Az emberi méltóság fogalmát – antik és reneszánsz előzmények után – Immanuel Kant vezette be az európai gondolkodásba, midőn 1785-ben megjelentetett etikájában azt hangsúlyozta, hogy az emberi személyiség “létezése önmagában cél, méghozzá olyan, amely helyett nem tételezhető másik cél, hogy annak pusztán mint eszköz álljon a szolgálatában…”2 Az emberi méltóságnak elemi feltétele az, hogy az ember azonos lehessen önmagával. Az emberi önazonosságnak viszont az anyanyelv a legfontosabb tényezője.1

“Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek a mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak”3 – vallotta Kosztolányi. Ezzel a költői vélekedéssel teljesen egybevág az agykéreg anyanyelvi beszédrégiójának megkülönböztetett fontosságát kimutató tudós megállapítása is, mely szerint az anyanyelvi régió döntő szerepe az ember bármiféle szellemi tevékenységében érvényre jut.4 “Ez az alapja a nyelvészek azon véleményének, hogy a legmagasabb szintű szellemi teljesítmény csakis az anyanyelv használatával érhető el.”5

Egy-egy nyelv kialakulásának történelmi folyamata annak is biztosítéka, hogy az azonos anyanyelven beszélők között különlegesen mély kapcsolat van, hiszen az anyanyelv nemcsak kommunikációs eszköz, hanem sajátos szemlélet, sajátos logika is. Fokozottan érvényes ez a magyar anyanyelv esetében, hiszen nyelvünk “nyelvtani szerkezete egyedülállóan különleges helyet foglal el a Föld népeinek nyelvei között”.6 Jelentősen különbözik minden más nyelvtől, ezért lehet a nemzet legfontosabb összetartó eleme, a személyiség és a nemzeti közösség önazonosságának legfontosabb biztosítéka, az azonos anyanyelvet beszélő közösség történelmének is utánozhatatlan pontosságú lenyomata.*

Az anyanyelvvel egy közösség történelmi tapasztalatainak, sajátos szemléletformáinak, közösségi titkainak is birtokába jut az ember. “Nyelvünk szerkezete nem eszköze, hanem formálója gondolatainknak. Fogalmi rendszerünk a nyelvünktől függ… gyakorlatilag csak annak a közösségnek a jelrendszerét ismerhetem, amelyikhez tartozom... Csak egy anyanyelvem lehet… minden jelrendszer sajátosan értelmezi a világot” – írja Szegedy-Maszák Mihály.7 Egyén és közösség sorsa tehát mélyen egybekapcsolódik. “Szociolingvisztikai alapigazság ma már, hogy a nyelv a nemzeti-nemzetiségi érdek megkülönböztetett eleme, s az adott etnikum egyéniségének lényegi meghatározója… A nyelv paradigmájában a sajátosság méltósága ragadható meg”8 – összegezte széles körű vizsgálódásainak eredményét a filozófus Gáll Ernő. “A közösség kötelékei között ma már a legerősebb az anyanyelv”9 – állapította meg a nemzeti érzés hajszálgyökereit megvilágító Illyés Gyula. Egymástól szemléletileg oly különböző alkotók, mint Illyés Gyula és Márai Sándor egyként vallották, hogy az anyanyelv az egyén és a közösség számára egyaránt felnevelő és megtartó erő. Illyés Gyula Koszorú című versében az anyanyelvet “fölnevelő édesanyám”-nak nevezte, a Haza a magasban soraiban pedig az anyanyelv szellemi hazát teremtő és megőrző erejéről vallott:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.

Márai Sándor Naplójának ismert sorai ugyanezt a gondolatot viszik tovább: “Az »ország«, a »nép« még nem »haza«. A tényekből – az országból, népből – akkor lesz csak »haza«, ha az anyanyelv nevet ad a tényeknek! Nincs más haza, csak az anyanyelv.”10 *

A magyarság történelmével magyarázható az, hogy íróink és költőink a régi korokban és a huszadik században egyaránt sokszor érezték veszélyben a magyar nyelvet, a magyar identitást, ezért a magyar irodalomban a magyar nyelv igen gyakran vált a költészet és az esszé ihletőjévé és tárgyává.11 “Valójában nemigen van a magyaron kívül olyan irodalom, amely a nyelv ügyével és kultuszával ilyen következetes érdeklődéssel és elkötelezettséggel foglalkozott volna.”12

Különösen szembetűnő ez az érdeklődés a nemzeti kibontakozás idején, a magyarnyelvűség szükségességének bizonyítási folyamatában. Az anyanyelv használata és a nemzeti identitás igénye szorosan összekapcsolódott, s ez motiválta az irodalmat.

