Nyomtatás

1946
Augusztus 19.

… Gyulának cédulát írtam az asztalára, hogy mindent tudok, de most ne beszéljen róla. Nem voltam biztos benne, hogy bírom-e hallgatni nyugodtan, és annyi munka várt, nem akartam elmaradni benne. Aztán lassan megbeszéltünk mindent, Gyula azonnal nagy akciót indított, írt mindenfelé, Nemzeti Bizottságba, a pártokhoz, a polgármesterrel beszélt díszsírhely ügyében, szóval nagyon kézbe vette a dolgot. Persze rengeteg munkája közben rám is háramlott belőle, hiszen nem volt olyan egyszerű a polgármesteri beleegyezés. Még nem volt elég hosszú útja ott, míg eljutott az ügy az ügyosztályig. Rengeteg telefon, szaladgálás ide-oda, amit szerencsére a vállalati ügyészség bojtára intézett.

Közben telefonok Győrbe, oda-vissza, az ottani MTI-kirendeltségvezetőhöz, aki intézkedett a zsidó és egyéb hatóságoknál, hogy hétfőn, azaz augusztus 12-én jövünk. Szombat délben még nem volt egész biztos, elintéződik-e a sírhely ügye. Ti. a fővárosi ügyosztály írásbeli igazolást kért arról, hogy Mik valóban megérdemli-e a sírhelyet. Erre pedig az ő esetében a Művészeti Tanács illetékes. A Művészeti Tanácshoz fordultam, ahol is bizonyos Szőnyi Kálmán nevű főtitkár kijelentette, hogy ez nem olyan egyszerű, mert ehhez tanácsülési határozat kell, viszont a nyári idény miatt tanácsülést nem hívnak össze. Kérdésemre, hogy hát ki intézheti ezt el tekintélye latba vetésével, egyetlen ajánlással, azt felelte, hogy legfeljebb Kodály, de ő nem valószínű, hogy elérhető. Megkeseredett a szám, megint egyszer. Mondtam is Gyulának, kicsit remegő ajakkal, hogy kár volt az egészet ilyen formában elkezdeni. De Gyula nem volna Gyula, ha erre nem a legfelpaprikázottabban ne kezdett volna mindenüvé újból telefonálgatni. Kereszturyt kerestük két napig, hiába, mert minisztertanácsok voltak, vagy más miatt nem volt elérhető. Végre, mikor sikerült vele beszélni, természetesen rögtön vállalta, hogy saját személyében igazolja a Fővárosnál Miklós érdemességét, nem kell a Művészeti Tanács. Persze szombatra már előkerült Kodály beleegyezése is, a Főváros ki volt elégítve, és késő délben, hazamenetelem előtt jött a felszólítás, hogy vasárnap délelőtt, másnap menjek be a Vas utcába a temetés részleteit megbeszélni. Másnap vasárnap, 11-e volt, házassági évfordulónk, a tizenegyedik éppen. 1935-ben is vasárnap volt ezen a napon, és most elindultam Miklós temetéséről intézkedni. Nem akaródzott sehogy sem egyedül intézni, olyan járatlan vagyok ilyesmikben, és féltem is kicsit ettől. Elmentem hát Zöld Feriékhez, mert különben is arra kellett mennem, Verával egy korábbi megbeszélést lemondani. Vera olyan édes ezekben a napokban, folyton velem van, ahogy csak teheti. Zöldéknél annyi a gond és baj, betegség. Ragyogó vasárnap volt, mint ezen a nyáron minden vasárnapon, és Feri egyszer végre uszodába készült a kis Antival. Persze nem volt szívem elmondani, hogy azért jöttem, hogy megkérjem, kísérjen el. Elmentem hát mégis egyedül. Utálatos hivatali alkudozások a „részletekről”. Kiderült, hogy egészen más összeget mondtak telefonon, érthetetlen módon. Éppen a kétszeresét követelték mint hivatalos díjszabást. Csak a szerdai temetési időpontot állapítottuk meg, a többi hétfőre maradt. – Jól elfojtott feldúltsággal mentem haza ebédelni. Aztán délután némi lustálkodás után át Budára, Komor Gizihez. Szegényke fáj, fáj változatlanul, de közben kicsit mégis gépel Bandi nagy regényén, azt másolja, és mint mondja, számára is érthetetlen módon, most nem készül úgy a halálra, mint tavaly ilyenkor. Sejtelme sincs, hogy fogja kibírni a