Egy sugallaté voltam…

A nyáron kórházba kerültem egy kisebb operációval. De huszonnégy óra hosszat nem volt szabad megmozdulnom, és öt óráig teljesen érzéketlenül feküdtem (deréktól lefelé) a gerincembe nyomott injekciótól. Ezután elkezdődött a fájdalom a vágások helyén. Négy fájdalomcsillapító nem segített: csak az ötödiktől könnyebbültem meg. Ugyanúgy elnyelt a semmi, mint három éve, amikor eltört a felsőkarom. Megint közel kerültem a halál sötétségéhez, akárcsak 1986-ban: akkor szédüléssel ápoltak a Kútvölgyiben. A meszesedéstől támadt oxigénhiány okozhatta, hogy agyam egyensúlyszerve nem működött, s én úgy éreztem: tengelyem körül forgok; elöntött a verejték, hányingerem volt, és azt hittem, kínlódásomnak sose lesz vége.

Tíz adag cavinton infúzióval segítettek rajtam, három nap alatt megszilárdult alattam a világ, a hátra lévő hét nap folyamán lefordítottam Schillernek a Görögország istenei című hosszú, mítoszértelmező költeményét. A mostani kiszolgáltatottság nem volt ilyen keserves, mégis – több mint egy tucat évvel idősebben – jobban megrázott a halál átélése. A magamra maradásé, melyet nem enyhíthetett feleségem, Ildikó és gyerekeim, Vera meg Szabolcs és a bátyám ismétlődő látogatása sem. Ott volt a fejemben annak fenyegető tudata is, hogy Veress Pál barátom nemrégen ment el közülünk.

Ez „a lélek van a pusztában maga” állapot (Juhász Gyula) verset íratott velem az utolsó éjszakán:

Mennyien szálltak el nyomtalanul
a létből, mióta élsz!
Gyermeki játszótársak, anyád,
szeretők, testvérek-barátok, költők
és festők tengeri vonulásban.

Az ember piheként
libben el. Mint te is, nem tudhatod
mikori szélben.

Ott, a kórházban gondoltam először arra: együtt-kellene látni, totálisan egybe foglalni az életemet. A megírással függetleníteni magam a sorsomtól, a nemlétemtől, a halálomtól. Egy-két éve ráébredtem: a verseimmel könyvvé válok, mint minden író-költő, jelentéses szellem. Miért ne legyen életem is egészen objektív: fizikai-lelki létemtől szabad? ez az objektivitás, a kettős látás, hogy kívülről is szemléljem magam, gyerekkoromtól kezdve úgyis megvolt bennem. Sose merültem bele, sose voltam azonos a helyzetemmel.

Ez örökös mérlegelés; mérlegkészítés.

Kétségtelen: az első ilyen fölmérés az első vers, melyet a Holdfogyatkozás elkészülte után írtam, az Öregség és halál párversei. Száz kétsoros alexandrin, száz aforizma: nyilvánvalóan Angelus Silesius kifejezésmódjának a hatására. Ez az új kötet, a Miért sírnak a metaforák? legtöbb értelmű költeménye. Külön kis könyvben is megállná a helyét. Amire most már, életem vége felé törekedtem: a lehető legszélsőségesebben, túlzóbban beszélek benne magamról. A legparadoxálisabban. A logika egyáltalán nem kötött: csak a fölismerések, a fájdalmak, a misztériumok, melyeken túl nem léphetünk, legföljebb letagadhatjuk őket.

Újra és újra nekifutok, hogy a nyelv szakadékát átugorjam:

Pusztuló bogarak ablaktáblák között:
az isten engem is üveg-labirintusába lökött.
És amit mindig tudtam, már gyerek-panteizmusom idején is:
Istent várod az éjben, álmodban és a fényben
de isten ott nevetgél: margaréták fejében

Hirtelen ki hagyott el: te engem vagy én téged?
Zengenek az égtájak: harangos kérdezések.

Az isten halála, a kereszténység bukása óta egzisztenciális magányba fagyott modern lélek kiált így. És ugyanez a kétségbeesés korában élő lény kérdez rá mindenre, amire azelőtt nem is gondolt volna, hiszen a középkor végéig, a reformációig, a vallásháborúkig, a fölvilágosodásig, a francia forradalomig, a két világháborúig erre semmi szüksége nem volt.

Nekünk mindent meg kell kérdőjeleznünk.

