A költő egyik legismertebb verse a Cambridge-i elégia, amely a Rapszódia egy őszi kertben (1960) című kötet Átkelés ciklusában, annak utolsó előtti darabjaként kapott helyet. Már a megjelenéskor felfigyeltek rá az olvasók, irodalmi esteken szavalták, a nyolcvanas évek elején a tankönyvekbe is bekerült, bár a középiskolákban Vas István tanítására csak a legritkábban került sor. Legfeljebb azon lepődhetünk meg, hogy a Hét évszázad magyar versei közé nem válogatták be.

Cambridge-i elégia

Az íves boltozat alatt,
A legyező-gótika alatt,
Eszembe jutott Sárospatak,
Nem is tudom, miért.
Talán az együgyű kis boltozat
Jutott eszembe,
Ahol a faragott rózsa alatt
Négy tehetetlen magyar nagyúr
Vergődve, megromolva és bizalmatlanul
Egymással sub rosa beszélt,
Hogy mi lenne, ha... mi lenne...
És jártam, néztem, álltam
Kollégiumi parkvilágban,
Rododendronok, gótikák,
Röneszánsz kutak, azaleák,
A pázsit meg az Erasmus-ablak
Gyöngéd izzással felragyogtak
Hűvös, tengeri, szürke szélben.
Ezt is megéltem, ezt is megértem...
Hányszor gondoltam erre a veszélyben,
Mikor üldözve, zaklatottan,
Diákjait, költőit fordítottam,
Börtönök, razziák közt, angol bombaverésben,
S háromszáz év után
Az ő lelkükkel egyetértve írtam,
Suckling, a gavallér, Marvell, a puritán,
Nyakfodros, régi angolok
Adtak erőt, hogy azt kibírjam.
S most innen arra gondolok,
Miről beszéltek a „rózsa alatt”!
Hát mit nekem nagyúri összeesküvők,
A kelepcébe hullt, szomorú dúvadak,
Mit tudok velük kezdeni?
Mit nekem a bécsújhelyi
Siralomház fala?
Mikor azt nézték, mit gondoltak ők?
Hogy „kár vala ... kár vala...”?
És ugyanakkor itt
A Cam folyón ugyanígy
Siklottak puntjaik,
Rajtuk a csáklyázó diákok,
Velük a hamvas bőrű lányok,
Mezítláb akkor is, hűvös, tengeri szélben,
A költő kezében gitár
Vagy lant inkább?
Kár vala, kár –
Ezt gondolhatta börtönében.
Egy ívelt kis kőhídon át
Fekete köntösében két diák –
Elég ma Cambridge-ből, elég!
Hogyan is szokás az elégiát
Befejezni? Él magyar, áll Buda még...
Csodának ez is épp elég.
Mert elmúltak a nagyurak,
De megmaradt Sárospatak,
Megmaradt Sárospatakon
A régi metszet a falon:
Zrínyi Péter
Horvát bán
Inas nyakán
Még levágatlanul szegény fejével.
Az egész alak
Áthúzva vastagon
– Tán Bretzenheim vagy Windischgrätz alatt –
Rajta felírás, kései,
És ma is hirdeti
Császárhűséggel a fekete tinta:
„Decapitato in Vienna.”
De megmaradt
Sárospatak
És megmaradtak ablakdíszei,
A röneszánsz domborművek,
A bajszos és kerek,
Víg magyar koponyák.
Onnan néznek le rád,
És él magyar, áll Buda,
És ez is épp elég csoda,
A századokon át
Élnek a magyar koponyák,
A múlt csak példa legyen ma:
Decapitato in Vienna
Elég volt már, elég!
Hol is vagyok? Szívem ritmust cserél.
Emeletes teázó, tej és erős tea.
Barátságosan szürke angol ég.
Rododendron, narancsvörös, lila,
Buján tenyésző sárga viola.
Tengerről fúj a szél.

