Nyomtatás

Különös sors. Valaki (jelesül Oláh Tamás) végigdolgozza egész életét, gyógypedagógus lesz, pszichológusi diplomát szerez, nevelőtanárként hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozik, később a népszerű tudományos-ismeretterjesztő hetilap, az Élet és Tudomány munkatársa, idővel pedig főszerkesztője lesz, miközben társszerzőként neves pszichológusokkal szakkönyvekben szerepel, fiatalabb korában még filmforgatókönyvek írásával is kacérkodik, ám amikor e tevékeny évtizedek után végre eléri a pihenést és megnyugvást kínáló nyugdíjas kort, az emlékezés és a lassú felejtés bársonyidejét, közvetlen környezete számára is váratlanul, elementáris erővel versírásba kezd!

Gyanús fordulat! Nem véletlenül mondja a fitymáló fiatalság, az ötven év feletti költői indulásnak nincs itt az ideje. Oláh Tamás pedig ekkor már elmúlt hatvan. Valóban, miféle költészet születhet az ilyen kései szenvedélyből? Szenvelgés? Bölcselkedés? Dilettáns pótcselekvés? Maga sem tudja pontosan. Egy vészjósló orvosi diagnózis megerősíti akaratát és eltökéltségét, de a gyors és sikeres műtét után úgy érzi, nem maradt le semmiről. Néhány, elszórtan megjelenő versét követően (Napút, Vigília, Lyukasóra) 2010-ben közreadja Hosszú álom című első verseskötetét. Emlékeiből, álmai töredékeiből, a hasonlatok, szimbólumok összetett tartalmával, tudattalan motívumok, ősi tapasztalatok felhasználásával tesz kísérletet (olvashatjuk önéletrajzában) az elmondhatatlan kifejezésére. Műveltsége biztos hátországával úgy tekint a versre, mint gyógyító erőre. Holt és élő költők olvasásával maga is gyógyul és töltekezik. Belátja, a jövő az online megjelenésé, saját honlapot hoz létre, újabb versei is leginkább itt olvashatók. Ennek ellenére gyorsan, szinte évente követik első kötetét az újabb és újabb könyvek (Utolsó szavak, 2011, Áttűnések, 2013, Tekintetek, 2014, Üzenet, 2016, Fényrajzok, 2017, Álomfejtés, 2018), 2019-ben pedig közreadja válogatott verseinek gyűjteményét Elérni az elérhetetlent címmel.

Tegyük szívünkre a kezünket elismerően: kilenc év alatt életműnyi vers került ki Oláh Tamás kezei közül, miközben bizton állíthatjuk, és ez a korunkra jellemző vers iránti közömbösség mércéje is egyben: még a versszerető közvélemény is alig, vagy egyáltalán ismeri a nevét. Talán csak azok a ritka ünnepek nevezhetők kivételnek, amikor az éppen megjelenő könyv apropóján évről évre kiváló muzsikusok (Szakcsy Lakatos Béla és Kathy Horváth Lajos) improvizálnak teltházas rendezvényen legújabb verseire.

Milyen hát ez a költészet? Kétségtelen, Oláh Tamásnak, lévén korábban újságíró és gyakorló lapszerkesztő, első könyvében még bizony meg kellett küzdenie azzal az átokkal, amelyet összefoglalóan zsurnalizmusként ismerünk, és amely mint bogáncs tapad az újságkészítőkre. Abban a könyvben elvétve még találkozunk túlírással, köznapi szavak itt-ott modoros használatával, ám már azokon a verseken is átsüt az elragadtatás hangja, a versekből áradó mély humanizmus, a szelíd erő. Bátran épít a posztmodernből ismert „vendégszövegre”, igaz, csak egy-egy rövid idézet erejéig, erősítvén magamagát is, amikor segítségül kéri Dante, Weöres Sándor, József Attila, Sík Sándor vagy éppen Rónay György egy-egy tűpontosságú kifejezését. A kölcsönbe vett szót vagy sort pontosan adatolja, jelezvén tiszteletét a megidézett szerzők iránt. Legfőbb hajtóereje: a szándék, amelynek jó és rossz arculatával természetesen tisztában van, ám kétségünk ne legyen, Oláh Tamást jó szándék vezérli, amikor az Animus című versében így ír: „Te vagy a tapinthatatlan világ/gyermeke/ a hirtelen támadt / fényesség a sötét testén, /az elmében borzongó felhő,/ a zajtalan suhogás,/ az éj illata” de egyúttal persze „Te vagy a talpalatnyi/ tagadás szelleme,/ a bukott angyal mérges könnye,/ a sötét történelem summája,/ hősök holt sóhaja,/ egyszerre vagy rontás és teremtés…”.A pszichológusi tudás önkéntelenül beszüremkedik a versekbe, különösen azon ciklusokban, amelyek emberarcunk rejtett dimenzióit idézik, árulkodva szellemünk, szokásaink, gyarló emberi sorsunk rejtelmeiről. Így lesz különösen izgalmas olvasni azokat a verseket, amelyeket Szelíd sóhajjal cím alatt rendezett ciklusba, árulkodó jeleket mutatva magunkról, megidézve érzékszerveink (a szem, az orr, a fül, a tapintás, a száj és a nyelv) hatalmát.