Tovább kell gondolnunk. (A Valéry-féle pokol: „Plus je pense, plus je pense.” Minél tovább gondolkodom, annál tovább gondolkodom.)

Mit kérdőjeleztem meg és (esetleg) mit nem? A teremtés mitológiáját nem hagytam szó nélkül:

Volt-e, nem volt teremtés? A válaszom az erre:
a végtelent vezesd csak vissza a végtelenbe!

Az isten egyszer magát világként föláldozta,
napcsillag és földcsillag benned kering azóta
a pióca, gerlice, kék bálna és oroszlán,
folyók és hegycsúcsok forradnak ki az arcán.

Legfőképpen abban kételkedtem, hogy az elvont gondolkozás szintjén túl is le tudtam-e tépni szememről a mája-fátylat, ki tudtam-e szabadulni az iszonyú körforgásból, a turbából, a Vörösmarty-féle „ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog, mint malom a pokolban” - lét-sírból:

Fölébredtem? Mikor? Valóban fölébredtem-e?
Érzek, jövök-megyek: pörög a holtpont kereke.

A fiatalság illúzióinak, az itteni lét megváltásának, a számomra legszentebbnek, az írás mindenek fölöttiségének biztosan ellent tudtam mondani:

Fiatal szív, telített lét, költő-siker nekem minek,
ha elbújva írhatom a végső őrültségeimet?

Ezek azok az őrültségek”, melyekről mint túlzásokról, látszatleleplezésekről, a dolgok képtelenségéről már említést tettem. Ilyen abszurditás az emberiség megváltásának gondolata is. Az emberi természet, a jó és rossz, szörnyű tulajdonságok, a bosszúvágy, a gyilkolás, a szenvedés-okozás ösztöne és a géniuszok szellemi vívmányai, a gyermeki ártatlanság, a tudásvágy és a rombolás, hamisság, hazudozás, aljasság, hősiesség folyamata megszakíthatatlan. Jézus is hős, de a világ konokul ugyanolyan, mint volt tízezer évekkel ezelőtt is:

Krisztus mindent magára vett, de az emberek bűneit
nem mossa le az áldozat: az ártatlanság nem segít!

A „kétszer-kettőnek ez a józansága” utasítja el bennem a túlvilágra, a lélek egyéni halhatatlanságára vonatkozó népszerű tanítást-hiedelmet is. Nem is beszélve a testi földtámadásról:

Azt mondják a papok: majd föltámad a testem,
de csont-hús-ház minek nekem? Ott albérlő a szellem.

A mindenség, a létező dolgok ragyogása, a gyerekkor, de legfőként a láthatatlan dolgok „mintája” az, amit nem, hogy nem tagadok, hanem a legnagyobb áhítattal idézek:

Még énekel a nap, szobámba lépve reggel,
még megcsókolok mindent kevély, öreg szememmel,
mindent, amit csak látok, s amit nem, azt leginkább,
a láthatatlan dolgok szövetében a mintát.

És néha hív gyerekkorom: homokdomb, nyári ég,
Duna, gömbakác ház előtt és apámtól mesék.
És zúg a nád s a réti sas a Kezdetek elé
visz, mindőn egy sugallaté voltam, egy kozmikus jelé.

Ezért, ha megkérdezik: „Vallásos vagy?”, elég nehéz megmagyaráznom, hogy nem vallásos, hanem metafizikailag kötött vagyok, azaz mindenségileg szabad. Könnyen azonosítják az istentelenséggel, ha az ember azt fejtegeti: gondold el, mit jelent, hogy individuálisnak képzeled el az istent! Tudod, mit mondasz azzal, hogy szubjektív? Azt, hogy behatárolt, hogy bizonyos tulajdonságok meglétét és mások hiányát foglalja magába. Az istennek nincs természete, tehát tulajdonságok nélküli, tehát „túl van a léten” – ahogy Heidegger mondja. Az isten, mint lét: semmi, azaz szellem. Egy szellemi lény, az ember tudatának agyának lakója. Mi létezünk, ő a tudat tudata, lényként, tárgyként, megfogható, érzékelhető dologként nincs. Ez a lényege isten-fölismerésünknek:

Semmiből semmibe: ez az én régi képem
arról, hogy nem ér véget az utam semmiképpen.

Mért ülnék én, személy szerint, mindenség-körhintámban?
Istenben személytelenül keringünk mindahányan.