Az Átkelés egy 1959 május-júniusában lezajlott angliai-franciaország­beli utazás élményeiből született, nagyobbrészt még út közben. A ciklus különössége, hogy naplójegyzetek közé ékeli a verseket: e prózai szövegek a későbbi gyűjteményes kiadásokból kimaradtak, bár többek közt a T. S. Eliottal való találkozásról, s a Cambridge-i Trinity-kollégiumról is szó esik bennük.

Kevés olyan modern versünk van, amelynél annyira információt gazdagító, élményt elmélyítő lehet az életrajzi és történelmi háttér ismerete, mint ez esetben. Először is maga az utazás – akkor még keletre is, de főként – nyugatra rendkívüli eseménynek számított. Vasnak 1947-ben volt módja egy hosszabb itáliai utat megtennie, s utána 12 évig nem járt külföldön. 1958-ban az angol külügyminisztérium hívta meg, mint Shakespeare, Thackeray és más angol klasszikusok fordítóját, az angol irodalom magyarországi népszerűsítőjét, s erre az útra adminisztratív okok miatt egy év múlva kerülhetett sor. A meghívásról olvashatjuk a naplójegyzetek első részében:

„Mikor tavaly ezt a levelet megkaptam, lehetetlen volt nem gondolnom rá, hogy talán már Arany is erre várt a János király, a Szentivánéji álom, a Hamlet után; hogy bizonyosan erre várt Babits és Szabó Lőrinc. És helyettük már csak engem ért el. Ez a gondolat nem jelentéktelen szorongást vegyített az örömömbe.”

Vas István tehát úgy érezte, s nem is ok nélkül, hogy az egész magyar irodalom képviseletében utazik Angliába, s láthatja a tengert, az óceánt is. Az előzményekhez még az is hozzá tartozik, s ez a versből is kiolvasható, hogy a második világháború idején Vas angol barokk költőket fordított „Börtönök, razziák közt, angol bombaverésben”, s voltaképpen nemcsak a régi költők „lelkével”, hanem az angol támadásokkal is egyetértve. A megidézett két angol költő neve azonban nem csak távoli emlékként kerül be a versbe: a Trinity-kollégium diákjai voltak, s a költő frissen látta képüket a kollégium híres diákjainak arcképcsarnokában. Ugyanakkor az is eszébe jutott, hogy 1943–1944-ben nem hitte volna, hogy valaha is eljut Angliába („Ezt is megéltem, ezt is megértem...”).

Még egy életrajzias tényt érdemes említeni, s ez Sárospatakkal kapcsolatos. Patak természetesen minden magyar ember számára jelent egy művelődési hagyományt és egy kurucos függetlenségi politikai hagyományt. Vasnak ennél több köze van Patakhoz. Az ötvenes évek elején alkotóház is működött az akkor még eléggé romos várkastélyban, s a költő is lakott ott, s éppen a sub rosa teremben. Másrészt az őt legjobban izgató magyar államférfi II. Rákóczi Ferenc (az Emlékiratok-at le is fordítja).

Az elégia indító négy sorának látszólag nyegle lezárása („Nem is tudom miért.”) tehát éppen a szemérmesség álcája: nagyon is természetes az alkotó számára, hogy Angliában Magyarország, Cambridge-ben Sárospatak tűnik fel a tudat asszociációiban. S általában is igaz, hogy „az ember külföldön, idegenben látja igazán a hazáját”, s hogy – miként a ciklus záró verse, a Titok fogalmaz:

„Itt életemnek
egyetlen titka és értelme van:
az, hogy magyar vagyok.”