A magyarság huszadik századi történelme újra fölerősítette az anyanyelv és a nemzeti tudat védelmének igényét, az anyanyelv és a nemzeti kultúra veszélyeztetettségének az érzése sok változatban szólalt meg a sokfelé szétszórt magyarság minden régiójában. A magyar nyelvvel foglalkozó versek a nemzeti kibontakozás idején szinte “szakralizálták a magyar nyelvet, azonosítva az anyanyelv és a nemzeti identitás fenntartását”.13 A huszadik században ez a szakralizáció tovább folytatódott, egyúttal azonban archaikus, sőt bizonyos esetekben vállaltan és kihívóan anakronisztikus jelleget is kapott, hiszen az anyanyelvet védő, értékeit tudatosító irodalomnak a reformkor, a nemzeti kibontakozás, az anyanyelvűség megteremtésének a korszaka volt a természetes ideje.

Ez az archaizmus és anakronizmus azonban nem a szerzők bűne, hanem a történelem kortévesztése az, hogy a nemzeti lelkiismeret gondját magukra vállaló írók a huszadik században, sőt annak a végén s azt követően is nyelvvédő műveket alkotnak. Ezzel a kortévesztéssel tehát nem az íróknak, hanem a történelemnek kell ezért a visszakanyarodásért elszámolnia.14

A művészet természetéhez az is hozzátartozik, hogy a kényszerű anakronizmust a maga javára tudja fordítani. A huszadik században anakronisztikusnak tetsző műformák – az ódák, zsoltárok, könyörgések, nyelvvédő iratok, krónikás énekek, hitvitázó drámák – éppen archaikus jellegükkel mutatnak rá motiváló tényezőik abszurditására az új ezredforduló tájékán.

Emellett a legkiválóbb alkotások az archaikus műformákat nagy ívűen megújítják, sok esetben még az identitásválság posztmodern tapasztalatának kifejezésére is alkalmassá teszik. A történelem abszurditása által okozott késettséget így fordítják – megrendítő veszélyeztetettségtudatuk kényszerűségében – a maguk művészi javára. Az archaizálásnak és vállalt anakronizmusnak ez a művészi funkciógazdagítása sok esetben a posztmodern intertextualitás és posztmodern játékosság elemeivel is dúsítja a művek jelentésvilágát.

Jellemző a történelmi szituáció képtelenségére, hogy az archaizálásnak és az anakronizálásának ez a korszerűsítése az anyanyelvet tematizáló műveket illetően a kisebbségi magyar irodalmakban bontakozott ki leginkább. “Törzsi felfogás-e, ha nemzeti mivoltunkból kifordítottan szentségek közelében, keresztség, úrvacsora, bérmálás fogalmai között keresünk menedékhelyet nemzeti nyelvünknek? Abszurd jelenség-e újból és megint erről szólni a huszonegyedik század kapujában?”15 – kérdezi Sütő András, hogy aztán a helyzetre való utalással minősítse értelmetlennek a kérdést. *

Magyarországon a nemzeti megmaradásért való küzdelem és a személyiség önazonosság-igényének, autonómiaigényének kifejezőeszköze lett az anyanyelv értékeinek tudatosítása és védelme. Kosztolányi mély hazafiságának legkristályosabb megnyilatkozása az, hogy egész életében szenvedélyesen foglalkozott a magyar nyelv ügyével, sorsával. “Vajon távol él-e a közügyektől az, aki a maga mindennapos szabadságharcát a nyelv világán belül vívja? Szótól szóig, mondattól mondatig. A társadalmi és a politikai forradalmárok halántéka talán komorabb, erőfeszítésük is látványosabb, ideggyötrőbb, de semmivel sem magasabbrendű, hisz a nyelv védelme mindenkor a tudat védelme is! Az egyéni tudaté és a közösségi tudaté”16 – jegyzi meg ezzel kapcsolatban Csoóri Sándor. Kosztolányi anyanyelvi vonatkozású írásait Illyés Gyula adta ki Erős várunk a nyelv címmel. Illyés szintén nagyon sokat foglalkozott versben és esszében egyaránt a magyar nyelvvel.17 Az anyanyelv ügyét ő kapcsolta össze a kisebbségi magyarság sorskérdéseivel nagy hatású esszéiben. Füst Milántól Örkény Istvánig, Móricz Zsigmondtól Nagy Lászlóig, Füst Milántól Pilinszkyig szinte minden klasszikusunktól idézhető művészi vallomás a magyar nyelvről. *

Az anyanyelvünkről szóló művek között külön csoportot alkotnak az emigrációban készült alkotások.

Ezek egyik része gazdagon számba veszi, szinte tüntetően bemutatja a magyar nyelv személyiséget és a nemzeti közösséget megtartó értékeit. Faludy György közismert verse, az Óda a magyar nyelvhez lehet ennek a típusnak a példája. Az emigrációba kényszerült költő arról vall ebben a versében a magyar nyelv eredetiségét és szépségét gazdagon tanúsítva, hogy az anyanyelv személyiségének és önazonosságának meghatározó és megtartó eleme, titokszerűen minősítő egyéni jegye lett az idegen világban:18 “Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel, / de én itt állok az ikes igékkel.”

