérettségizett az élet isko­lájában. Dávidnak is nagy volt a lelkiismeret-furdalása.
-- Miért hallgattam a többiekre? Miért utáltam én is? És miért nem békültünk ki vele akkor, amikor még lehetett? Most már szeretnénk őt, amikor már nem lehet - gondolta.
Azon az órán szokatlanul nagy volt a csend. Kicsöngetéskor a tanárnő látta, hogy a gyerekek bánják azt, ami rosszat kívántak, ezért megjegyezte:
-- Igen, a vágyak, sajnos, néha valóra válnak.

Oláh Anna Réka

Megjegyzés: Ezt a novellát unokám írta 10 éves korában.