Ács Margit szerint természetellenes, ha egy írónak nincs véleménye a hazája sorsát érintő kérdésekről.

Beszélgetés Ács Margit íróval - YouTube

– Ön úgy vélekedett, hogy a bajok ott kezdődnek, amikor valaki – legyen az író, politikus, közember – tévedhetetlennek hiszi magát.A baloldal első pillanattól kezdve saját tévedhetetlenségének mítoszán munkálkodik. Ugyanakkor a nyelvpolitika eszközével fantasyvilágot teremtettek meg: szörnyű jobboldali diktatúra, érzékenyítés, gender, LMBTQ – hogy néhány kulcs­szót mondjak ebből a fantomvilágból. Mint író hogyan látja ezt a szómágiát?
– Minden politikai képződmény szereti tévedhetetlennek érezni és feltüntetni magát. Főleg a pártharcok kezdetén tapasztaltuk meg ezt. Nálunk talán csak bárdolatlanabb volt a hangvétel, a „szürkeállomány” önelégült hangoztatása az első szabad választást elveszítő liberális párt részéről. Ami egyébként szintén a szómágia gyakorlása volt. Már az is szómágia, hogy baloldalinak nevezi magát a szóban forgó politikai erő. Még a balliberális jelző is csak megszorításokkal lenne alkalmazható. A neoliberalizmus világszerte a multinacionális nagytőke uszályhordozója, a kisembert csak abból a célból veszi figyelembe, hogy megfelelően manipulálni tudja. Baloldali érték volt valaha a társadalmi szolidaritás, a neoliberális tábor viszont saját nemzeti közegével nyíltan antiszolidáris, de megköveteli a szolidaritást deviáns csoportokkal és idegen kultúrájú bevándorló tömegekkel. Abszurd, hogy ez a politikai formáció mégis kisajátította a közbeszédben a baloldali megnevezést, amelyhez a történelem folyamán a szociális érzékenységnek és minden emberi lény egyforma megbecsülésének pozitív képzete tapadt. És például a szólásszabadság igényét is odakapcsoljuk, amely a liberális eszmevilágnak egyik alapeleme volt. Ezzel szemben a mostanság balliberálisnak nevezett ideológia teletűzdelte életünket tabukkal. A politikailag korrekt beszéd követelménye első pillantásra csak mértéktartásra, tapintatra, udvariasságra ösztönző szabálynak látszott, mintha csak annyi volna, mint amikor a családokban megtiltják a gyerekeknek, hogy káromkodjanak. Eleinte én is kissé komikusnak találtam. De hát látjuk, mi lett belőle. Hogy egyes helyeken a világban már nem szabad kimondani, hogy ez az ember férfi, ez meg nő, viszont a heteroszexuális fehér férfit korlátlanul lehet gyalázni. Félelmetes a szavak ereje! Az író olyan barátságban van velük, mint az oroszlánszelídítő az oroszlánjaival. Nem is írói minőségemben érint az agresszív, gátlástalan nyelvpolitikai manipuláció, hanem állampolgári, honpolgári minőségemben. Szelídítetlen oroszlánként vesznek körül ezek a galád, kifordított értelmű szavak. Mindannyian ki vagyunk nekik szolgáltatva.

Makacs ellenállás

– Hogyan lehet felvenni a harcot a szómágiával?

– Nyolcvanadik évemben járok. Nem tudok repülő egyetemet, lakásszemináriumot, ellenállási mozgalmat szervezni. Hovatovább már a balliberális véleményformálók hatása alá került unokám túl magabiztos állításait sincs erőm ellenérvekkel szembesíteni, az elutasító hallgatásomból úgyis tudja, mit gondolok. Én már csak ez lehetek: makacs ellenállás. Ez viszont mindenki lehet. Mindenki megteheti, hogy nem hagyja magát hülyíteni. Ha ezt valóban mindenki vagy legalábbis nagyon sokan megszívlelnék, hatástalan lenne az ideológiai hipnózis. De tudjuk, hogy nem így van. Mindenütt a világon, nálunk is vannak kisebb-nagyobb közösségek, hagyományápoló egyesületek, kórusok, vallási csoportok, amelyek óvják a maguk egyszeri életminőségét. Ez többnyire az önálló gondolkodás, az egészséges ösztön, az egyéni identitással szorosan összefonódó nemzeti azonosság vállalását jelenti. E közösségeket hídfőállásnak vélem az emberiség életösztöne szempontjából. Egy ilyen megfoghatatlan önvédelmi reflex meglétére bizonyíték, hogy még itt vagyunk a történelem jó néhány gyilkos zsákutcája ellenére. Az életösztön feltámadására ultima rációként most is számítok. Jelei mutatkoznak a szellemi életben is, a politikában is konzervatív fordulatnak. Egészséges ösztön és józan ész – ez harcnak kevés, de elegendő az ellenálláshoz.