Ha meghalok, te sem leszel, Millió-szépség! A világ nem
nyílhat nélkülem egy másodpercig sem Ámen!

Ugyanígy pusztán a tudatunk dolga a halandóság-halhatatlanság is: az ásványok, növények, rovarok, állatok nem jutottak arra a szellemi szintre, hogy fölfogják létesülés és lebomlás váltakozását, vagyis az időt, tehát halhatatlanok. Az ember tisztában van létezése föltételekhez kötöttségével, halandóságával. Már a Holdfogyatkozásban is érintettem ezt a szörnyű képletet. Itt még „kézzelfoghatóbban” hangsúlyozom a végzetes közhelyet:

Halhatatlan a légy, a hal, az elefánt, a szajkó:
az ember csak azért halandó, mert tudja, hogy halandó.

Ez éppen olyan ál-tautológia, mint kedvenc mondásom: Az élet az élet végéig tart. Nem hiszem hát, hogy életgyónásom megkísérlésével életem végéhez érek, hiszen éppen tovább-élésem teszi lehetővé munkám befejezését, amely ilyenformán persze nem lehet az egész befejezés. Az tény viszont, hogy szemléletem sokértelműségével együtt alakult ki mostanra a verseim szfinx-szerűsége is, mint hű képe annak a valóság-ábrának, melyet olyan sokféle módon próbáltam én is megközelíteni. Ennek a költői (?) realitásnak megvannak a fogalmi kulcsszavai a magyar hagyományban. Én legalábbis fölállítottam egy efféle lépcsőzetes gondolat-piramis fokozatait:

szabadság-szerelem= Petőfi
politika-szerelem = Ady
szellem-szerelem = József Attila
filozófia-szerelem = az én pályám.

Nem tagadhatom: a bölcseletet mindig összekapcsoltam a lírával. Coleridge is azt mondja, a költőnek filozófusnak is kell lennie. És ez különösképpen nálunk magyaroknál fontos igazság, ahol eredeti filozófiák-filozófusok nemigen születtek. Annál inkább megvannak a filozofikus és intellektuális költőink. Kisebbek, mint Vajda, Komjáth, Kosztolányi, Somlyó, Nemes Nagy, Kálnoky, Vas, Szilágyi Domokos, nagyobbak, mint Berzsenyi, Vörösmarty (a legnagyobb!) Arany, Ady, Babits, József Attila, Szabó Lőrinc, Weöres, Pilinszky. Azóta, hogy Szabó Lőrinchez kezdtem járni, még nagyon nem volt teste az én gondolati verseimnek. Rossz is volt mind. A befutott hosszú úton a szerelem teste adott a sejtelmeimnek, reflexióimnak. Nálunk jobban szeretik azt a költőt, aki egyesíteni tudja magában az erős érzelmet, indulatot, átélést és a mindenkori politikai, történelmi ország-víziót. Én nem tartozom ezek közé, pontosabban csak ritkán igaz, köteteim során, következetesen – szólaltam meg ilyenformán. Mégse ítélem el a vátesz-elődöket, inkább magamhoz ölelem őket: Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Ady, Babits, József Attila, Dsida, Jékely, Nagy László a két Juhász, azt tudták, ami nekem az ő „szent őrületük” fokán nem adatott meg.

Mást kaptam: halál, szerelem, isten, szépség, természet, bevillanások, sors-fölismerések rejtjeleinek fejtegetését. Siffré-költő?

Többé-kevésbé mindnyájan azok vagyunk, akik írunk.