Az emigrációs létállapot kifejezésének másik jellegzetes példája Márai Sándor Halotti beszéde. Ez a vers a veszteségek tudatosítása, annak a folyamatnak a bemutatása, amelynek során az emigrációban a személyiség anyanyelvével együtt elveszíti nemzeti identitását is. “Rendkívül kegyetlenül számolt le azzal az ábránddal, hogy lehet-e magyarnak maradni külföldön, s létezhet-e második haza. A száműzött helyzetéből fogalmazta újra, a kánonhoz tartozó szövegek érvényének megszűntével azonosította a nemzethalált.”19

Mindkét fő változatra nagyon sok példa idézhető az emigráció magyar irodalmából Wass Albert A láthatatlan lobogó című versétől Thinsz Géza szintén közismert Svédmagyarosáig. Mindkét verstípusnak a személyiség autonómiáját sértő kényszerűség elleni tiltakozás az ösztönzője. Az egyikben a megtartó értékek számbavételével, a másikban ezen értékek kényszerű pusztulásának kivallásával küzd az emigrációba kényszerült költő a sorsa ellen.

Az emigrációs lét anyanyelvi veszélyeztetettsége bizonyos értelemben természetes. Az emigráns létnek sajátossága a kényszerűen választott nyelvi idegenség. Nyelvi megtartó erő itt a viszszatérés reménye vagy az elhagyott hazával való kapcsolattartás lehetőségének megnyílása lehet, ez ösztönözheti leginkább az anyanyelv életben tartásáért hozott áldozatot. Az emigrációban az anyanyelvet tematizáló művek panaszhangját az emigrációs lét természetes dimenziói motiválják. *

Sok vonatkozásban hasonló, lényege szerint mégis más a helyzete a nemzetiségi magyarságnak. A trianoni békediktátum nemcsak kisebbségi helyzetbe kényszerítette a Kárpát-medencei magyarság egyharmadát, hanem olyan államok között osztotta fel, amelyek az azóta eltelt nyolc évtizedben folyamatosan meg akarják fosztani magyarságtudatától, magyar identitásától. Ennek a folyamatos diszkriminációnak a következménye az, hogy a nemzetiségi magyarság lélekszáma ma sehol sem éri el a trianonit, míg azok a népek, amelyeknek az államkeretébe kényszerítették a magyarokat, mindenütt legalábbis megkétszerezték létszámukat az elmúlt nyolcvan esztendőben. Ez a kisebbségellenes tendencia a rendszerváltozással sem szűnt meg. A kisebbségi magyarság ma sem rendelkezik sehol azokkal a kisebbségi közösségi jogokkal, amelyek Európa más nemzeti kisebbségei számára régóta természetesen adottak. A nemzetiségi magyarságot felszámoló törekvésnek a magyar anyanyelv és a magyar történelem a legfőbb céltáblája.

Az irodalom autonóm nyelvi fenomén, de mint ilyen, az egyén és a közösség közérzetének, világképének leghűbb megnyilatkozási terepe is. Ezért érthető, hogy a nemzetiségi magyar irodalmak szinte telítve vannak olyan művekkel, melyeknek legfőbb inventora az anyanyelv, s ezáltal az egyéni és nemzeti önazonosság fenyegetettsége, pusztulása, pusztítása. Számtalan változatban szólal meg a kisebbségi magyar irodalmakban az egyéni és közösségi identitás gondja az anyanyelv veszélyeztetettségének mindennapi tapasztalatával összekapcsoltan. Az anyanyelv az irodalomban persze a történelmi emlékezet foglalata is. A nyelvvédő írások legtöbb esetben a magyar történelmi múlt és kultúra védelmében is szólnak. Több száz ilyen mű született a kisebbségi magyar irodalmakban. Ezek egy része esztétikailag nem minősíthető, inkább csak lelki és szociológiai, történelmi dokumentum. Az anyanyelv és benne a személyi, nemzeti identitás veszélyeztetettsége azonban mindegyik kisebbségi magyar irodalomban jelentős esztétikai értékű művek sorát ihlette. Ezek közül is csak néhányra utalhatok itt. E művek rendre szerzőik legjobb alkotásai közül valók. Ezzel azt is tanúsítják, hogy közösségi felelősség és esztétikai érték találkozása ma is fontos jegye a nemzetiségi magyar irodalmaknak. *

Az anyanyelv és a személyi, közösségi identitás eme mély összekapcsoltsága és közös veszélyeztetettsége motiválja azt, hogy a kisebbségi magyar irodalom az anyanyelvet számtalanszor nevezi “végső menedék”-nek,20 “utolsó mentsvár”-nak, “színes bólyá”-nak a vizek hullámzásában,21 “legvégső hazá”-nak,22 a nyelv szavait pedig a nemzetiség világát őrző “hű sorkatonák”-nak.23 *