– Említette az írói felelősséget: hosszú ideje foglalkozik a népi írókkal, a népnemzeti irodalommal. Tudjuk, ezek a fogalmak a top háromban lennének, ha elavultsági sorrendet állítana föl a fősodratú közbeszéd. Vannak-e olyan írók, akik közösséget vállalnak az úgynevezett néppel vagy az alsóbb néprétegekkel?

– A népi mozgalom programját, eszmeiségét igen aktuálisnak éreztem a rendszerváltás idején, mert a népiek meghatározó célja volt az alsó néposztályok – akkor, a harmincas években főleg a parasztság – emancipációja a nemzetbe. Azt hittem, e cél teljesítésére az ország függetlenségének elnyerése, a demokratikus berendezkedés lehetőséget ad majd. Persze, a parasztságot mint osztályt felmorzsolta a kommunista rendszer, de maradtak falun gazdálkodók, jártak a falvak és városok között az ingázók. Egyáltalán: volt nép, amelynek tagjai a saját országukban is másodrendű polgárként éltek, holott a pártállami demagógia néphatalomról papolt. Csakhogy a vadkapitalizmus korszaka következett, reményem illúziónak bizonyult. Annál érdekesebb, hogy a népi eszmeiségnek még a kísértő árnyékát is nagy erőkkel támadták a baloldali és a liberális médiában, a nemzeti konzervatív média pedig erőtlen lévén saját védelmével volt elfoglalva, nem tudott ellenhatást kifejteni. Ezért kezdtem írni a fasisztázás, rasszistázás ellen, a fehérló-áldozó múltba fordulás alaptalan vádja ellen felvilágosító szándékú esszéimet. Tehát a mozgalom eszméivel foglalkoztam, nem a népi irodalommal. A népi írók egy része valóban népies stílusban alkotott, de nagyobb része egyáltalán nem. Németh László le is írta: „A népi író a népért ír, de nem a népnek.” A népi írók jellegzetes műfaja a szociográfia volt, ennek kultuszát tényleg ők képviselték a magyar szellemi életben. A kérdésére visszatérve: az elmúlt években is jelen voltak – azaz jelen lehettek volna, ha figyeltek volna rájuk – olyan művek a kortárs irodalom palettáján, amelyek hírt adtak a zajló életről, a bennünk élő történelmünkről, és voltak olyanok is, amelyek az ego hangsúlyozása mellett is meg tudták ezt valósítani. Versekben még jobban tetten érhető a közvetlen reflexió a környező világ valóságára. Ami évtizedek óta valóban hiányzik, az csak a szociográfia. Abban, hogy a belterjes irodalom túlsúlyát érzékelte a közvélemény, s a kérdése alapján ön is, döntő szerepe volt az irodalomtudományban és az irodalomkritikában uralkodó, divatos elméleteknek. A szakírók és kritikusok negligálták a számukra illusztrációs anyagként nem használható, túl sok valóságreferenciával bíró műveket. Nem lehetett hallani róluk. S amelyekről szó esett, azokat is kilúgozta valós tartalmukból a divatot követő recepció. Újra kéne gondolni a közelmúlt irodalomtörténetét, bár az már jóvátehetetlen, hogy számos kortárs alkotó a divat terrorja miatt nem lélegezhetett együtt élményközösségével.

Együttélés vérbírákkal

– Említene ilyen alkotókat és műveket?

– A költészetben tallózva: Utassy József, Kiss Benedek, Ágh István, Nagy Gáspár, Tóth Erzsébet, Ferenczes István, Király László, Vári Fábián László, de hogy fiatalabbakat is mondjak: Lövétei Lázár László, Sopotnik Zoltán, Ármos Lóránd, Terék Anna verseiből össze lehetne állítani olyan válogatást, amely tablóképet adna az elmúlt harminc év társadalmi konfliktusairól, drámáiról. Például a diktatúra fosszíliáiról az új Magyarországon, vagyis együttélésünkről a háromperhármasokkal és a vérbírákkal; a bukott pártelit átvedléséről üzleti elitté; az ideológiai szakadékról egykori barátok között; 2006 jelzés nélküli kommandósairól; az elszakított nemzetrészek nyelvvesztéséről; a balkáni háborúban megerőszakolt nők pokoljárásáról vagy akár a nyugaton munkát vállaló fiatalok mindennapjairól. Úgy vélem, ugyanilyen antológiát lehetne összeállítani prózairodalmunkból is. Gion Nándor, Grendel Lajos, Kontra Ferenc, Temesi Ferenc, Sarusi Mihály, ­Vathy Zsuzsa, Száraz Miklós György neve tolakszik először emlékezetembe, de ama virtuális történelmi tablóhoz sokkal többen járultak hozzá, méltó irodalomtörténészi feladat lenne ennek feldolgozása. S ha nemcsak az utóbbi harminc évre tekintünk, hanem az elmúlt száz évre, még bővebben kínálja magát az anyag. Szaporították olyan írók is, akiket a posztmodern esztétika jegyében a kánon élére helyeztek az irodalmi korifeusok. Hajlandók voltak eltekinteni attól a kínos körülménytől, hogy „közönséges” tartalmuk is volt e szerzők egyes műveinek: a korszak, Magyarország történései jelentek meg bennük. Sorsunk krónikásai közé sorolom őket, még ha netán személy szerint nem is örülnének, hogy egy olyan „népnemzeti” egyén, mint amilyen én vagyok, ebben az összefüggésben emlékezik meg róluk (Esterházy, Spiró, Nádas, és így tovább).

