A legrettenetesebb, ha még élünk, de már nem ismerünk magunkra, már nem tudjuk kik vagyunk, nem emlékezünk sem a régen történtekre, sem arra ami tegnap történt, ha meghalt a bennünk élő, folytonosan alakuló, mégis változatlan belső világunk. Emlékezni kell, emlékezésünk fűzi össze a bennünk meglevő dolgokat, határozza meg értelmünket, érzelmeinket, cselekedeteinket. Emlékek nélkül nem élet az élet.

Az emlékek felhalmozódnak, ahogy telnek múlnak az évek, de aztán ahogy öregszünk egyre kevesebb dolog jut spontán az eszünkbe, ott van a nyelvünk hegyén, mégsem tudjuk kimondani. Az emlékezet nagyon törékeny, állandó fenyegetésnek van kitéve, gyakran tapasztalhatjuk, hogy amire mi határozottan emlékezünk ugyan arra az eseményre valaki más, aki ott volt velünk, vagyis ő is átélte azokat az eseményeket, mégis egészem másképpen emlékezik rá. Az emlékezésünket ugyanis állandóan átfesti, kiegészíti a képzeletünk. Nem beszélve arról, hogy milyen csábító az elképzeltet valóságnak hinni, a hozzáképzeltet valóságosnak elfogadni. Ezzel magyarázható miért hisszük gyakran igazinak, amit csak kitaláltunk. Különösen gyakori a sokszor elmesélt történet kiszínezése, átalakítása, a hazugságok igazsággá alakítása. Az elképzeltek a valóságosan megélt élmények közé keverednek, emlékké válnak azok is, akárcsak az igaziak. Ebben a könyvben benne vannak azok a dolgok, amikben biztos vagyok, de azok is, amikről már nem tudom mennyire színezte ki a képzeletem. Lehet éppen a legpontosabban leírtak a legkevésbé valóságosak. A gondolatok, a történések, a képek amiket leírtam mégis mind az enyémek, benne vannak valóságos élményeim és képzeletem termékei is, mert ilyen vagyok, mert ilyen az emlékezetem. (Részlet készülő Emlékek és Iratok című könyvemből)

Scroll to top