Turbók Attila válogatott versei

Első verseskötete 1975-ben jelent meg, a mostani válogatott versek gyűjteménye tehát negyvenhat év termését fogja össze. Már első kötetében emléket állított ifjan meghalt édesapjának, aki maga is ígéretes költőként indult a 20. század harmincas éveinek végén. A magyar történelem drámai fordulatai azonban megakadályozták a sikeres folytatást, hiszen az ifjú költő a háború után, 1946-ban meghalt. A nagyon korán elvesztett apa hiánya bizonyára hatással volt Turbók Attila költői indulására is. A válogatott kötetben is többször felbukkan, sőt hangsúlyozottan jelen van a tragikus apa-alak, mint a szerző nemzedékének többi költőjénél is, hiszen Kovács István, Utassy József, Bella István és mások fronton eltűnt apjukat siratták el megrendítő versekben.

Turbók Attilát özvegy édesanyja nevelte nem kis nehézségek árán. „Apámat jöttömkor temetted/július forró záporában”, írja Anyám című versében, de évtizedek múltán is felidézi alakját (közös könyvük jelent meg apa és fia verseivel 2019-ben), a rendszerváltozás után is őt szólítja kétségbeesésében: „Kihez forduljak, hű halott? Szétkapkodták a holnapot!” Nem csoda hát, hogy gyermekkorából leginkább „a félárvák, csontig árvák” emlékei rögzültek, mert sok erzsébetvárosi családban éltek hozzá hasonló, hányatott sorsú gyerekek. Budapest lepusztult, omladozó vakolatú házaiban a szegénység mindennapos valóság.Csibészfiúk gyülekezőhelye az Almássy tér vagy a Rózsák tere: „templomfalon döngött a labda, koldus gyűjtött filckalapba”, villantja fel az Erzsébetvárosi credo című versben a környezetét éppúgy, mint ahogy néhány verse hitelesen őrzi serdülőkorának, a „kandi kamasznak” friss élményeit. „A megállókban öklöt old a sóhaj/a kanyarokban enyhül a szitok/ HOLNAP IS NAP LESZ/ újsütetű óhaj/ kérgét rágják/ némák /magyarok”, szólnak a sorok Sztálin halálának napjáról. Ne feledjük, 1956-ban tizenhárom éves, a legfogékonyabb korban van, érthető hát, hogy retinájába sültek a látottak, tapasztaltak. Hosszú verset szentel a forradalom emlékének (Kései napló), amelynek minden versszaka a személyes ihletettség révén sűrűsödik történelmi tapasztalattá. Később, a nyolcvanas években, magánéleti problémák szorításában hosszú időre, ahogy írja, „elvesztette a szavakat”. A hallgatás a költő számára vereség, de egyúttal nyereség is lehet, hiszen így sikerülhet az irányított kultúra aláaknázott mezőin sértetlenül átjutnia, ami persze, nem kizárólagos erény. A költő is vereségként éli meg a hallgatás éveit, mint erre címadó verse utal: „A hallgatás is nyomelem. /Fuldokolsz, elsüllyedt tanú, / iszapréteg a szíveden, /a hínár nyálas koszorú”. De azért tanú maradt akkor is, ha a „kifent pengével metsző” élethelyzetekre, „kicsorbult éjszakákra”, „bírósági paternoszterekre” akkoriban még nem voltak érvényes szavai. A tapasztalat és az élmény, akár a valóság, végtelenül gazdag, egyszerre egyedi és általános. Az illékony élményt csakis az emberi szellem képes megragadni. A vers erre való. Amikor átszakadt a gát, és képes volt újra költői erővel szólni, tapasztalhattuk, hogy a nyomasztó élmények új verseiben miként találtak megnyugvást.

Mi Turbók Attila költészetének titka? Talán az, hogy versei szilárd alapra épülnek, nyelvi leleménnyel teli szavak gondosan kiégetett tégláiból. A versbe emelt élményelemek egységes gondolati vízióba rendeződnek. Önéletrajzi témájú költeményei is a közügyek felé terelik az olvasó figyelmét: „gyűlölet, gőg az árulás motorja/ és félelem az elárultatástól, / az arcra korhű álarcot varázsol, / tünékeny maszk, átbukik vigyorba.”, a lírai én így lesz egyúttal a hazájáért aggódó, tudatosan élő ember vallomásának hordozója. Újabb versei napjaink semmivel sem könnyebb kérdéseit járják körül: „nincsen erő kibogozni, / mi hazug trükk, mi önérdek?” (Kallódók nemzedéke) A komor életérzés, amely manapság annyiunkat áthat, őt is eléri: „eltűnt világunk zászlója pedig / félárbócon leng a nyugati szélben”, ahol a Téboly sugárúton „a vörös szín vérvesztően kizöldül”, miközben „az ember komisz, hűtlen angyalához/…felmenti magát a romhalmazon, / újrafesti, facsarja önarcképét, / lesz női férfi és férfi amazon.”

A válogatott kötet szerzője nem követ költészeti divatokat, az anyanyelv a költő személyiségének és önazonosságának meghatározó és megtartó eleme, ahogyan ír, ahogyan használja a nyelvet, az mind őt minősíti, egyéni jegye lesz. A költészet nyelvünk szavaiba öntött élet. A versek igazi értéke a szavak megválasztásán dől el, vagyis az élmény és a nyelvi közlés találkozásában, abban a szűk sávban, amely a tárgy és a szó között feszül a költő tudatában. A feladat nem könnyű, örök dilemma, miként lehet az érzékletesség üzeneteit átcsempészni a szavak testetlenségén. Régi vélekedés: ha egy mai verseskönyvben az olvasó 4-5 emlékezetes, úgymond, nagy verset talál, azzal a legszigorúbb ítész is elégedett lehet. Ilyennek találom a nyolc szonettből álló Lepketáncot, a Barbárság kertje, vakondnyár címűt, az Ödipuszi kert című összegző költeményt, továbbá a már említett Magasan leng a kalózlobogó és a Téboly sugárút című verseket.

E költeményeiben elmerülve tapasztaljuk, hogy a szerző nem ragadt, ahogy írja, „légyfogó hazugság fénykörébe”. Hiteles és érzékletes szavakat keres ebben a „kifordított nyelvezetű, zagyva, arc-és mi minden mást váltó korszakban, ahol a Föld lakóit a maszlag erős fonatai ölelik-szorítják” - írja a kötet hátlapján. A gondosan szerkesztett ciklusok versei vezetnek végig az érzékek közvetítette úton, az emlékek ösvényein, a kapcsolatok, intim pillanatok örömein és kudarcain, az apához, gyermekeihez kötődés árnyalatain keresztül a jelen aggasztó valóságáig. Külön fejezetbe került mintegy harminc, kötetben eddig nem olvasható, új költemény. „Ritkaság az ilyen mély merülésű, hiteles poézis”,írja Turbók Attila költészetéről az irodalomkritikus Alföldy Jenő. Magam is így érzem.

Turbók Attila: Elsüllyedt tanú (Válogatott és új versek) Hét Krajcár Kiadó, 2021.