Most, hogy újraolvasom Nagy Gáspár leveleit, óhatatlanul visszagondolok megismerkedésünkre – és meglepődve állapítom meg: képtelen vagyok felidézni első találkozásunkat. A Hitel díjátadóján nem volt ott, amikor – talán húsz éve – egy pályázat eredményhirdetésén először találkoztam a lap akkori szerkesztőivel. Későbbi alkalmakat azonban megőrzött emlékezetem: könyvbemutatót az Írószövetségben; költői estet a Fészekben; a Deák téri metró mozgólépcsőjét, ahonnan átkiabáltunk egymásnak; a költészet napját a szombathelyi Martineumban; Novákfalvát a Szent Vid alatt; a Váci utca puccos kirakatait, ahol megörülve egymásnak megálltunk pár percre, amiből pár óra lett; író–olvasó találkozót a Berzsenyi könyvtárban és így tovább.

Végül a nagybeteg költő hangja ér el hozzám máig, amiben a végső elhagyatottság a végső bizalom különös, leírhatatlan tragikumával, nevezzük így: a transzcendens optimizmussal vált eggyé. Tudtam: bizakodik ugyan, de menthetetlen beteg. Keserű humorral próbálkoztam: miféle magyar életfa ez – kérdeztem tőle –, amit ha ráznak, a java hullik, a férgese meg fennmarad? Miután letettem a telefont, egy XVII. századi körmendi prédikátor sora jutott eszembe róla, aki azt írta: sír bennem a lélek. Gáspár ekkor, 2006–ban, már azoknak a bizonyos földi pöröknek és égi reményeknek a keresztútján állt. Egymaga, ahogy mindenki maga lesz majd, miként az Úrjézus is egyedül maradt végül, megkérdve: én Istenem, miért hagytál el engem?

Azután a csend. A csend súlyának emléke. Azt hiszem, haláláig nem beszéltünk többé. 2006 augusztusában még eljuttatta hozzám új kötetét, az 1956 fénylő arcait – Kiss Iván mesteri grafikáival –, a következő dedikáció kíséretében: "Mórocz Zsoltnak küldöm Kőszegre 56–os albumunkat; melyből kitetszik, milyen is lehetett az »emelkedő nemzet«, amikor nem latolgatott, amikor lányai–fiai arcukat és életüket adták a szabadságért. És a mai fiatalok? Nagy Gáspár 2006 nyarán". Majd ismét a csend következett. Nyomasztóan hiányzott ebből a csendből a szavak jövőbe szövődő reménye, ennek ellenére mégsem vált üres, abszurd várakozássá. Inkább olyan volt az aurája, mint egy néma, ádventi templomé. Ezt a csendet valamelyik szokásosan induló téli napon, az idegesítően zümmögő rádió hangja törte meg. 2007. január harmadikán, szerdán reggel, néhány pillanatra megálltak házunkban az órák mutatói.

Ezúttal nem kell a tényeket – utólag így–úgy – korrigáló memóriámra támaszkodnom, mivel megvannak akkori naplójegyzeteim. Falun voltam, heteket, hónapokat egyedül. A magány érzékennyé teszi a pszichét, bármilyen esemény erős, néha elviselhetetlen visszhangot ver ilyenkor az emberben. Ezért csodálkoztam (némi gyanakvással néztem önmagamra), hogy a hír hallatán csak ülök szótlanul a szélütött csöndben. Nem érzek semmit. Arra számítottam, legalább könnyek gyűlnek a szemembe. Ennyit mindenképpen elvártam volna magamtól, de csak gubbasztottam valahol az időn kívül, a légüres térben, a névtelen semmiben.

Azon a napon, mint általában, befűtöttem a kemencét, a tűzhelyet, teavizet tettem a forró platnira. Bekapcsoltam a rádiót. Nagy Gáspár hangját hallottam. Saját versét szavalta. Az összes kimondott szó, szinte láthatóan – akár egy lassított filmfelvételen – a konyha kövezetére hullott, majd csörömpölés nélkül, hangtalanul széttört. Ott feküdt mindegyik, reménytelen szemantikai szilánkkupacban, jelentését vesztve, összerakhatatlan darabokban. Rögtön tudtam: Gáspár meghalt, bár máig nem emlékszem, melyik versét mondta el. Este azt írtam a naplómba, nem merem elővenni a leveleit. Éjjel, egyik könyvében, a nyilatkozatait olvasgattam: "Sajnos nagyon gyorsan meghaltak az én mestereim. Kormos István, Nagy László 53–54 éves korukban. Ők is elsőgenerációs értelmiségiek voltak, és lábon hordtak ki néhány infarktust. Ötvenhárom évesen halt meg Ratkó József is, aki a fiatalabb nemzedékhez tartozott, vagy Rózsa Endre, mindketten jó barátaim voltak."