Domokos István Kormányeltörésben című verse a szerző Áthúzott versek című kötetének záródarabjaként jelent meg 1971-ben. Nemcsak a vajdasági magyar irodalom kiemelkedő opusa ez, hanem az egyetemes magyar irodalomban is figyelemre méltó, más költőknek is poétikai-szemléleti ösztönzést adó, hasonlíthatatlanul egyedi alkotás.24 Az anyanyelv és a személyi, közösségi identitás összefüggését a veszteség felől felmérő poéma. Az anyanyelvétől, családjától, nemzetétől, a világtól és önmagától elidegenedett személyiség identitásválságának kifejezése: a törmelék-tudatnak törmelék-nyelven való bemutatása ez a vers. A versbeli beszélő önmeghatározási kényszere a mű fő inventora. Innen az önmeghatározás állandó gesztusa, a minden nagyobb egység elején visszatérő “én lenni”, illetve a versben több mint ötvenszer ismétlődő “én… én”. A monológ szövege többnyire főnevekből és főnévi igenevekből áll, azonban még a főnevek is vagy torz összetételek, vagy félrehallásból származóan groteszk hatású vagy jelentésű – gyakran idegen – szavak. A költői szemlélet eredetisége és gazdagsága abban mutatkozik meg, hogy ezt a visszafoghatatlan monológot látszólag alakítás nélkül tárja elénk. Éppen ezáltal kelt tragikusan groteszk hatást: arra döbbent rá, hogy a nyelvéből, önazonosságából kiesett személyiségnek a sorsa szánalmas és kilátástalan, vallomása össze többé már nem rakható emléktörmelékekből áll. Valóban “a lélek senkiföldjén íródott” ez a vers, melyben “a főnévi igenevek uniformisába bújtatott igék, a makogásszerű félmondatok jelzik egyfelől a válságnak a mélységét, másfelől azt a magasságot, ahonnan a költő önmaga és mások helyzetét belátja”.25 A Kormányeltörésben sokrétűen és szemléletesen dokumentálja azt az állapotot, melyet Sütő András – más összefüggésekben – így jellemzett: “Nyelvéből kiesve: létének céljából is kiesik az ember.”26 Ez a folyamat történetileg általában úgy zajlik le, hogy létéből kiesve nyelvéből is kiesik az ember.27 *

A második világháború után különlegesen méltatlan sorsra kényszerített szlovákiai magyarság magyarságtudatát óvni és erősíteni törekvő Fábry Zoltán az anyanyelvhez való jogot a vox humana egyik alapkövetelményeként hangoztatta, a nyelvvédelmet szellemvédelemnek, embervédelemnek minősítette: “Aki nyelvet bánt, embert sért. A nyelvkorlátozás az emberség körét kisebbíti, a kultúra rádiuszát rövidíti és a gondolatteremtést akadályozza.”28 Fábry Zoltán kisebbségvédő munkásságát több műfajban folytató, napjainkban is sokrétűen továbbvivő Gál Sándor publicisztikai köteteiben a méltatlan kisebbségi sors egész enciklopédiáját írta meg. A tények sorolása olykor szarkasztikus vízióba csap át az abszurd nyelvtörvényt és a legújabb idő más kisebbségellenes intézkedéseit elemezve.29

A nemzetiségi magyarság legsúlyosabb gondja az állandó fogyatkozás. Ezt a tömeges kivándorlás mellett a modern világ számtalan más tényezője is okozza. A magyar nemzetiségi falu zárt etnikumú közösségéből a városba kerülő magyarság többnyire idegen nyelvi és szellemi közegbe jut, s előbb-utóbb elveszti önazonosságát. Gál Sándor távolodók című verse a nemzetiségi identitásvesztés folyamatát mutatja be. Arra figyelmeztet, hogy akik nemzetükből kiválnak, azok “önmagukból is kitántorognak”. Velük nemcsak a nemzetiség, hanem az emberiség is szegényebb lesz, hiszen önmaguk feladásával ember voltuk teljességét csonkítják meg. A “mennek” igéhez tucatnyi olyan ige társul a versben, amelyek a távolodást értékvesztéssel kapcsolják össze: kihullnak, kifordul, meghal, kettéhasad, ketté-törnek, távolodnak, kitántorognak, elfelejtik, rejtik… A zárósorokban elégia és ítélet egyszerre szólal meg. A teljes pusztulást érzékelteti az, hogy még emlékük sem marad a távolodóknak, mert az sincs már, aki emlékezzen rájuk. A költői nézőpont a tárgyakkal, elhagyott udvarokkal azonosul a versben, a hűség pozíciójából ítéli meg az önmagukból kitántorgókat. A pejoratív értelmű “kitántorognak” azonban József Attila Hazám című versét is fölidézi (“kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”), így az adott történelmi szituációt is minősíti. *