telet, de foglalkozik a jövővel. – Margiték úgy kényeztetnek, annyira meghatóan, sírnivalón édesek velem. Másnap, hétfőn reggel korán bementem a Rádióba, nem bíztam benne, hogy eljönnek értem. Gyula megpróbált az utolsó pillanatban lebeszélni, hogy ne jöjjek el mégsem. Gyulán kívül [Tolnai] Gábor és [Baróti] Dezső jöttek a nagy Graham kocsiban, és a kis Topó már hajnalban elindult, hogy lassúbb menete miatt körülbelül egy időben érkezzünk. Rekkenő, pokoli hőség volt ezen a napon, mint napok óta már. Talán a Dunántúlon picit enyhültebb volt, mint Pesten. Amikor megérkeztünk, első utunk az MTI kirendelt vezetése mellett a zsidó hitközség volt. Persze azzal fogadtak, hogy el kell intézni először a fizetési formaságokat, és elénk tettek egy 610 forintos számlát. Gyula csak sziszegve káromkodott, de hát nem volt kedve az alkalom és a hely nyomasztó volta miatt alkudozni vagy számon kérni túlságosan, hogy nőhetett így meg a duplájára a kontemplált 300 forint, amit még telefonon bent közöltek velünk. Erősködtek, hogy hát változtak az árak, és az egész elő van készítve útra készen. A tisztiorvos reggel óta kint vár, most már biztosan visszament a hivatalába. A koporsó szállítóképes, és Pesten abban lehet eltemetni stb. stb. Kifizettük. Aztán vissza a Városházára, ki a tisztiorvoshoz. Amikor bemondom a bizonyítvány kiállításához szükséges adatokat, közben valami egyre feszültebb belső figyelemmel nézem az arcát. Intellektuális, finom, de kegyetlen, semmi megrendülést nem mutat. Tárgyilagos világnézetét, valamint az egész hivatalát az árulja el, hogy a feltételezhető tettesek felől érdeklődve egyöntetűen mondják, hogy SS-alakulat volt, tehát nem ők, nem magyarok, nem közéjük valók a világért sem. Holott az eredeti, hitközségi hír szerint hungaristák voltak. Az egész Győr városa bűzlik ettől az elfojtási, eltussolási vágytól: mintha mi sem történt volna. Hiszen erre mi sem jellemzőbb, mint hogy 1944 novemberében történt hasonló esetek 1946 júniusában kezdenek napvilágra jönni, holott mindenki jól tud róluk, és állítólag a szem- és fültanúk jelentették is jókor az illetékes hatóságoknak, de hát más dolguk volt és van. Akta lesz mindenből, és ha a zsidó hitközségek rá nem jönnek országszerte, hogy ez mellékesen, a kegyeleti tényezőkön kívül jó boltot is jelent, mert mindig akad néhány hozzátartozó, aki alku nélkül kész minden anyagi áldozatra. Ha erre nem jönnek rá, akkor még ez a kis esélye is megszűnik annak, hogy napvilágra kerülhessenek az ügyek. Aztán kimegyünk végre a temetőbe. Mindjárt a kapu mellett hevenyészett friss sírok, egyik kiásva. Ott kapjuk készen, lezárva a gyalulatlan faládát, ami cseppet sem koporsószerű, ládának is igen közönséges. Ragaszkodom, hogy kinyissák. Kelletlenül fognak hozzá, figyelmeztetve, hogy nagyon szétesett már az egész, mert „kétszer kapott levegőt”. Hát mégis kinyitják, és akkor belenézek. Pirosas ruhafoszlányok, valami sáros töltetű, töredezett mellkas, szétesett koponyacsontok. Csak a felső részét láttam, azt is a szájpadlás felől. Felismerhetetlenül sáros minden, egyetlen erős, sárgás lábszárcsont, és mellette turistabakancsok megduzzadva, nyilván a földbeli nedvességtől, rothadástól. Egy Biblia foszlánya, Máté evangéliumánál nyitva, és egy fekete bőrtárca. A fiúk – érzem inkább, mintsem látom – visszahőkölnek mellőlem, eltávolodnak. Erős rothadásos, sajtos szag csap ki az egészből. Csöppet sem izgat. Annál inkább az, hogy a piros pulóverfoszlányok nem ismerősek, nem az a kötés, amivel az ő meleg piros pulóvere készült. Egy nadrággomb maradt csak épen