S az elégia is a magyarságélmény megvallása. Nem egyetlenként Vas művei között, de alighanem a legismertebbként. Ma már könnyen belátható s ki is jelenthető, hogy Vas István magyarságversei 1956 hatására sokasodnak meg. Közülük két igen fontos és nyílt vallomás csak 1990-ben jelenhetett meg: a Teleki Pál emlékezete 1956 elejéről, Az új Tamás ugyanezen év végéről való. A Cambridge-i elégia versbeszéde amazokénál sokkal szimbolikusabb, ezért láthatott annakidején nyilvánosságot. Mert a szerző nem hagy kétséget, későbbi interjúkban elmondotta, hogy e mű meghatározó élménye 1956 is:

„És volt valami, ami már több volt, mint feszengés, ami közel járt a lelkiisme­retfurdaláshoz, és bizonyos szégyenkezéshez: az a tudat, hogy én itt járok, mikor barátaim börtönben ülnek. Hát ez a tudat feszült rá a sárospataki várra, a sub rosa teremre, az összeesküvőkre, akik a bécsújhelyi börtönben ültek. Tudom, igazán nem sok hasonló vonást lehetett találni Zrínyi Péter és Déry, vagy Fran­gepán, vagy Nádasdy és Zelk között, de mégis, az, hogy ilyen – hogy is mondjam csak?, ha nagyon enyhe és udvarias szót akarok használni – ilyen gyanútlanul börtönbe kerültek, ez a párhuzam megvolt a két helyzet között. És ez játszik bele a versbe. Igazából mindebből tevődött össze: Cambridge-ből, a nagy nyugati élményből, Sárospatakból, a sub rosa teremből és a mi otthoni helyzetünkből.”

Az idézett szöveg 1980-ból való, abba még nem kerülhetett bele Nagy Imre neve, de talán nem belemagyarázás, ha az 1958 júniusi kivégzések drasztikumát is ott érezzük a szövegben, mert Zrínyi Péter és Déry között valóban nincs sok párhuzam, de annál több a Wesselényi-összees­küvés főurai és Nagy Imréék célkitűzései, „gyanútlansága” és sorsa között. Nagy Imréé is „bajszos és kerek / Víg magyar koponya” volt, s ő is bekerült „A századokon át / élnek a magyar koponyák” panteonjába. S mindezt alátámasztja, hogy a vers Sárospatak-képének két meghatározó jegye van: az egyik a megmaradás-élmény, a másik pedig a felkelés kitörése előtt vérbefojtott összeesküvés beleélő látomása. E két jegy között szoros a kapcsolat: a tragédia – a tragédiasorozatok – ellenére való megmaradás a magyarság nagy csodája.

Cambridge és Sárospatak két végpont: földrajzi értelemben is annak az Európának a határait jelöli Nyugaton és Keleten, amely rálépett a középkor után a polgári fejlődés útjára. Csakhogy míg Cambridge a klasszikus polgári fejlődésnek válik mintájává és példájává, addig – főleg innen s élményszerűen is szemlélve – Sárospatak a magyarországi „ahogy lehet”-sors jelképe: a tragédiáké, a lefejezéseké, a kudarcba fulladó nemzeti függetlenségi harcoké, egyszóval a gátolt életé. Hangulati szinten elsősorban nem a háromszáz évvel korábbi, hanem az 1959-es életlehetőségek kerülnek szembe: az akkori gondtalan, szinte idilli diákéletnek kiáltó ellentéte a hazai zaklatottság, bizonytalan jövő, bebörtönzött barátok sora. Ez a zaklatottság visszavezethető a személyes életút korábbi szakaszaira is, s vissza a magyar történelemben az 1666–1670 közötti összeesküvésig is. Ugyanebben az időben azonban Anglia élete sem volt éppen békésnek mondható, a 38-45. sorok visszavetített idillje aligha illik egy polgárháborús országra. Döntő különbség azonban, hogy ott a küzdelmek eredményt hoztak, míg nálunk az eredmény ahhoz képest csak a puszta megmaradás.