Ezért ragaszkodom – egy olyan korszakban, melyben a szellem egyre kevésbé tud eligazodni a tévedések, hiedelmek útvesztőiben – a vers, az írás jelentésrétegeihez. Nemrégen erről tartottam előadást a Debreceni Irodalmi Napokon, ahol Görömbei András szívósan védte a modern hagyományt. Tanulságos volt ez a konferencia: nemcsak azt értettem meg jobban, hogy a posztmodernek esztétikája valójában beszűkítő, redukciós szabályrendszer, hanem azt is, hogy azok az írók, költők, akik ezt elfogadják vállalják, tabukat tartanak tiszteletben. Egész sor téma, föladat, dolog létezik az életben és a szellemi világban, melyet nem érinthetnek, még csak meg sem nevezhetnek. A közösség dolgait például, a filozófia kérdéseit, más csoportok, esztétikák elméleteit, más írók-költők értékeit, s ami a legszembetűnőbb: a tradíciókat. Ez az abszolút, a legfőbb tilalomfa, a legszigorúbb tabu. S lehet, hogy túlzás, de ebből kiindulva ráébredtem: az egész ország tabuk erdeje lett. Száz és száz olyan ügy, probléma, gond van, melyet nem szabad megtárgyalni, kimondani. Ezektől mindenki fél. Láthatatlan kéz inti le a megszólalni készülőket: hallgass, nem a te dolgod, hallgass, ez nagyon kényes ügy, hallgass, úgyse tudhatod, mi az igazság, hallgass: így mindenki megbecsül, ha beszélsz, botrányhős leszel s nem a kor kedvence. Pedig milyen jó, ha az embert mindenki szereti, mert nincs véleménye, azaz csak hízelgő kritikája van.

Én tudatosan értelmiséginek, intellektuelnek készültem, ha úgy tetszik, ha kell: tabutörőnek. Akkor is, amikor még politikai elnyomás kényszerítette ránk a tabukat. Nem voltam nagyon bátor, s épp ezért tiszteltem a vakmerőket, a tabukat semmibe vevőket. Csoórit éppúgy, mint Nagy Gáspárt, Szőts Gézát, Konrádot éppúgy, mint Radnóti Sándort, Donáth Ferencet. Akkor még egy volt a tabudöntögetők mozgalma. A változással, a szabadság megjelenésével ez kettészakadt, százfelé rongyolódott. Ma szekták „egyed uralkodnak” és szektavezérek. Ez kettős taburendszert hozott létre: a szektán belül minden negatív kritika tilos, a szektán kívüli világ pedig mintha nem létezne, nem írunk, nem beszélünk róla: tehát tabu. És mi manapság a tabuk tabuja? Hogy körömszakadtáig tagadni kell a tabukat! Itt szabadság van: mindenről elmondjuk a véleményünket. Büszkék vagyunk az elhallgatásainkra.

Így bukkantam rá a mindnyájunkat beteggé, vakká tevő ellentmondásra: az őszinteség jóindulatú rosszakarókká, az igazságszeretet köd-fújókká, szépet-mondókká torzított mindenkit.

Félájultan fogadjuk ennek az új kimérának az ölelését.

Íme, a második ezredvég álltisztességes világa, amelyben mindig a másik a bűnös, a hibás, a sunyi! Ez a mi magyar mysterium iniquitatisunk. Ennek én is passzív részese vagyok, mert nem találtam a megtisztulás varázsszavait. A magyarságot és a magyar zsidóságot elválasztó vonalnak még csak a nevét se ismerem. Nem a gyűlölködőkre gondolok: azok, bármelyik oldalon rombolnak, föloldhatatlanok és menthetetlenek. Az is egyszerű volna, ha „Wille zur Machtnak” foghatnám föl az ellentétet, a köztünk megnyílt szakadékot. Lehet, hogy így van. De ha van, csak túlélési stratégiák kerültek szembe egymással? A magyarságnak is, a zsidóságnak is épp elég kényszerhelyzete adódott efféle stratégiák kidolgozására. Talán csak érzelmi, gondolkodási formák, szokások távolítanak el egymástól. éppen most, amikor a szabadság módot ad mindenfajta különbség megnevezésére és világos, türelmes értelmezésre.

Vagy a szabadság csupán a lét-korrupciót növelte Magyarországon és a szomszéd népek között? A betegséget, amely az egész emberiség, az egész föld megmaradását veszélyezteti, egyre elviselhetetlenebbé festve a jövő képét: az erdők, a vizek, az élőlények, a levegő pusztulásával, az emberiség lélekszámának megállíthatatlan növekedésével, melyet a szexuális ösztön okoz?

Nem kell már hidrogén-háború az eltűnésünkhöz: elég az a bomba, amely az ágyékunkban ketyeg?