Vári Fábián László Illyés Gyula fejfája előtt című versében a kárpátaljai magyar költő illúziótlanul szembesíti a kisebbségi nyelvcsonkulás állapotát az illyési nemzetmegtartó törekvésekkel. A lírai szituáció drámaiságát kihagyásos kérdő mondat érzékelteti: “Tőled kérdezem / mi végre hát?” Olyan közösségi létszituációban szólal meg itt a költői én, amelyben beteljesülni látszik az illyési figyelmeztetés: “hogy ezerszer jaj / a nyelvehagyottnak”. Ebből a létmélységből száll föl a versben a lírai én öntanúsító vallomása, az anyanyelv jogán való összetartozás kinyilvánítása: “Eleitől fogva / génjeinkben hordva: / anyaország, anyaöl, / anyatej, anyanyelv. // Mienk vagy! / Beszélünk fuldokolva, / ha fakad a sírás, / ha harsan az elv.” A mostoha körülmények ellenére megőrzött anyanyelv adja meg újra e versben a személyiség és a közösség önazonosságát és nemzeti létezésének, hovatartozásának biztosítékát. A vers tömör, kihagyásos textusában rejtetten, mégis érzékelhetően vall arról a költő, hogy ezért az önazonosságért és nemzeti azonosságtudatért naponta meg kell küzdenie a kisebbségben élő embernek. Helytállása küzdelemvállalás és hűségvallomás egyszerre: “Makacs szánkra fegyelmet / izzó jogarral égess, / csak őrizz meg bennünket, édes, / édes anyanyelv!” *

Az erdélyi magyar kultúrában, különösen a hetvenes évek elejétől – a gátlástalanná vált kisebbségellenes diktatúra időszakában – szólal meg gazdagon a legkülönfélébb műformákban, elemi emberi jogok védelmében és magas esztétikai színvonalon a nemzeti identitást az anyanyelvben védő irodalom.

“Szellemi erőfeszítéseim nagy részét az önkény természetrajza és kisebbségi sorsunk tragikus rosszabbodásának krónikája emésztette föl”30 – vallja egy 1994-ben készült interjúban Sütő András. Az ő életművének valóban az erdélyi magyarság méltatlan sorsa és állandó fogyatkozása a legfőbb inventora. Ennek a fogyatkozásnak a magyar anyanyelv erdélyi sorsa a legpontosabb mutatója. Sütő Andrásnak az anyanyelv védelmében fogant írásai életművének olyan gazdag fejezetét adják, hogy azt méltóképpen bemutatni csak külön könyvben lehetne.

Az “anyanyelv diribdarabjai közé” született író már 1970-ben, az Anyám könnyű álmot ígér című regényében számot ad arról, hogy a magyar irodalom klasszikusai – elsősorban Arany Toldija – miképpen nyitották meg számára anyanyelvünk birodalmát, s arról is érzékletes példák sokaságával szól, hogy a kisebbségi pusztulás egyik legfőbb mutatója az emberi tudat beszűkülésével járó nyelvromlás, nyelvvesztés. A vegyes házasságok árnyékában szétroncsolódott anyanyelv szavait hallgatva “az önkifejezés cserépdarabjai”-t kapja csupán: “A nyelv ügyébe eső fogalmakon is érthetetlen, fura görbületek támadnak. Salvador Dalí álom-órái fityegnek így a fán, és fordulnak le sületlen lepényként az asztal lapjáról.”31

1972-ben, Nagyenyedi fügevirág című esszéjében nyíltan szembefordult a kisebbségellenes hatalommal az anyanyelv védelmében. Jelentéses átvetítéssel, az egykori idő jobbágyi panaszlevelének hangján Bethlen Gábor szobra előtt tesz panaszt arról, hogy a fejedelem egykori eszméi mindmáig nem valósultak meg. A fejedelem elrendelte, hogy mindenki szabadon használhassa anyanyelvét és vallását. Ezzel szemben a cuius regio, eius religio törvénye az idők folyamán csak részben módosult: a cuius regio, eius lingua gyakorlatára változott. “Uraink jól tudják, hogy jövőnk oda van letéve – palatábla, palavessző formájában – az iskolák falai közé. Ezért verik széjjel azokat a jogtiprásnak minden eszközével.”32 Anyanyelvünk “használatát a kutyáknak kocsmákba vitelével együtt változatos feliratok tiltják”.33 Ilyen körülmények között sokan “szavaikat viszik vásárra s adják el az édes anyatejjel együtt, mit anyjuk kebeléből szoptak”.34