és változatlanul. A többi ruhadarabot szeretném megfogni, megforgatni, és az egészet jó volna nyugodtan, apróra szemügyre venni, hiszen az enyém. Olyan végtelenül nyugodt vagyok, és csöppet sem undorodom. Nem értem a Bibliát, hiszen nem vitt magával. Úgy tudom, az övét, ami pedig vele szokott lenni, itthon hagyta. Lehet, hogy kért valakitől egyet, de az is lehet, hogy nem az övé volt. De egyáltalán, ő ez biztosan? Így szerintem semmi nem árulja el. A drága fej, a szőkeség mind-mind egyetlen sárkupac csak, és az öltözéke is változhatott, hiszen cserélgették darabjaikat. Isten tudja, kinek a rongyai kerültek rá. A fekete bőrtárca már üres, használhatatlanul nedves és bűzös, a benne lévőket kivették, és átvehető később. – Sürgetnek, és újra rázárul a láda fedele. Erősködnek, hogy itt kizárt dolog a tévedés. Az exhumálásnál a legnagyobb gonddal helyezték a testeket kettesével a ládákba, egyiket fejtől, másikat lábtól, számozták őket, és ennek alapján emelték ki most is. Megfordul a fejemben: de jó volna mindet felnyittatni és végignézni, hogy ez a bizonytalanságom eloszoljon. De hát – gondolom – mindegy most már, és megint újra és mindig tekintettel vagyok a többiekre, hogy várnak rám, és kellemetlen nekik, és sietni kell, és engedek, és elfojtom a kéréseim, aggodalmaim. Hátha nem az ő lábszárcsontja vagy koponyarésze? Mindegy már, hol van, hiszen jelképes most már úgyis minden. És már teszik is be a Tempo autóba nagy sietve, hogy minél előbb elindulhasson, hosszú útja lesz így Pestig, teherrel. Mi pedig elmehetünk ama Lusztig-rőfösüzletbe, ahol az exhumáltak holmiját őrzik. Elővesz egy nagy csomagot, amiben számozás szerint vannak különrakva a holtaknál találtak. Iszonyú erős bűze van a csomagnak is. Nem vesz kesztyűt, csak úgy, szabad kézzel adja át, Gyula kérésére azonban még jól becsomagolja, és a szívembe nyilall, mikor a drága porladozó papírokat a spárgával jól meghúzza, mintha akármilyen árut csomagolna. A két aranyfogat is gondosan beteszi külön papírba. Kíváncsi izgalom van bennem, mi lehet a csomagban, de hát hazáig nem lesz mód felbontani. Aztán Gyula kiadja a rendelkezést: elmegyünk Abdára, ahol kihantolták. Elmagyarázzák, hogy kell odamenni, rövid pár perc Győrtől, a Rábca árterületén van ez, az országútról bekanyarodik egy keskenyebb út, arról egy elég modern Rákóczi-emlék mellett jobbra kell kanyarodnunk. Gyönyörű szép füzes ártér közepén visz egy még keskenyebb út. Még mielőtt a gátőr házát elérnénk, szembejövőktől megtudjuk, hogy itt van a közelben éppen a gátőr, és már jön is felénk. Fiatalabb ember, Gyula bemutatkozik mint nemzetgyűlési képviselő, és kéri, hogy mutassa meg nekünk a helyet, ahol ezeket elásták, és mondja el, mit tud a dologról. Elmeséli, hogy 44. november elején történt, mert ő 12-én bevonult, és ez még annak előtte volt, hogy egy szekér kanyarodott a kis ösvényre, ami tele volt emberekkel, úgy látta, hogy nagy részük agyon volt verve, a szekér oldalán vér csöpögött ki. Aztán őt elparancsolták a közelből. Egy SS-katona elállta az utat, tilos volt arra menni. Aztán hallotta, hogy felszólítottak négy embert: álljanak ki, és akkor négyen lekászálódtak a kocsiról. Nyilván azt hitték, valamiképp előnyös lesz, ha jelentkeznek. Azokkal bevitették a többit a kocsiról a legsűrűbb akácos bozótba, és azokkal megásatták a gödröt. – Aztán már nem látott a távolból semmit, csak hatvan lövést hallott. Ezért gondolta először, hogy hatvanan lehettek, de csak huszonkettőt találtak. Nyilván több golyót szántak rájuk. Alig voltak elföldelve, mint mondja, csak úgy sebtiben