Ebben az évben elértük a hatmilliárdot. Ötven esztendő múlva megkétszereződünk: tizenkétmilliárdan leszünk. A világon évente nyolcvanegymillióval lesz több, Magyarországon 30-40 ezerrel kevesebb a lelkek száma. Micsoda ellentét! Ugyanígy fogynak a magyarok Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Vajdaságban, Szlovéniában, Horvátországban, Ausztriában, Amerikában is. Emlékszem, mennyi reménnyel beszélgettünk még Illyés Gyulával, Flórával, amikor a 60-as, 70-es, 80-as években ott vacsoráztunk, ittuk a tihanyrévi vörösbort Fodor, Csoóri meg én. Csak a kommunisták elhurcolkodjanak! – sóhajtoztunk-óhajtoztunk: magához tér, lábra áll ez a nép, ez a nemzet! Illyés mindig arra biztatott: „Az urak csak ne legyenek pesszimisták! Mindig arra gondoljanak, hogy maguknak van igazuk!” Nem tudtuk, mennyit szenved a depressziójától, csak amikor a Doleo ergo sumot elolvastuk. Én olykor annyira másként ítéltem meg a helyzetünket, mint Illyés a maga derűlátásával, hogy versben lázadtam föl ellene:

Mosolyogj, mondta a mester.
De nem mosolygott, sírt a tanítvány,
mert az anyját levonszolták az utcára,
szemetet öntöttek a fejére
és két géppisztolyos isten
lábánál fogva húzta
a villamos elé.

Ezekben az években summázta ugyanezt a történelmi botrányt Orbán is: végül is minden nagy eszme nevében berúgnak egy kertkaput kizavarják a férfiakat meg a gyerekeket az udvarra és addig rugdalják az asszonyt míg abba nem hagyja a sikítozást.

Illyésnek persze igaza lett, ha nem is egészen úgy, ahogy gondolta, remélte. Ezért kellett nekem az ő zsarnokság-versével szemben a magam szabadság-költeményét megírnom. Az ellentmondásokat a szabadságban.

Már a Nemzetközi PEN-konferencián is A szabadság paradoxonjairól (The Paradoxies of Freedom) tartottam előadást 1993-ban Bécsben, (amikor az ott élő Monoszlóyy Dezsővel és feleségével, Katival megismerkedtem és barátságot kötöttem).

A szabadságnak ezt a világát – melyben most napról napra élünk – kellene itt gyorsan leírnom. Helyette íme, egy hirtelen metafora: a zsarnokság = amikor a tanár bent van az osztályban, és a gyerekek csöndben ülnek, lapítanak, félnek: egyikük sem olyan, amilyen. A szabadság = amikor a tanár betette maga mögött az ajtót, és kitör a diákokból az igazi természetük: ordítanak, verekednek, mondják a magukét egymásról és a tanárukról eszüket vesztve.

„Nem az ember az úr a szabadságon, hanem fordítva: a szabadság az úr az emberen – mondja Heidegger. De Jaspers még többet, fontosabbat, az életünket-létünket átfogóbbat állít. Szerinte „isten az ember szabadságában valósítja meg önmagát”.

Ennél jobban aligha lehetne értelmezni a modern autonóm ember és a metafizikum kapcsolatát. Ha elfogadjuk a szabadságot, mint legegyetemesebb emberi meghatározót, akkor a független, kritikus polgárt is el kell fogadnunk, akinek már nem a hatalom, a tekintély a fontos, hanem az alkotás, a munka (Bibó). Aki tudja, végső fokon a legbecsesebb tulajdonságának, a szabadságnak az eszköze a gondolkodás, a szeretet, a részvét, a transzcendálás, a helyes a helyes cselekvés, döntés. A szabadság nem pusztán a minél kevesebb föltételtől való függés, több annál. félelmetesebb. A szabadság annyi, mint egyre több szabadság. Vagyis a végtelen vágyának se metafizikai, se filozófiai, se művészi-etikai határt nem szabhatunk. Az embernek ez az önmagát mindig meghaladásra kényszerítő szabadság a lényege.

Ha ennek valami útját állja, démonná vagy páriává válunk. Ez a mi végső abszurditásunk: a Babits-féle „soha meg-nem elégedés” lét-szomja. Újabb és újabb korláton kell túljutnunk, hogy aztán megint újabb és újabb akadállyal vegyük föl a harcot. Szabadságunk így lett Sívához, az indiai szentháromság (trimurti: Brahma, Visnu, Síva) legiszonyúbb istenéhez hasonló: éppúgy pusztító-roncsoló, mint világteremtő-alakító erő. Egyúttal a történelmet és a természeti világot egyaránt átható, megállíthatatlan elevenség. Regényemben, a Vadmeggyben még azt vallottam: ha bízom tehetségemben, a nemiségemben bízom.