Igazán magával ragadóak a szerelmes versek. Egy fél évszázada tartó szerelem és szövetség minden szépsége fellelhető a Rólad szólt minden című ciklusban. Filmszerűen rövid snittek feszességében jelenik meg a két emberöltőnyi idő izzása hét képben. Egymásrautaltság és egymásba fonódás érzékletes képei sorakoznak. Íme egy példa a Harmadik képből: „Hajadban napfény lángol./ Még nem tudom, mi lesz velünk/meddig tart tenyerén minket az Isten,/meddig leszel/ egy személyben testvérem/húgom, lányom,/minden ember közül/ a leginkább rokonom…”

Oláh Tamás Józsefvárosban él, csövesek, hajléktalanok, részegek szomorú és harsány telephelyén. Csoda-e ha verseiben megjelenik az utca szennye, szutyka, az elaljasodás, a kiszolgáltatottság terepe, a semmi subáján élők iránti együttérzés. Van-e megrendítőbb karácsonyi látvány, mint amikor a „kapualjba hajléktalan húzódik szenteste…/ Ő az egyetlen, aki meglátja a csodát:/ angyal készül/ leszállni/ a körúti / háztetőkön / át.”

Nem fejezhetem be e recenziót anélkül, hogy ne ejtsek néhány szót két nagy versről. Az egyik címe: Golgota. Helyszíni tudósítás Jézus Krisztus útjáról a szenvedés stációin át. Mint ostor csap le a versben visszatérő refrén: „Tudod előre lázas-sorsod/ nem jajongsz.” Úgy tűnik, Oláh Tamás, miként korábban már említettem, fogékony arra, hogy filmes eszközöket használjon a versben. Jó példa erre a másik nagy vers, az Andrzej Wajda édesapja emlékének ajánlott Katyn. Feltehetően Wajda filmje inspirálhatta a költőt, ám az évtizedekig elhallgatott gyalázat napjainkig ér, nem meglepő hát a vers végkövetkeztetése, e történet túlélő részesei vagyunk mi is: „ki ássa majd ki csontjainkat/ idegen ég alól/a hosszú hallgatásból…” E vers közelében található az a ciklus, amely képet ad a szerző történelem-szemléletéről, gondolok itt elsősorban az Ítélet végrehajtva című versre, amelyben 1956 hőseire emlékezik. A sors iróniája továbbá, hogy gyermekkorában az Oláh-család élete úgy alakult, ideig-óráig a forradalmat leverő hatalmasságok rózsadombi villái közelében laktak albérletben, gyermekként barátaival testközelből láthatták a a rettegett szomszédok magánéletét. Ennek komikus rajza, amikor beszöknek az úszómedencés kertbe, pancsolásukat megzavarják a fürdőzni érkező elvtársak, „lopva figyeltük testük színét, a mérgezetté vált vízben.” A szabadvers hét tételben akaratlanul is beszédes tanúságtétel az 1956 utáni időkről, de szerencsére a „dühöt letörli a szelíd mosoly.” A leskelődő kamaszok látják, amint bicegő férfi lép a kertbe és Otto Flattert (alias Münnich Ferencet) keresi, tőle pénzt vesz át. A kölyök a látványt utólag (költőként) így összegzi: „a gyűlölet összead, szoroz,/ hurkot vet,/s hadarja naponként ítéleteit.”

Külön kellene írnom Oláh Tamás groteszk hangjáról, néhány versbéli történet ironikus megjelenítéséről. Ilyen hangütésű például a Teheráni fagylalt, ahol a nagyhatalmi tárgyalások helyszínén véletlenül a Generalisszimusz nyakába csurranna a felszolgált fagylaltköltemény, de lám-lám, hős minden korban és helyszínen akad, így hát a figyelmes felszolgáló megmenti a vészjósló helyzetet, nehogy „ilyen véletlen baleset/ formálja majd az új rend születését.” De ez és a hozzá hasonló groteszk költemények maradjanak meg a vers- és történelemkedvelő ínyenceknek.

( Oláh Tamás: Elérni az elérhetetlent. Válogatott versek. Könyvműhely,2019)

Megjelent a Magyar Múzsa 2019. decemberi számában.