Perzsák című esszéjének példázata szerint a legyőzött perzsák a tömeges erőszakkal szemben “utolsó mentsvárukba: az anyanyelv védősáncai mögé menekültek”.35 Titokban megőrzött anyanyelvüket átadták gyermekeiknek, akik a hódító Nagy Sándor halála után “anyjuk nyelvén csiripeltek már, mint a tanítómesék parányi madarai, melyek egykor az oroszlánt megették…”.36

Engedjétek hozzám jönni a szavakat (1977) című esszéregényében Sütő András összegzi és egy szuverén műforma keretei között továbbfejleszti a személyiség, közösség és anyanyelv összetartozásának eszméjét. A cím biblikus allúziója a lényegre utal: az anyanyelv szavai a gyermek számára a világ teljességét jelentik. Arról szól ez a könyv, hogy az anyanyelv szavai révén hogyan adják át a nagyszülők a világot beszélni tanuló kicsi unokájuknak, s e világátadás folyamatában miféle gondolatok keletkeznek magukban az átadókban. Egy-egy szó az asszociációk sorát hívja elő. Az anyanyelvben megőrzött történelem, kultúra segíti a világ megismerését és megértését. Az anyanyelv védőirata is ez a könyv, értékeinek gazdag megmutatásával, teremtő munkásainak megidézésével és mesék, példázatértékű történetek révén is. A nyelvkárosultaknak nyit ortolingvisztikai klinikát az írói képzelet. A semmilyenség állapotával szemben teremt otthont az anyanyelvben és a nemzeti közösségben. Azért írta Sütő András ezt a könyvet, mert úgy gondolta, hogy “a nyelvi eszmélet megosztott gondja talán serkentő erővé lehet ott is, ahol nyelvében már nem él, csak pusztul a nemzet”.37 Azért barangolta be unokájával “Nyelvünk Nagyfejedelemségét”, mert azt remélte, hogy “örökségünk, törvényes jussunk számbavételével a holnap felé is ablakot nyithatunk”.38 E remények megvalósulása helyett azonban újabb könyveiben is a kisebbségek felszámolására törő cselekedetekről kellett számot adnia. Egyik könyvének álomvíziójában már anyanyelve temetését is látta – a koporsón az írással: “Élt ezer esztendőket. Elhunyt fojtogatás következtében.”39 A Perzsákból írt A szuzai menyegző (1981) című drámájából már hiányzik az anyanyelv megőrizhetőségének példázata. A nyolcvanas évek naplójegyzeteit Heródes napjai címmel adta ki 1994-ben. A bibliai allúzióval is a kisebbségi elnyomás példátlan kegyetlenségére és annak következményeire utal. A bibliai gyermekgyilkossággal vonja párhuzamba az anyanyelvük használatától eltiltott romániai magyar gyermekek sorsát. “Heródes napjai valójában a gyermekért, a gyermeki tudatért indított hajtóvadászatnak a napjai.”40

Az erdélyi magyarság drámai léthelyzete a kelet-európai diktatúrák bukása után sem változott lényegesen. A remény rövid időszaka után a csalódás következett. Ezért adhatta Sütő András a kilencvenes években írt publicisztikáit összegyűjtő könyvének címéül azt, hogy Erdélyi változatlanságok. Ennek a könyvnek is alapmotívuma az erdélyi magyarság iskolaügyének, anyanyelvi művelődésének akadályozása elleni tiltakozás. “A török hódoltság idején mindenünk odaveszhetett, de lelkünk, nyelvünk, vallásunk, nemzeti mivoltunk a kontyos rablót nem érdekelte. Új hódoltságban mai magyarok személyi-közösségi létének utolsó mentsvárait ostromolják a végeken. Anyanyelvi bástyát, a nemzeti önazonosság tudatának minden védfalát”41 – írja a kötet bevezetőjében. *

Kányádi Sándor költészetének is gyakori, sokszor szakrális motívuma az anyanyelv és a nemzeti önazonosság. Halottak napja Bécsben című költeményében Mátyás király segítségét kéri, hogy legyen a folyton szóródó, folyton porladó erdélyi magyarság szószólója az Úristennél:

s lenne védelmünkre
hogy ne kéne nyelvünk
féltünkben lenyelnünk
s önnön szégyenünkre

Noé bárkája felé című verse a bibliai vízözön pusztításával vonja párhuzamba a hetvenes évek elején a romániai magyarság helyzetét. Ebbe a párhuzamba foglalja reménységét, kitartásra ösztönző életakaratát is. Most a szavakat kell megmenteni, “behordani” a bárkába, mert vége lesz ennek a pusztításnak is egyszer:

És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.

