Ne szoruljon össze a szívünk, mikor a Felvidék városainak etnikai képét szemléljük, adatait olvassuk? Az 1910-es történelmi Magyarország népszámlálási adatai nem hamisítottak, akkor minden kényszer nélkül vallhatta magát ki-ki annak, aminek érezte; még senki sem tudta, hogy lesz Trianon!

BenkeLaszlo portre 2014 thumb.jpg

1910-ben Pozsony 78 000 lakójából 12 000 volt a szlovák és a cseh, a többi magyar, 1991-ben viszont Pozsonyban összesen már 442 197 ember lakott. Közülük mindössze 20 312 vallotta magát magyarnak. Szlováknak pedig 401 848.

1910-ben a Felvidék 15 városában – Pozsonyban, Komáromban, Nyitrán, Érsekújváron, Léván, Losonczon, Jolsván, Rimaszombaton, Késmárkon, Rozsnyón, Kassán, Újváron, Munkácson, Beregszászon és Nagyszöllősön – 276 000 a lakosok száma. Ebből 38 500-an szlovákok; csehnek nem vallotta magát senki sem.

Amikor az emberek nem tudták, hogy lesz Trianon (1910-ben) a Felvidék lakosságából 880 000 magyarnak, 542 000 szlováknak, 200 000 németnek, 100 000 ruszinnak vallotta magát. Cseh nem volt akkor ezen a tájon egy sem.

A trianoni békeszerződés diktátorai a „béke és az igazság nevében” kijelentették, hogy a határok el fogják választani Magyarországot Csehszlovákiától és Romániától, és ezen országok kötelesek az így meghúzott határok mögé visszavonulni.

Tormay Cécile így jajdult fel Bujdosó könyvében: „Közben kiégett az agyvelőm. Már csak a szívem fájt iszonyúan és sajgott benne minden veszendő város, minden kis falu neve. El akarják venni fejünk felett az eget, talpunk alatt a földet. El akarják venni ősmagyar városainkat, amelyeket nem fegyverrel hódítottunk, de ezer év alatt magunk építettünk. El akarják venni...Pozsonyt, az ősi koronázó várost, ahonnan a magyar hűség kiáltása, a »Morimur pro rege nostra« elrepült országok és tengerek felett. Elveszik Kassát, hol a magyar szabadság hőse, Rákóczi sírja van, Munkácsot, a hős Zrínyi Ilona védte ősi Rákóczi birtokot, Munkácsy mester szülővárosát.”

Kassa belvárosa ma is szép: egykori szépsége átcsillog a pusztuláson. Pusztuláson? Igen. Pusztulni sokféleképpen lehet. A főtér és a főtérre vezető utcák páratlanul gazdagok műemlékekben, bár a volt grófi, hercegi, fejedelmi épületek ma rongyos koldussereg – mutattak a hámló falakra a kassaiak, a múlt század kilencvenes éveinek közepén. Azóta nyilván sokat változtak, szépültek az épületek. A magyar népballadában tizenkét Kőműves Kelemenünk egyikük feleségét áldozta fel, hogy magos Déva várát felépítenék. Állítólag aki már benne van a falban van, az már valamennyire szabad, szabadabb; közelebb visz bennünket a szabadsághoz. De akár valóságosan járom a belvárost, vagy így karantén idején akár képzeletben, Kassán csak Kassára nézhetek, régi és felújított épületekre, elsuhogó századok emlékeire.

Kassai barátom legyint:

– Nincs benne köszönet. Az volt az első, hogy eltüntették a megmaradt magyar nyelvű táblákat. Bár ne renoválnának semmit! Elfogynak lassan az emlékeink is. Velünk együtt.

Jóska túloz, gondolom, túl sötéten lát. De Jóskát igazolja Feri is, a műszaki tudományok kandidátusa, aki jártunkban-keltünkben csapódik hozzánk.

– Várjatok, mindjárt mutatok valamit! – S maga után vonszol a Ferencesek templomába, amely eredetileg gótikus stílusban épült. Már egy 1406-os pápai levél is említi. Feri azt akarja, hogy a saját szememmel lássam: a felújítás felfordulásában itt is, ott is egy-egy betonból készült szent szobra szárad. Ezeket szánják a régiek helyébe.

Szlovákra cserélik a latin nyelvű feliratokat is.