A sors, pontosabban sorsom groteszkjei közé tartozik, hogy Nagy Gáspárt már évekkel halála előtt elsirattam. Nem valamiféle gyászos, neurotikus előérzet, hanem egy félreértett, végig nem olvasott cikk okán. Közös ismerősünk, Kocsis Levente (Kocsis L. Mihály) az Új Magyarországban, ahol állandó rovata volt, a következő címmel jelentette meg napi glosszáját: Gazsi meghalt. Néztem mereven az újságot, aztán összefutottak szemem előtt a betűk. Biztosra vettem, Nagy Gáspárról beszél. Kimentem a fürdőszobába – nem vagyok különösebben lelkes híve a teátrális jeleneteknek –, majd ott elsirattam Gáspárt. Délután elolvastam a cikket. Kiderült: tévedtem, Levente nem róla írt. Nagy kár, hogy csak akkor tévedtem.

Annak a januári 3–ai napnak az éjjelén fellapoztam több verseskötetét, köztük a Zónaidőt, ami alcíme szerint közép–európai napló. A könyv első oldalán Gáspár szokásos dedikációja: "Mórocz Zsoltnak és háza–népének barátsággal küldöm ezt a kis bolyongástörténetet – afféle "bédekker" –, mert utazni minden időben szükséges! Sőt: muszáj! Nagy Gáspár 1995. Könyvhét." Majd a leveleit gyakran záró formula következett: "P. s. itt 4+1 műfordítás találtatik, a többi saját, ahogy ez – talán a tartalomjegyzékből is látható." A könyv végén pedig "A szerző megjegyzése: Természetesen Cz. Miłos a borítón is!". Utóbbi utalás a borítón lévő kép mellett a tartalomra, Gáspár Miłos–fordítására, továbbá a tőle vett idézetre, amit felfoghatunk kölcsönzött, alkalmi ars poeticaként, illetőleg politikai–ontológiai iránytűként: "Századunk tragédiái nemegyszer afféle tesztet jelentenek a költészet számára, melyek lehetővé tették, hogy felmérhessük, mennyi valóságot bír el a költészet. (Czesław Miłos)"

Nagy Gáspár tisztában volt vele: aki a valóságot száműzi az irodalomból, az az irodalmat száműzi a valóságból. A szimmetrikus mondat mindkét fele fontos, érdemes továbbgondolni. Egyrészt a realizmus feladása (nem a stílusirányzatra, hanem ismeretelméleti követelmények megvalósulására gondolok) belterjessé tette az irodalmat, középpontba állítva a nyelvet, a nyelvi fordulat problematikáját (ráadásul ezt a filozófiától vette át), minekutána az eszköz fontosabbá vált a célnál, holott a kettő szétválaszthatatlanul egy. Másrészt ajánlatos azt a nyelvfilozófiai szálat felgombolyítani, miszerint amennyiben a létező valóság a teljesség, annyiban minden más, nyelvileg megteremthető realitás – ami nem fedi, nem tárja föl tökéletesen azt – részleges, végső soron alkotója szubjektumához kötött. Ez a realizmus a mítoszokon, a vallásokon, irodalmon, művészeten át a tudományos világképekig történelmileg meghatározott: kauzális és leíró valóság. Mindebből következik, hogy a különböző kultúrkörökben megjelenő metanarrációk, például a Tao, Konfucius szövegei, a Bhagavatgíta, a Biblia, illetve a hagyományos szakralitáson túllépve Shakespeare, Goethe, Tolsztoj, Kafka, bárki vagy bármi fragmentális, mindössze a maga teremtette valóság határain belül érvényes. Takaros elmélet.

Nagy Gáspár ellenben nem egészen így gondolta. Keresztényként hitt az Abszolútumban, ebből következően a teljes igazság létezésében. Egyszerűbben: Istenben, mint az igazságban, annak forrásában. Úgy vélte, egy adott pontig bonyolítható a világ, majd egy ponton túl (a jézusi szeretet pontját követően) tökéletesen egyszerűvé lesz. Hitt a nagy nyári délutánok ritka, különleges alkalmaiban, amikor az íráson keresztül megélheti– megértheti ezeknek a kivételes, metafizikai sejtelmekkel átszőtt pillanatoknak a varázsát. Hitt abban, hogy a költészet segítségével megismerhető az igazság láthatatlan része, létezésünk ontológián túli ellensúlya, másként: egzisztenciánk szakrális lényege. Hitt az életet lezáró utolsó, transzcendens, talán eldadoghatatlan, ám bizonyosan nyitott mondatban, aminek a végén kettőspont áll, ahol lét és igazság szétválaszthatatlan, végső formájában mutatkozik meg. Ezt mélyebben hívő korok az Utolsó ítélet és Megváltás konstellációjaként gondolták el. (Hogy mindez a mindenségben, a nyelvben, Isten gondolataiban, vagy csupán az emberi elmében történik majd, arról most ne nyissunk vitát.) Nagy Gáspár az egész Univerzum – a volt, van, lesz –, a Teremtés megváltásában bízott. Hitt – parányi pontként beletartozva mindebbe – az időn kívül, időn túl elérkező nagy pillanatban, amit a középkor (nyilván más szimbolikus tartalommal), a már említett ítélet napjának nevezett. Az ítéletbe, az Ítélkező eljövetelébe vetett hit tükrében talán érthetőek olyan nyilvános kijelentései, amelyek első hallásra esetleg álszerénynek tűntek. Ilyen – mindössze egyet említve –, hogy ő soha nem volt bátor, csupán félt gyáva lenni.