hányták rájuk a földet, és a fű tele volt vérrel és agyvelődarabokkal. – Aztán ő jelentette az esetet, mint elbeszéli, mikor visszakerült, meg az egész környék is tudott róla, hogy egy SS-katona meg talán négy magyar katona csinálta ezt. (Tehát nem SS-alakulat, ahogy a Városházán könnyedén elintézték.) De hát senki sem firtatta, rendőrségi akta nem lett, így hát hiába nyomoztattam a vidéki rendőrkapitányságon a főkapitány Szimon Istvánon keresztül, meg a politikai rendőrség által. Nem találkoztak az adatok, mert, úgy látszik, senki sem vette komolyan. Minden valószínűség szerint ezek a szerencsétlenek nem sokkal azután, hogy elérték Győrt, a megmaradt századok továbbmenése után kanyarodtak le ide. Mint Gyula most elbeszélte, ő már hallotta egy visszatérttől, aki Miklós közvetlen köréhez tartozott, hogy már Szentkirályszabadjánál teljesen tönkrement állapotban volt, úgy vitték kétoldalt emelve, mert nem bírt járni már, és nem akarták, hogy ezt észrevegyék, mert azokkal azonnal végeztek. Enni sem tudott már, és azokat a kenyérdarabokat, amiket néhol parasztok hajigáltak feléjük, sem tudták már belédiktálni. Így került végre a halálszekérre. Egy kórót téptem a gödörről, ami összevissza hányt földdel ott árulkodott előttünk. Miklós sokkal hitelesebb sírjának éreztem, mint azt, ami majd itt adódik, Pesten. Aztán az útra érve hosszan szétnéztem, és magamba véstem a képet, az édes dunántúli tájat a kis, tömzsi ártéri fűzfákkal, és arra gondoltam: látta-e még ezt maga körül azon a szörnyű őszön? Milyen borzalmas lehetett ez abban a sáros, szürke világban, mennyire más, mint ebben a nyári ragyogásban. Végtelenül nyugodtan hallgattam mindezt végig, nyugodtan mentünk tovább. Győrben bementünk a legjobb Fehér hajó étterembe, mert Gyula szólt az időközben előkerült ottani Szabad Nép-szerkesztőnek, aki különben látásból régi ismerős, amint kiderült, a harmincas évek elején sokszor találkoztunk a Magántisztviselőknél, a szocialistáknál. Miklóst jól ismerte. Szóval, ennek a Magyar nevű szerkesztőnek szólt Gyula, hogy rendeljen számunkra ebédet, és beültünk, s finom ebédet ettünk, ettem végig nyugodtan, mintha nem az volna a hátam mögött, ami volt, de hát volt étvágyam, és nem tudtam volna komédiázni. Csak tárgyilagosan nyugodtnak maradni volt a belső parancsom, és ez talán túlontúl sikerült. Később a két újságíró bejött, és odajött egy Orbán százados nevű rendőrtiszt is, aki az ügyben most a nyomozást végzi. Elhozta a pontos exhumálási jegyzőkönyveket, rekonstruált rajzokkal, hol érte őket a lövés. Pontos leírással a megtalálás állapotában. Azt nem értem, hogy Miklóson szürke steppelt kabátot és kötött nadrágot emlegetnek. Ez nem az ő ruházata, de hát kicserélődhetett és változhatott közben egy és háromnegyed évig a meszes földben. Viszont a fogazatleírás az övé: a felső, alulsó fogazat hiányos, vagyis az a nagy elülső foga, ami akkor kezdett már erősen mozogni, mikor bevonult, az biztos ki is esett közben, és talán az aranyfogak is így hullottak ki, és kieséskor tették félre, nem pedig még ő csomagolta gondosan el, ahogy először gondoltam, mert gyökerekkel együtt vannak. A tarkólövés állítólag azonnal halálos, és ezeket két mellkasi lövés kivételével ez érte. Amellett szétrepeszti a koponyát, ezért nem maradt egyben. Ez izgatott főként: a lengyelországi, észak-magyarországi mozgó tömegsírok motoszkáltak bennem, ahová együtt hányták be a még élőket a halottakkal. Még a tisztiorvos is a leghatározottabban megnyugtatott, hogy a tarkólövés a legbiztosabb halál. Aztán végeztünk ezzel is, csak azt