Egy csokor orgona mellé című, Jékely Zoltánnak ajánlott versében előbb az anyanyelv személyiséget kibontakoztató csodájáról tesz érzékletes vallomást – a zsoltárokat egyebek mellett lépesmézízűnek, lelke pünkösdi italának nevezi – majd ennek a felnevelő és megtartó nyelvnek a mai állapotát – Jékely híres versének alapmotívumát a mai élmények alapján továbbvíve – érzékelteti: “paptalan marosszentimrén / haldoklik szenci molnár”. Ebben a létszituációban az értéktudatosító emlékezéshez kapcsolódik a megváltás szakrális motívuma, a költőnek az anyanyelvbe vetett bizodalma szakrális allúziókkal tör át a szituáció kegyetlenségén:

hoztam egy csokor orgonát
ülök őbenne bízón
ülök hol várja jézusát
a házsongárdi síron

Játszva magyarul című négysorosa néhány szó csupán, mégis mély vallomás arról, hogy az anyanyelv a személyiség és közösség megtartó eszköze, hiszen az anyanyelv képesít a legnagyobb fokú világmegértésre, az általa biztosított szellemi-erkölcsi minőség a közösségi lét záloga: “aki megért / s megértet / egy népet / megéltet”.

Gyakran történelmi, kulturális motívumokkal ad biztató távlatot Kányádi Sándor a magyar nyelv értékének. A Gyulafehérvárról elüldözött Apáczai Csere Jánost tanítványai követték Kolozsvárra. Kányádi Apáczai című portréverse nemcsak az eltökélt pedagógusnak állít emléket, hanem többes szám első személyű dikcióban az egykori tanítványok magatartásának a követését vállalja olyan helyzetben, amikor “egyetlen batyunk botunk fegyverünk / az anyanyelv”.

Az Öreg iskola ünnepére a magyar irodalomban szintén szakrálissá vált Mikes Kelemen-motívumot fordítja az anyanyelv megtartó értékeinek megőrzési parancsává. Addig vagyunk azonosak önmagunkkal egyénként és nemzeti közösségként is, amíg él bennünk az anyanyelv, amíg halljuk az egykori iskolacsengőt, “nyelvünk magányos / márvány-tenger partján / milliom Rodostóban / zágont”. A Mikes Kelemen-i hűség – miként Sütő András esszéregényében is – így válik az anyanyelv megőrzésének biztató példázatává.

Archaikus attitűdű Invokáció című versében a “nyelvben bujdosók” megsegítéséért könyörög. Ezt a versben bujdosó Nagy Lászlótól átörökített kifejezést Sütő András is többször használja önminősítésként. A Lőrincze Lajos emlékének ajánlott Szürke szonett – első nyelvemlékünkre is utalva – az anyanyelv közösségteremtő és felnevelő értékéről vall Illyés Haza a magasban című verse alapgondolatának továbbvitele révén is.*

Király László költészetének is alapmotívumai közé tartozik az anyanyelv védelme, értékeinek tudatosítása. Költészet, irodalom, anyanyelv, nemzetiségmegőrzés, az összetartozásának a tudata motiválja a Halljátok-e a dalt című versét is. Mély értelmű ars poetica ez, a megtartó énekbe vetett hit vallomása. Modern, huszadik század végi ars poetica, mely mégis a régi hittel szól. A modern bajokat Király László verse az emberi kínzások régi, inkvizíció kori eszközeivel nevezi meg, s ez a megjelölés korminősítő érvényű. A versben a veszélyeztetett nemzetiségi közösség a lírai alany, az ő sorsa, emberi minőségű léte a tét. Daltalan időben figyelmeztet ez a vers a nyelv csodatevő erejére. A jövő zálogát látja és láttatja benne: elevenen, szemléletesen megidézi azokat a felemelő érzéseket, látványokat, melyek elpusztítását panaszolta a vers első része. Előttünk bomlik ki, jelenik meg most mindez a szépség a költői cselekvés eredményeként és lehetséges jövőkép gyanánt. Nem illúziót ápolgat, hanem az énekben megtestesült emberi igény valóságosságát fejezi ki: azt, hogy az ember közösségi lény, létének a közösség szabad önazonossága elengedhetetlen feltétele. Magának a nyelvnek az értékeit mozgósítja a költő a virtuális jövendőbeli megváltáshoz. Arra ösztönöz, hogy a nyelvünkben, az énekben fellelhető szemléleti értékeket őrizzük meg magunkban, hogy bármely körülmény ellenében is legyen erős belső tájunk nyelvünk közösségi szelleme.*

A kisebbségi magyar irodalmak nyelvvédő műveinek sora hosszan folytatható volna, de talán a néhány kiemelt darab is tanúsítja az alkotóknak azt a közös törekvését, hogy az anyanyelvi kultúra értékeihez való jogot elemi emberi lehetőségként védelmezik a kisebbségeket felszámolni törekvő hatalmakkal szemben. Ezt az elemi jogot azzal is védik, hogy bensőségesen otthonosak a magyar nyelv titkaiban, szépségeiben, értékeiben. A kisebbségi magyarság anyanyelvvédő és az anyanyelv értékeit tudatosító irodalma az emberi szabadságigény és otthonosságigény egyetemes érvényű megnyilatkozása is.