Mára mindkettő fölé odateszem a szabadságom. És a Holdfogyatkozásból az életemről kimondott végső ítélkezést:

 

Amíg bármit fontosnak képzelsz
akármilyen fönséges dolgot istent
szerelmet művészetet el vagy veszve
én pedig tébolyodott módjára
fontosnak tartottalak téged a versek
születését isten-keresést
sár-arccal kell most járnom a földön
kilökött szemű Oidipuszként lesni
föl az égre vakító mennyei fényözönben
magukhoz emelnek-e vagy itt lent
hagynak elrothadni az istenek

Epilógus: elíziumi mezők?

Azt akartam leírni, ami megtörtént velem, s így megtudni, mi történt velem?

Egy tizennégy éves vidéki fiú hangot hall. A hang azt mondja: ne menj vissza az emberek közé, maradj itt a hó, a szél, a fagy, a síkság, a csönd, a fák mindenségében. Ez tiszta lét: visszataláltál a tiszta, tömény létbe.

Nem szabad elveszítened.

A fiú visszamegy a házak, az emberek közé. Oda, ahol az otthona van. Ahova az anyja szülte. De otthona nem otthona többé, mint ahogy nem is volt az soha, csak a hang előtt nem tudta még, mi a csönd, és mi a zaj, mi a lárma, a veszekedés, a nyugtalanság, mi az az elveszett világ, melyben addig éveit öntudatlanul élte.

A hang most megmondta neki. Emlékezik. Emlékezni: ez a legfontosabb érzékszervünk. Az emlékezés nem ismeri az időt. Az időtlenségben pedig ott van a paradicsom. A versben, amit a hangról írtam, nincs ott a paradicsom.

Csak az ellen-paradicsom, a tiszta lét hiánya van ott. De az ott van. A vers azt hirdeti: otthagytam az apán-anyám, a testvérem, a párom. Ez nyilván őszinte utópia, Kívánság. Vágy. De nem hagytam ott azt a világot. Noha ott kellett volna hagynom: élni a vadonban, vadul, mint a csókák, varjak, sasok, vadnyulak, rókák, fácánok. Ők a létben élnek és halnak. Elizzanak.

Én a semmiben. De a vers megmaradt, Izgatott a hang. Évtizedek múlva sem csitult el. Szerencsém volt?
Másokban nem szólal meg a Hívás? Mindenkiben megszólal, megszólalhat.

Mire versemet kijavítottam (negyvenhat év múlva), kiderült, egyetlen valóban fontos élményem van. Az alapélmény. Hogy a kiűzetés mítosza utam lényege. Hogy ez az őstörténet mindenkivel megismétlődik.

Ehhez a fölismeréshez Svédországba kellett mennem, Szalay barátomékhoz. Kint hideg volt, szél terelte az ólomszínű esőfelhők elfogyhatatlan tömegét a ház fölött, s megértettem, mi játszódott le velem s mindannyiunkkal életünk folyamán. Ráadásul, ha a mítosz érvényes, a tanulságot is le kell vonni: sorsunk mégis csak út valahonnan valahova, vagyis van mód a paradicsomba való visszatérésre. Akkor az Ádám és Éva visszatér a paradicsomba című versem nemcsak költészet, de teológia-filozófia is.

Nyilvánvaló, hogy az aranykor nem más, mint férfi és nő megnyílása egymás és a transzcendens iránt. A zárt személyiség kapujának szélesre tárása. S ezen bezúdulhat a kozmosz-fölötti, te, istenem.

S te nem vagy semmi egyéb, mint az egyetemes szeretet uralomra jutása önmagunkban. Megöregedni nem erény. Összefoglalni, magam elé állítani megtörtént magamat, nem erény. De a sötétségben megmaradni? Ki az, aki az éjszakában kitart, ha tudja, hogy van fény, világosság, hogy vannak társak, barátok, versek, szerelmek:

A sötétségből visszajöttem,
esők sörénye a szememben,
szél ordít, recsegnek erdők:
gyerek vagyok, mint minden felnőtt,
most újra levetve előtted
tízezer jégkori esztendőmet.

Amikor a Most nem gondolok a halálra e sorait, ezt az átváltozást leírtam, még nem tudtam, hogy a természet utáni vágy és a civilizációból való menekülés, azaz a természeti lény és az öntudatra ébredő Én ellentéte csak az első lépcső oda, ahova föl kell jutnom. Korszakaimat pusztán költői fokozatoknak láttam.