Apám képe merül föl előttem a Dunántúlról, a kis Újvárfalváról. Szent László! Apám éneke mindenki hangját túlszárnyalva száll az öregasszonyok feje felett. Ülnek a padokban, iskolánk padjaiban, s énekelnek. „László királynak kemény lovasságát / ó, ha csak azt látnám!” Hó, milyen büszke voltam erre a László királyra! Mert templom is volt az én falum iskolája, csak a padokat kellett megforgatni minden szombaton. Iskola és templom, ugyanaz a megtartó erő. „László királynak kemény lovasságát... ” ezt a régi érzést mindhalálig viszem. De most eltűntetik innen Kassáról Szent Lászlót. Az iskolák után a templomokból is.

Vannak még magyar emlékek. Rákóczi hamvai is itt nyugszanak.

Rákóczi.„Hazánk szentje, szabadság vezére, / Sötét éjben fénylő csillagunk…" A fejedelem hamvait Ferenc József engedelmével hozták haza. Haza... Ma is itt pihen, Szlovákiában, Tompa szavaival „e sors alázta honban”. Emléktáblák is akadnak itt-ott. Amelyiket megtaláljuk, felírom a füzetembe: Tinódi Lantos Sebestyén, Batsányi János, Kazinczy Ferenc, Henszlmann Imre, Márai Sándor, Komját Aladár.

Több táblát nem találtunk.

Milyen büszkén írta A franciaországi változásokra című nyolcsoros verse alá a Tapolcán született Batsányi János: Kassán 1789. Ő volt e hazában – nemcsak Kassán! – az első jakobinus költő, aki így szólt Közép-Európához. „Nemzetek, országok! kik rút kelepcében / Nyögtök a rabságnak kínos kötelében, / S gyászos koporsóba döntő vas-igátok / Nyakatokról eddig le nem rázhatátok... " Batsányi a forradalmi magyar költészet őse – írta róla Fábry Zoltán, s valóban, micsoda erő van ezekben a sorokban!

Kassán, 1789-ben!

Vagy Budapesten 1956-ban. Vagy Temesváron, Szabadkán vagy Munkácson kire, mire vesse tekintetét a magyar? Párizsra, Londonra, Washingtonra? Moszkvára? Pekingre? Nézzünk hősi múltunkra. Ki ismeri Marschalkó Lajos Új bibliát című versét itthon vagy a tengeren túl?

„ Össze kell törni mind a kőtáblákat, / át kell írni az öreg bibliát, / különbet írt, mint Máté, az apostol, / vérével annyi sok magyar diák. / Az új Heródes hiába parancsolt, / hiába küldött gyilkos sereget, / égő bárányként nem akartak halni / e csillaglelkű magyar gyerekek... / Pilátus Nyugat, ki kezét mossa, / a farizeus Nyugat rádiója beszélt, / s ezer gyerek szállt temetőbe, / Szabadság Ura, ki csak érted élt. / Szabadságot üvöltött a börze, / s míg kavargott a véres, vad tusa, / de szabadságért egyedül veszett el / Magyarország, a népek Krisztusa... ”

Kassán és Pozsonyban, Szepsiben és Sepsiszentgyörgyön, Berecken és Tapolcán, vagy akár Budapesten sokan még összekulcsolt kezünkre támasztjuk homlokunkat. Tűnődünk, ki otthonos magányában, depressziós atomizáltságában, ki Isten vonzó vagy taszító társaságában, mint történetesen most mi a több mint hatszáz éves kassai Szent Erzsébet dómban. S talán azt reméljük, hogy magától is eljön szívünkbe-fejünkbe s a formátlan világba a rendező ige? Hiszen mi – magyarok, románok, szlovákok, csehek, lengyelek! – mióta csak élünk és vagyunk, szakadásig dolgoztunk a mindennapi kenyérért, szabadságot remélve.

Belvárosi sétáink előestéjén a Kassai Magyarok Baráti társaságában Urbán Károly hozta a hírt, hogy elindítják a Látó című lapot. Örültem neki. De vajon mit látnak itt – milyen jövőt látunk – Batsányi óta? ,,Vidulj gyászos elme! megújul a világ, / S előbb, mint e század végső pontjára hág.”

Kassai magyar barátaimnak ugyanolyan szent az ember, a polgár, a jog, a törvény, a haza, amilyen Batsányinak volt. És ugyanolyan üresen kong és süketen zúg fülükbe az állami parancsszóval rájuk rótt engedelmesség. Balassa Zoliék, Szanyi Jóskáék, Magyar Feriék ugyanarra a belső parancsra hallgatnak, amire a költő hallgatott, azt írván, hogy: „Álljon fel az erkölcs imádandó széki! / Nemzetek országok, hódoljanak néki! / Uralkodjék köztünk ész, érdem, igazság, / Törvény s egyenlőség, s te, áldott szabadság!”

