Nyomtatás
Kategória: Kritika

Néhány gondolat a Tekintetek kötet kapcsán

Az a küzdelem, amely az új évezredbe való átmenetben, ezekben a folyvást bomló, de új lehetőségeket is teremtő évtizedekben, a társadalmi, szellemi és irodalmi életben egyaránt megmutatkozott, a költészetnek nem igazán kedvezett. Nem tette lehetővé a versírás korábban elfogadott szabályainak átmentését a kortárs költészetbe, és nem igazán segítette a réginek az újjal való szintézisét megvalósító eredeti alkotások világra jöttét.

Az értelmezést lehetetlenné tevő versek garmadája, vagy a hétköznapi beszédmódban előadott verskísérletek ma már láthatóan nem vezettek sehová. Ezekből a versekből minden olyan elemet száműztek már, ami az írott szöveget korábban versé emelte. Nemcsak a rímeket, a hasonlatokat, a költői képeket lúgozták ki a posztmodernek szánt versekből, hanem az érzések kifejezésére szolgáló szavakat, a gondolatokat is.1 Pedig csak valami maradandóban való hitből, s a megélt valóság mulandósága átélésének ütközéséből születhetnek jó versek. A Tekintetek kötet szerzője megtalálta a versbeszédnek azt a lazán kezelt, a klasszikus kötöttségeket kerülő modern, szabad-verses formáját, amely a váltakozó hosszúságú soraival, a képekkel festetett szimbólumrendszerével, a sok helyről származó műveltségelemeivel, időnként finom artisztikummal is fűszerezve, az érzékeny lélekrajznak, és az elvont gondolatoknak a kifejezésére egyaránt alkalmasnak mutatkozott. A szerző személyes vívódásait egy szuszra elmondott versekben kiáltja világgá.2 Az újabb és újabb költői képek az ember fenyegetettség-érzéséről vallanak, szinte sokkolnak, amelyek aztán a vers végére, egyetemes értékű közös érzéssé, gondolattá tudnak nemesedni. Tudatosan vállalja az irodalmiságot, kitüntetett szerepet szánva verseiben a költői képeknek, a sűrített gondolatiságnak, az eredeti képekkel lefestett emberi érzéseknek. Gazdagon él a modern líra eszközeivel, az iróniával, a játékossággal, a groteszkkel, a vizuális elemekkel, de ezek az ő verseiben nem véleménye elrejtésének, személyisége önvédelmének lesznek az eszközei, hanem az élménynek, a gondolatnak sokrétű kifejezésére szolgálnak. A világról való tűnődésének ezek az időnkénti groteszk rajzai az első jelentésréteg olvasata után újabb és újabb viszonylatokat mutatnak fel. Oláh Tamás új kötete, s mára négykötetnyivé duzzadt verseinek áradata, egyfajta költői lehetőséget mutatnak fel arra, hogy a költeményekben igenis újra meg lehet teremteni az emberi világ hiteles leírását, vissza lehet adni a hitelüket vesztett kifejezések eredeti, és árnyalt jelentését. Költészetének jól elkülönülő egyéni hangja van: gondolati mélység, nagyfokú érzékenység, melyhez a transzcendenssel való találkozás élménye társul, miközben a hétköznapi a különössel keveredve verseiben mindig egyedivé alakul. Költészetének legfőbb értéke nem az egyes versekben, hanem költői szemléletének szuverenitásában mutatkozik meg, amely által a vers egyszemélyű csoda lesz, mert a gondolatiság és a szépség nem válik el benne egymástól. Tudjuk szokatlanul későn kezdte a versírást, s talán éppen ezért egy versenyautó sebességével hajtott, s jutott el négy év alatt a negyedik kötetének a megjelenéséig.(És vajon mi jöhet még a célba érést jelentő zászlóintésig?) Reméljük az újabb kötetek sem késnek sokáig. (G.A.)

Lábjegyzet:
1. "A posztmodern költészet kétes esztétikai értéke, a fércművek, de legalábbis feledhető, közepes kvalitású versek hihetetlen magas száma persze nem csupán öngerjesztő folyamat, hanem nagy valószínűséggel kéz a kézben jár a kortárs magyar irodalomtudományi és kritikai diskurzussal. Nem kell a lehetséges jelentésekkel foglalkozni, nem kell valami felettes tartalmat közölni, nem kell társadalmi problémákra reflektálni, de még csak filozófiai vagy érzelmi mélységekbe sem kell merülni. ...hány esztétikailag értékes, mély tartalmakat közvetítő, őszinte hangvételű irodalmi alkotás sikkad el, mert nem kap megfelelő figyelmet vagy támogatottságot, mert a szerző esetleg nincs benne a brancsban, és nem olyan alkat vagy nem olyanok a körülményei, hogy bekerüljön a sűrűjébe.”- kesereg joggal Kántás Balázs Versvízcsapok című írásában.
2. " A művekben megnyilatkozó közösségi felelősség nem ütközik a művészet autonómiájával. Sőt, egyenesen abból következik. A művészet előtt ugyanis az életnek nincs tiltott része." (G.A.)