Pedig az írás, a gondolkozás, a történelem, a szerelem együtt jár a belső megigazulás követelődzésével. Tudtam: az ember legnagyobb kincse a bensőségessége. és: hogy azért tévedtünk el, mert a modern ember, a modern civilizáció totálisan és mind jobban kifelé fordul. Sajnos, a művészet, a filozófia, a vallás is a szellem emberei sem fordíthatják meg ezt a folyamatot:

Íme, az utolsó rókák,
erdők, halak, giliszták ideje.
A kiűzetés nem ért véget,
de már a tűzkapuhoz közelebb vagyunk:
még jobban pusztulnak bogarak, folyók,
madarak, fák, vadon nyíló virágok.
Csupasz földháta éget
repedés-hálót a nap.
Ki ment meg minket a látomás igazságától,
mikor a mítosz megjelenik?

Sose akartam csak irodalmár, csak líra-szakember lenni. Nem akartam csupán író-költő; magyar és nem magyar mestereket választani magamnak. Olyan tanítókra is szükségem volt, mint a misztikában Nágárdzsuna, Böhme, Eckhardt mester, Angelus Silesius, a filozófiában Platon, Szokratész, Marcus Aurelius, Spinoza, Leibniz, Jaspers, Gabriel Marcel Nietzsche, Heidegger, Kolakowszki, Hamvas, kultúrában-történelemben. Ikeda, Toynbee, Spengler, Németh László, Bibó; olyan barátokra, mint…

Nem divat-prófétákra.

Jézus, Buddha, Krishna tanításának is az a lényege, hogy ösztönös vad helyett az ember legyen szellemi-lelki érzőlény. (sensible being).

A paradicsom újra megtalálásának utópiája nélkül erre nincsen mód. Ehhez összehasonlítás, eltávolodás kell. Megírtam az isten és a szerelem misztériumának verseit (1982-93), a lét és a létező végső dolgaiért (1994-99), míg végre (de még mindig homályosan!) megértettem, mit jelent ez az „eltávolodás”:

Van, aki most, van, aki máskor,
végül mindenki hazatér
a millió éves szív-odüsszeiából,
a parton sír a szél,
csókolja a megváltatlan tengert,
házunk előtt az aranyalmafát.
Minden, mit isten megteremtett
csak bennünk él tovább.

De hogyan él? Még ma sem tudom a választ. Még mindig a válasz helyett írok.

A válasz cselekvés is. Döntés. Visszahúzódni. Kimaradni ebből. Miből? Az egész elrontott világból, létből. Minden hamis. Tudom: túl sommás ítélet.

Ezt súgják a múzsák, az élők.
A halott múzsa is ezt súgja. Tehát írni tovább?
Amíg a Hívó Hangot hallom
A világ egy magas, vén fa csonka ága.

Frazer is beszél a duridák, a germánok, az indonézek, a hidatsza indiánok és mások szent fáiról. Ezek a fák beszélnek. Az életfa is ilyen. A keresztfa is. Megyek a fa felé: hallom, hogy megszólít. Közeledem hozzá az életemmel. Meg akarom érteni. Pontosan, mit mond. Hallom és értem. És nem értem. Várok, már régen, el akarom mondani. Még nem tudom, de már tudom. Magas, vén fa csonka ágán virágzik a Nagy Ige.
Fönt áll egy havas dombon.

A vers, az írás: a távolodás, a közeledés, az út: emlékszel még a paradicsomra? Hogyne: óriásfa volt, belül kikorhadt, kifényesedett üregű. Gyantaszagú, kukoricatej szagú fa-aknában másztam fölfelé. A fa teste nedves, meleg volt. Ujjam alatt hangyák kúsztak, az odvas repedésekben fehér-madarak nyelték a gyíkot, tücsköt, toll és fémes madárürülék ömlött a fejemre. Zöld világosságban egész úton. A fa terebélyesében nagy, viaszos levelek susogtak, a lomb közt zúgott, szúrt a fény: egy fánál nagyobb, aranymellű bogár lakott a fa fölött.

Zöld világosságban egész úton.
Nem mozdulni.
Itt maradni az íróasztalnál.
Elíziumi mezők?

 

Scroll to top