Mint a cseppkő

– Kertész Imre írja, hogy az a művészet, amely nem az Isten felé irányul, nem művészet. Ács Margit többször utalt arra, hogy ateista.

– Nem tagadom az istenhitet, csak nem vagyok vallási értelemben hívő. De erkölcsöm, etikám, kultúrám keresztényi. A transzcendencia jelenléte az intellektusunkban és az érzelmi világunkban azonban nem függvénye semmilyen vallásnak.

A vallási érzület, a hit csak egyik megnyilvánulása a lélek léten túli, létet meghaladó késztetésének. Én nem Istennek nevezem ezt a létet meghaladó vonzást, Kertész Imre annak nevezte. Mindennapi nyelven azt mondhatom, hogy számomra a tudott, a tudható magától értetődően kiegészül a nem tudottal, nem tudhatóval. Alázattal és a megismerés szomjával tekintek mindkettőre.

S ez még mindennapibban fogalmazva azt jelenti, hogy mégiscsak hívő vagyok: hiszek abban, hogy többre kell használni az életünket, mintsem hogy leéljük azt. A művészet éppen a nem tudott, nem tudható birodalmának kutatása, hogy erre a közhelyre emlékeztessek. Az az írás, amely megreked az ismeret szintjén, nem nevezhető művészetnek. Igazat adhatok Kertész Imrének.

– Hihetetlenül izgalmas és változatos életet élt. Részt vett a kor, a közelmúlt meghatározó történéseiben, együtt dolgozott ikonikus személyiségeivel. Nem tervez nagy, összegző művet? Milyen írói-elméletírói tervei vannak?

– Tavaly óta regényt írok. Családregény, fejlődésregény, ez azonban nem azt jelenti, hogy önéletrajz vagy memoár készül. De kétségtelenül nagyon sok elemét használom fel benne az életemnek. Nemes Nagy Ágnest meglepte, hogy újpesti munkáscsaládból származom, rejtélyesnek találta, hogy hogyan nőhettem ki értelmiségi, sőt művészembernek abból a környezetből, amelyben semmiféle támpontot nem találhattam az intellektuális kibontakozáshoz. Azt mondta, hogy ez az én nagy témám: a Témám. Évtizedekig nem találtam rajta fogást. Egyébként most sem, amikor hozzákezdtem, s először életemben úgy vágtam neki, hogy nem volt képzetem a regényről. Eddig novellánál is, regénynél is előre tudtam az utolsó mondatot. Lehet, hogy szó szerint nem az lett a befejezés, de lényegében mégis. Most úgy képződik a szöveg, mint a cseppkő: új és új réteg csurog le az emlékezetemből, a tudatomból, és megtapad. Összegzésféle, de nem hiszem, hogy minden belefér majd. Egy regény magát írja voltaképpen, én csak végrehajtom, amit sugalmaz. S van, amit én szívesen beleépítenék, de kitaszítja: sok, nem kell. Novellának való forgácsok hullanak ki belőle. Így hát, ha sikerülne befejeznem ezt a regényt, bizonyára novellák következnének. Jó lenne megkísérteni a színpadot is. De nem hiszem, hogy maradt rá időm. Ezen a nyáron súlyos balesetem volt, rezgett a léc, és folyton az járt a fejemben, hogy jaj, félbemarad a regény, nem szabad elpatkolnom. Ez a furcsa kötelességtudat bizonyára hozzájárult a felépülésemhez. Most tehát csak addig látok el, ahol ez a regény majd véget ér. Befejezni, ez az egyetlen tervem. Sajnos tudom, érzem, hogy elég sok csíra maradt kifejletlenül bennem, mert túl sok időt adtam az életnek, s keveset az írásnak. Van viszont egy szarkasztikus vigaszom. A világot egyre kevésbé érdekli az irodalom. Én legalább éltem.

Varga Mária (Magyar nemzet 2020 december 12.)

Scroll to top