Batsányi áldozatul dobta oda magát. Így vált belőle példa. Mennyi áldozatra lesz még szükség Európának ezen a felén, hogy végre ne legyünk süketek és vakok, s meghalljuk, meglássuk egymást?

A magyar, német, cseh, szlovák közös építés hatalmas példája a kassai Szent Erzsébet székesegyház. Nem azért áll itt évszázadok óta, hogy ma is csak IV. Bélát, Nagy Lajost, Zsigmondot, Mátyás királyt dicsérjék érte. Ez a bámulatos templom eleitől fogva ismeretlen építők dicséretét zengi. A királyok nevét ismerjük, de mit tudunk anissai Kompholz mesterről, a prágai Václav mesterről, mit István mesterről és azokról, akiknek a nevét nem írták le sehol, az igazi alkotókról, akiknek összetartása, türelme, munkája és ereje nélkül nem épülhetett volna fel a gótika e remeke. Mennyit adtak életükből névtelen mesterek, mire az egész remekmű így összeállt: csúcsívei, oszlopai, szobrai, festett ablakai s a több mint ötszáz éves főoltár 48 táblaképe, Krisztus kínszenvedéseinek jeleneteivel.

Mi épülhetett volna itt összefogással, névtelenek áldott keze munkájával, ha csak építkezni kellett volna, de védekezni nem! De háborúzni nem!

Kiket dicsérjünk ma is? Királyokat? Főúri alattvalóikat? Országvesztő „vadászó, nemtelen, úri, bitorló” társaságot? (Ady) Kinek melyik aktuális éppen? Dicsérjük a „művelt Nyugatot”? Köszönjük meg nekik, hogy amit törökök, németek, oroszok nem tudtak rajtunk elvégezni karddal, ágyúval, bombázásokkal, azt ők a nagy Trianon palota Háború és Béke szalonjában, szivarfüstben néhány tollvonással elintézték. S mi lesz még itt?

Bethlen Gábor, Erdély fejedelme a kassai dómban tartotta Európára szóló esküvőjét. Az egyesítendő ország érdekében feleségül vette Brandenburgi Katalint, a német választófejedelmek egyikének húgát. Már ő is nyugati segítségről álmodott...

Móricz Zsigmond megírta a Tündérkertben, a Trianonban kapott sebek frissen-égő fájdalmában, hogyan gondolkodott szerinte Bethlen Gábor az ország sorsáról. „Jaj Erdélynek, ha mint pusztában maradt kéve, a varjak és seregélyek serege lepi meg, s nem lesz őrizője és oltalmazója... Még Mátyás király is elvesztette birodalmát: mihelyt meghalt, vége lett, mert nem volt egy test, egy lélek, nem volt egyetlen corpus, amelynek minden tagja kívánja az egész test továbbélését:szétugró, egymást gyűlölő népeket egyesített vasvesszője alatt, s amint kihalt a vezérlő gondolat, az agy: rögtön megszűnt az ágyúkkal kierőszakolt törvény… A magyarságnak ura és fejedelme azon dolgozzék, hogy a magyar népet idebent erősítse, kifelé való hódításra ha gondol, megőrli vele a belső erőt."

Olyan időkben épült a kassai katedrális, mikor a magyar bárók jobban féltették birtokukat a saját jobbágyaiktól, mint a külső veszedelemtől.

Ez lett az ország veszte.

Mennyi könny és vér, mennyi imádság és káromkodás épülhetett a falakba! Mennyi fohászkodó lélek bukhatott térdre Isten hajlékának e hideg kövein, hajtotta le és emelte föl a fejét oly sok viszály során, békességes időkre áhítozva!

Eltüntetik a táblákat? Botrány? Az. Táblabotrány. Mert az igazi botrány: a halál. Eltűnni, eltüntetve lenni. Nem emlékezni! Felejteni és elfelejtve lenni!

Ne legyen a magyaroknak táblájuk sem? Ne jusson eszükbe az élőknek itt-ott megállni, reménykedni sem? Mert – ez itt Szlovákia!

„Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk: / Por és hamu vagyunk.” Márai Sándor emléktáblája előtt állunk.