Érték- és időszembesítő költemény ez az elégia, de mivel elégia, a kiélezést mégis valamiféle kiegyenlítődés követi. A zaklatottság és a normális élet szembesül a hétköznapok és a történelem szintjén is, a magyar és az angol sors, s a különböző idősíkokban nézve ugyanaz az eredmény: értéktelítettség és értékhiány vitatkozik egymással. Ez azonban még nem a költemény végső szava. Az 50-54. sorokban csak látszólag fejeződhetne be a mű: a magyar történelemszemléleten, költői hagyományon és önmagán is ironizáló költő az elégikus „szokást” említi, megidézve Kisfaludy Károlynak a reformkor óta híres Mohács című versét, s annak szállóigévé vált sorát két részletben építi be – minimális módosítással – a szövegbe: „Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa legyen most.” De van a versben még egy idézet: „Decapitato in Vienna” (lefejeztetett Bécsben). E két idézetbe is sűríthető a vers történetfilozófiai meditációja, értékszembesítése s a legvégső, kiegyenlítő szándékú kijelentés-sorozat. A reformkori, az újjászületésben bizakodó nemzeteszményt hangsúlyosan, bár Kisfaludy lelkesültsége nélkül idézi meg Vas. Nála a rezignáció az uralkodó, hiszen nemcsak Sárospatak maradt meg, hanem a császárhűségű felírás is. Mindkettő tovább él a jelenben, s egy összetett, huszadik századi hazafiság kifejezője. A szerző irracionális, valószínűtlen optimizmusnak nevezte a vers kicsengését:

„arra is Angliában ébredtem rá, hogy élünk, élni fogunk – és ez az érzés magyar viszonylatban már optimizmusnak mondható”.

Önbiztatás és nemzetbiztatás játszik át itt egymásba, s hogy mennyire megszenvedett módon, arról a belső meditáció kiélezettsége, a Cambridge-től (idill) és a Zrínyi-sorstól (tragédia) egyaránt elszakadni kívánó „Elég volt már” felkiáltások ugyanúgy tanúskodnak, mint a mindkét szinten egyirányú verslezárás: előbb Patak, majd Cambridge képe–képzete is az elégikusságba kíván oldódni. Igazából csak az utóbbi alkalmas hangulatilag is erre, a helyszínen túl ezért is kell a verslezárásnak visszatérnie az „idilli” világba: legalább a hazai elégikusságot hihetővé képes tenni. Főként a verszáró tenger-képzettel: a záró sorba belejátszik a Dunáról fúj a szél dallama és gondolatvilága is, mely szerint „szegény ember mindig él”. S fehéret és feketét, idillit és tragikusat old együvé a szürke jellegadó – s a költő számára máskor is kedves – színe a 18. és a 85. sorban. A „barátságos szürkeség” határozza meg a vers nyelvi–stiláris alakzatait, verstani sajátosságait is, bár nemcsak hangulatában, hanem nyelvi eszközeiben, sőt ritmusában is más, kiegyenlítettebb, idillibb „a legyező-gótika”, „a gyöngéd izzás”, „a barátságosan szürke angol ég” világa. S nemcsak a „szív”, a vers is szinte „ritmust cserél”, mert bár egyöntetűen hangsúlyos jellegű, amelybe jambikusság játszik bele, az idilli világ dallamosabbra formált, az összeesküvőké darabosabb. Az érzelmi hullámzást fejezi ki a sorok tág határok közötti terjedelme: bár az átlag 8 szótag, 3-tól 14-ig váltakozik a szótagszám, s az elégia rapszodikus jellegét, „nehezen” megszülető elégikusságát ez is mutatja. Akárcsak egy eddig még nem említett vonás. A 29–37. sorokban a költő elidegenítően említi az összeesküvőket, szinte szeretné, ha nem volna köze hozzájuk, legalább ott, Cambridge-ben. Ám nemcsak a személyes, a nemzeti sorstól sem lehet elszakadni, s végülis a vers életigenlésében, megmaradáshitében döntő szerepe lesz Zrínyi Péteréknek is.

(1993)