tudtuk meg, hogy egyelőre csak a parasztgazda van meg, akitől a szekeret bérelték, semmi több. Üthetik is bottal a nyomát ennyi idő után, és amikor az egész „közeg”, amiben történt és történik most a „jóvátételi kísérlet”, a teljes ellenállást és elfojtást mutatja. Hazafelé indultunk végre, a fiúk alaposan elcsigázva. Dezső a sok hetyke beszéde után, mint egy nagy lomha zsák, összevissza dülöngélve az autóban elaludt, Gábor zöld és sárga volt, csak Gyula meg én maradtunk aránylag épek. Láttam a szemközti tükörből a Miklós sofőr fürkésző tekintetét rajtam. Csak a riadt, elkínzott szememet láthatta. Egyre melegebb lett a délutánba menet. Túl Komáromon, lekanyarodtunk a Duna partjára, és akkor egyikünknek eszébe jutott, hogy meg kellene fürödni. Nagyon rábeszéltem őket, hogy én majd addig vigyázok a kocsira. Így azután le is vonultak a vízhez. A meredek part elfedte őket, csak a jókedvű loccsanásokat és kiáltozásokat hallottam fölül. Eperfák szegélyezték az utat, és mert mindig is, gyerekkorom óta izgatott az útszéli fákról szedés, különösen az eper- vagy a fehérszeder-fákról, hát ágaskodtam és szedegettem. Mire Gyula – elsőnek természetesen – visszakapaszkodott az útra, így talált. Bizonygatta, milyen jó volt, és miért is nem tartottam velük. Mondom: nem olyan egyszerű nekem, mint nektek, ha nincs fürdőruhám, és nem is illendő. Ez se illendő – mondta –, fáról szedegetni ilyenkor. Nagyon megdöbbentem: hát ennyire félreértett, és most komolyan kioktat? Kicsit megnémultam erre, bár a sértődést igyekeztem elhessegetni magamtól. Igaza is van tulajdonképpen. Azonnal siettem vissza a kocsiba a többihez. Nem láttak meg semmit a cserkészésemből, és nem is explikáltam Gyulának. Egyre kimerültebbek lettünk, teljesen kifacsarva, összetörve érkeztem haza. A kapuban, amint kiszálltak, valami szeretetlen barátságtalant éreztem már a búcsúzásnál, de lehet, hogy csak képzelődtem. – Kovácsék, az angyalok már nagyon vártak. Margit hatalmas tálcán sárga- és görögdinnyét, nagy csésze feketekávét, finom svájci cigarettát hozott le nekem. Mitévő legyek a tündéri gondoskodásukkal, hogy viszonozhatom ezt? Soha, semmiképp. Azonnal hozzáfogtam kinyitni a kis csomagocskát az írásokkal, még Margit ott volt akkor, csak futólag láttam, hogy képek, az én utolsó levelezőlapjaim, amiket még Vácra írtam, voltak benne, aztán egy szerb felírású notesz, benne az ő ragyogóan tiszta, biztos, gyönyörű írásával ajánlás az elején, annak, aki megtalálja, hogy juttassa el Ortutay Gyulához. Magyarul, németül, szerbül, angolul, franciául. Aztán a versek, hol elmosódva, hol olvashatóan, azok, amiket Szalai Sanyi hozott, és néhol variációkkal, és még öt másik. Köztük a Gyökér című, amit még tavaly egyszer Háy Kari említett, hogy ilyen címűt is írt odalent, és ezenkívül négy kisebb volt Razglednica címmel. Azóta megtudtam, ez szerbül van, annyit jelent, mint képes levelezőlap, szóval körülbelül annak a versfajtának felelt meg, amit Carte postale címen írt annak idején Párizsról. A szörnyű út közben íródtak ezek, az utolsó fél lábbal a sírból, Szentkirályszabadján, amikor már talán el is találta egy lövés, vagy csak a lezuhanóval dőlt le ő is. Erről egy pontos, villanásnyi kép, amit már nem volt ideje belemásolni a noteszbe, csak egy lapon van. Különös véletlen, hogy egy gyógyszerreklámlapon, mely egy röntgenképet mutat egy kézről. Tehát egyik oldalon a vers, másik oldalon a csontkéz. Drága csontos, gyönyörű kezei. Tizenöt éves koromban visszaborzadtam kicsit a kezeitől, hogy milyen csontvázkezek. Később, ahogy férfiasodtak, úgy nemesedett