A több mint kétszáz éve épült Fekete Sas épülete történelmi átjáró ház. Ki mindenki járt ebben a barokk, copf, klasszicista elemeket vegyítő házban! S milyen kísértetiesen ugrik elő a falból Kazinczy szoborportréja! Ez még megvan, még hirdeti. „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok...”

A Petőfi tér Fa-tér lett.

Tompának emléktáblája Kassán?... Sehol. Itt, ebben az épületben állították vésztörvényszék elé „a mély borongás és csöndes elmélkedés" költőjét, akit Szász Károly illetett e szavakkal annak idején.

Mitől félhettek Tompa ostoba bírái? Példát akartak statuálni a megtorlás taláros szolgái A gólyához költőjén? Hogyan férhetett volna a győztesek fejébe, hogy mit akarhatott Tompa ilyen sorokkal:

„ Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet, / Az élet fagyva van, s megdermedett.”

Megint a dóm előtt megyünk el.

Meg-megakad a szemem egy-egy kassai lányon. Ha ezek a „szlovák” lányok ilyen szépek, akkor az eperjesi, a késmárki és a lőcsei lányok egyenesen gyönyörűek! Látásukért Petőfi gyorsszekérrel utazott ide, sőt Szepes tündérvölgyébe is elment. Látni akarta a Tábor-hegyről Eperjest, hol „hajdan Caraffa ágyúi ordították a mártírvárosra: rettegj!” Roppant bérc tetejéről nézte a látóhatár végén „azt a kis vakondtúrást, amit Tátrának neveznek" – írta úti jegyzeteiben. Megnézte Sáros romjait, Rákóczi egykori fészkét, magába szívta „a dicső lovagkor levegőjét", s mentül jobban közeledett a Kárpátokhoz, annál nagyobb szolgaságot tapasztalt. Az elnyomott szlovák népnek igazán volt oka megtapasztalni az alacsonyabb rendűséget, nemegyszer a csehektől is.

„Oh Felföld! – sóhajtott a költő – csak azért emelkednek bérceid a felhőkig, hogy annál inkább szembe tűnjék lakóid görnyedezése?" S hogyan nézett Petőfi a lőcsei lányokra? „Amelyik leány nekem tetszeni akar, magyar legyen az testestül-lelkestül, különben a zsebkendőjét sem emelem föl a földről, ha leesik; de az igaz magyar lányért...oh, azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet... még meg is házasodnám. ”

Minden új nemzedék folytatja, ugyanakkor elölről is kezdi a történelmet. A nép örök gyermek, s ez a legnagyobb és legszebb dicséret, amit el lehet mondani róla. Játékos gyermek. Pontosan tudja, hogy „csak az boldog, ki játszhat”(József Attila)

A jó gyerek békésen épít; rossz gyerek pedig akkor sincs, ha felnőtteket utánozva háborúsdit játszik. Láttam magyarul beszélő fekete, románul beszélő szőke, kék szemű és lengyelül beszélő gyerekeket közösen játszani.

Tanulhatunk tőlük.

Nem kötelességünk-e megérteni egymást? Dadogónak a dadogót, kik azt sem tudják elmondani, miért dadognak. Nem kötelességünk-e megérteni a riadt vadállatot, a néma növényt, a csöndes fát, a suhogót, a szennyezett folyó tekintetét, s a tiszta szót, és a félreérthetőt, nem kötelességünk-e megérteni a hallgatást is?

Megyek horgászni a Hernádra. Mintha a Duna, a Maros vagy az Olt partján üldögélnék. Nézem a vizet. A néma növény és a riadt állat meg az ember viszonya könnyebb, mint az embernyi emberé. A Halálról suhog a félig-meddig vízben, félig-meddig parton álldogáló nádas.

Hal, halál, hallgat.

Mielőtt a Hernád kiapad, ugyanazzal a szomorú bölcsességgel néz szlovákra és magyarra. Nem érti, miért nem értik. Ő évszázadok óta ugyanolyan jól érti a szlovákot, a románt, a szerbet, mint a magyart.

Évszázadok óta folydogál ez itt, amott az Olt. Feloldódnak a Dunában, a tengerben, az óceánban. Mind megfér benne a Szamos, a Tisza, a Szajna, a Temze, az Amazonas vizével együtt.

Háborognak? Döngetik a partokat, páraként eltűnődnek. Felhőkké alakulnak, együtt sírnak és nevetnek, esőként leesnek. Megöntözik a földet. Mossák a talaj sóit növénynek, állatnak, embernek.

S ha gyilkos dühvel megölik egymást az emberek? Akkor majd örök békességben tesszük dolgunkat a föld alatt.