1 A Jyvskylben 2001. augusztus 8-án az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson elhangzott előadás szövege.
2 Kant, Immanuel: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése. A gyakorlati ész kritikája. Az erkölcsök metafizikája. Bp., 1991, 261. Idézi Kenyeres Zoltán: Egy korszak geneziséről. In K. Z.: Etika és esztétizmus. Bp., 2001, 16.
3 Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről. In K. D.: Nyelv és lélek. 1990, 75.
4 Vö.: Hámori József: Az emberi agy aszimmetriái. Dialog Campus, 1999. Idézi Szabó István Mihály: A magyar szaknyelvi-kommunikációs kultúra az ezredfordulón. Magyar Tudomány, 2001/6, 741–742.
5 Szabó István Mihály i. m. 742.
6 Uo. 740.

7 Szegedy-Maszák Mihály: A nemzet mint érték. Új Forrás, 1980/ 4, 40–41.
8 Gáll Ernő: A sajátosság méltósága és ami mögötte van. In G. E.: A sajátosság méltósága. 1983, 94.
9 Illyés Gyula: Hajszálgyökerek. In I. Gy.: Hajszálgyökerek. 1971, 261.
10 Márai Sándor: Napló, 1968–1975. Bp., é. n. Akadémiai Kiadó–Helikon Kiadó, 287.
11 A Grétsy László által szerkesztett A mi nyelvünk. Íróink és költőink a magyar nyelvről című kötet (Bp., 2000, Tinta Könyvkiadó, 480) kétszázhatvan írónak és költőnek négyszázhatvanöt művét (vagy műrészletét) tartalmazza.
12 Pomogáts Béla: Faludy György. Bp., 2000, Glória Kiadó, 93–94.
13 Uo.
14 Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvéről írta Alexa Károly: “A vállalkozás – 1977-ben szépíró ír nyelvvédő traktátust – archaikus. És régies a szó is, amit s amivel véd. Nem XX. századi. Utoljára a reformkorban jelentette a szó puszta önmagával a szólhatást, a megszólalást, a puszta szóért való szóemelést. Nem a mi dolgunk, a történelemé, hogy elszámoljon emiatt – e visszakanyarodásért – önmagával.” Alexa Károly: Maros menti Parainézis. Kortárs, 1977/12, 2000.
15 Sütő András: Hogy és mint vagyunk, feleim? In S. A.: Erdélyi változatlanságok. Debrecen, 2001, 99.
16 Csoóri Sándor: Kosztolányi példája. In Cs. S.: Nappali hold. 1991, 348.
20 Reményik Sándor: Az ige. In R. S.: Erdélyi március. 1990, 161.
21 Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér. Bukarest, 1970, Kriterion, 17.
22 Kulcsár Ferenc: Óriás arany-orgona. In A mi nyelvünk. Szerk. Grétsy László. 2000, 287.
23 Magyari Lajos: Szavak. Sütő Andrásnak. Uo. 304.
24 Vö. például: Nagy Gáspár: Infinitivusok lányom olvasókönyvéből. In N. G.: Szabadrabok. Debrecen, 2000, 159.
25 Vajda Gábor: A magyar irodalom a Délvidéken Trianontól napjainkig. É. n., Bereményi Kiadó, 159.
26 Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat. Bukarest, 1977, Kriterion, 163.
27 Gerold László szóbeli megjegyzése alapján.
28 Fábry Zoltán: Nincs elveszett poszt. In F. Z.: Vigyázó szemmel. Pozsony, 1971, Madách Kiadó, 333.
29 Vö.: Görömbei András: Gál Sándor évtizedei. In G. A.: Létértelmezések. Miskolc, 1999, 178–187.
30 Sérülések. Sütő András a közérzetéről, a megosztottságról és a kisebbségi sorsról. In S. A.: Erdélyi változatlanságok. Debrecen, 2001, 480.
31 Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér. Bukarest, 1970, Kriterion, 174.
32 Sütő András: Nagyenyedi fügevirág. In S. A.: Csipkerózsika ébresztése. 1993, 46.
33 Uo. 50.
34 Uo. 44.
35 Sütő András: Perzsák. In S. A. uo. 350.
36 Uo. 352.
37 Sütő András: Engedjétek hozzám jönni a szavakat. Bp., 1994, Akadémiai Kiadó, 5.
38 Uo.
39 Sütő András: Mert ahová te mégy, oda megyek… In S. A.: uo. 250.
40 Nyári beszélgetés – a Heródes napjai okán is. In S. A.: Erdélyi változatlanságok. Debrecen, 2001, Kossuth Egyetemi Kiadó, 476.
41 Az Olvasóhoz. In S. A. uo. 5.

Scroll to top