a formájuk, mindenki csodálta. Milyen véghetetlen finomságot, gyöngédséget és minden törékenységük mellett milyen erőt fejeztek ki a kezei, és mennyi bölcsességet. A kezei és az írása szorosan összefüggő képlet voltak. – Margitnak közben el kellett mennie, magam maradtam az írásokkal, és vinnyogva sírtam újra. A szoba tele lett ezzel a síri szaggal. A papírok közt az én fényképem is, magyar állampolgársági írás, születési bizonyítvány, levlapjaim. A noteszben két fénykép: anyja képe, az én kilencéves kori fényképem a Levél a hitveshez vers mellett, és egy kis imám, amit valamikor egy szeptemberi dátummal írtam róla, nem emlékszem, pontosan mikor. Tartalma szerint ítélve talán házasságunk első évében, amikor szakvizsgázni ment le Szegedre, a tanári diplomája előtt. Ezt vitte magával talizmánnak drága egyetlen Szentségem, és semmi sem használt, semmi sem segített. Az én bűnöm egyedül minden. Szétszóródott a gondosságom mindenkire ostobán és meggondolatlanul, és őrá maradt a legkevesebb. Nem értettem meg ostobán, szerencsétlenül ostobán akkor, hogy ő a legfontosabb, és nincs szülő, és nincs testvér, és nem számít, hogy Hermi az én rábeszélésemre maradt Magyarországon, és nem ment ki Londonba nagynénjéhez, Verához. Nem számít, senki sem számít, csak ő, egyedül ő, és rajta kell segíteni. Nincs fájdalom, nincs rossz, ami elég volna a büntetésemre. Az ő szenvedéseit semmivel sem tudom levezekelni. Mit számít az, hogy a barátok visszavonultak, hogy Gyula is, aki most annyira igyekszik rendbe hozni, jóvátenni azokat a mulasztásokat, akkor tele volt a saját élete problémáival? Azon az őszön, amikor az utolsó híradás jött, október 4-én, az újvidéki levelezőlapon Gyulához, akkor a Grill cégnél a kis szobájában a jövő hatalomátvétel terveit szőtte a többiekkel, és idegesítette, ha néha nagyon félve, szerényen bementem hozzá. Eszébe sem jutott, hogy valami hathatós módon kellene utánajárni, mi is lehet Miklóssal. Magam meg akkor még az előző életemhez tartoztam: kényelmes szerénységgel visszavonultam, és ostoba hiúsággal, hogy nem kérek, és nem leszek tolakodó, erőszakos. De hát csak én érezhettem, mit jelent, hogy ezek az idegenek, ezek a parádés barátok milyen távol voltak akkor. Mindenki a saját kisebb-nagyobb vagy csak vélt bajainak gőzében dehogyis tudott másra gondolni. Megszűnt a barátság és az áldozatosság, a saját élet volt egyedül fontos. Ó, én ezerszer átkozott és ostoba! Most ez van belőle, ez a síri üzenet és mérhetetlen szenvedéseinek tudata, amitől el kell veszteni az eszemet, és csak bambán bámulni lehet a levegőbe, míg lassan valami szédülés nem kezd keringélni bennem. Volt-e ilyen valaha is? Lehet az, hogy a költő a síron túl is költő marad elsősorban, és nem csak megkínzott, levásott hús és csont? Arra kellett gondolnom, hogy nem kellett volna még a könyvet kiadni. Most így a felületes sietségben kimaradtak ezek a versek, pedig itt valami roppant szellemi erőfeszítés dolgozott, hogy ezek éppen június végén, még a könyv megjelenése előtt, tehát június 19-én kerültek napvilágra. Aztán a hivatali útvesztők, lassúságok persze nem engedték a további útjára kellő időben, így lehetett, hogy augusztus elején jelent csak meg a hivatalos értesítés a zsidó lapban. A megfeszített csodálatos akarat a „mű érdekében” még a síron túl is működött hát. Nem maradhattak rejtve és nem pusztulhattak el ezek a versek, bár a többiek írásai nagyrészt elpusztultak. Miklós félelmes alaposságával és rendességével úgy helyezte el őket a bőrtárcában, olyan gondosan, hogy a legjobban védettek legyenek.