1994 és '97 között született költeményeit Tudom, nagy nyári délután lesz címmel jelentette meg. A kötet címadó verse félreérthetetlenül beszél az imént elmondottakról, tulajdonképpen csak szóhasználata, szókincse különbözteti meg a romanika, vagy a gótika korának látomásaitól. A könyv személyre szóló ajánlása pedig ekként hangzik: "Mórocz Zsoltnak küldöm, még a jövendölések bekövetkezte előtt, amikor...; és persze nagy nyári délután is lehet, bizony! N. Gáspár (egy vasi igric) 1998, Könyvhét." (A Tudom nagy nyári délután lesz egyébiránt rokona a XX. század másik magyar világvég–víziójának, Nagy László A város címere című művének.)

A versírás Nagy Gáspárnál teremtő aktus és erkölcsi ellenállás. Az ember égi (romolhatatlan) és földi (romlandó) képmásáról, az imago Deiről, illetve annak modernista torzulásáról, a homo politicusról beszél szinte mindig. A Szabadrabokról. Ismeretes, ezzel a címmel adta ki összegyűjtött verseit, mégpedig érezhetően gondos mérlegelést követően. Ennek ellenére sokáig mesterkéltnek éreztem a Janus–arcú (szabadrabok) kifejezést, holott tökéletesen érzékelteti azt a kettősséget, ami sokak közös sorsát jellemezte. A napi bajok, piszlicsáré ügyek, taktikus megalkuvások miatti gerinckopásra, morális próbatételekre gondolok, majd a (valódi) hívők esetében a szent rémületre Isten színe előtt, ahol jó esetben feloldódhat az ember, a Teremtőbe vetett bizalomban. Nagy Gáspár időnként belesemmisült az abszolútumba, ezért őrizhette meg (etikai) önmagát. Ha néhány szabatos kifejezéssel kellene jellemeznem költészetét, akkor hangsúlyosan szerepelne közöttük a szabadság és a kegyelem szó. A kettő egymást erősítve érvényes műve mellett sorsára – korai halála ellenére is –, már amennyiben azok szétválaszthatók egyáltalán.

Életének meghatározó része olyan időszakra esett, amelyben a szavakat bizarr politikai köntösbe bújtatták. Felismerhetetlenné maszkírozták őket a szocialista hatalom ideológiai sminkesei. Ennek ellenére, azt gondolom, mégis jó helyre született a költő. Amikor meglátta a napvilágot, a falusi kalendáriumok – Bérbaltaváron csakúgy, mint másutt – az 1949–es év napjait lapozták. Az országos májust az új, fiatal népi értelmiség bizalommal telve várta. Úgy hitte, a magyarság, a vidék felemelkedésének évtizedei következnek. A parasztság viszont évezredes türelemmel és gyanakvással figyelt. Igaza lett: a jövő horizontja viharos gyorsasággal beborult. A sarjadó reményt a kommunista ideológia jégverése, a Nagy László megverselte Gyöngyszoknya elpusztította. A nemzet végzetes kelepcébe került. Valódi választási lehetősége a minimális tisztességre törekvőknek sem maradt. Ha nem kettős értékrendben, egymást érvénytelenítő erkölcsi elvek szerint akartak élni, szerették volna gyerekeiket felnevelni, akkor nem, vagy alig–alig beszélhettek a múltról, még kevésbé a jelenről. Legalább hallgatólagosan el kellett fogadniuk a hivatalos ideológiát. Fejet hajtottak, mert már nem a saját, hanem gyermekeik boldogulása volt a tét. Generációk nőttek fel a kegyes hazugság körzetében, lettek "szabadrabok", ezúttal a szó ideológiai értelmében. Nagy Gáspár viszont a látszattal szemben szerencsésnek mondható, mert az etikai alapot családjában (a politikai elvekkel szemben) a keresztény hit értékei jelentették. Középiskolásként a pannonhalmi bencésekhez került, így nem a meghasonlás, a hitetlenség, sokkal inkább a józanság, a megmaradás kötelességének, a valódi műveltség elsajátításának övezetében eszmélt magára. Azon kevesek közé tartozott, akiknek a szocializmus múltával sem lettek megtagadandó versei. Vallásossága láthatóan változott az idők során, ám mindig megmaradt benne az az emberség, erkölcsi szilárdság, falusi melegség, ami költészetét átjárja. Hite közelebb esik az Ómagyar Mária–siralomhoz, az Erdélyi Zsuzsa gyűjtötte mágikus igékhez – amelyeket néha nagy gonddal szőtt textusaiba –, mint, teszem azt a rajnai misztikusokéhoz. Hasonlóképpen, ahogy a magyar katolicizmus a Szentkirályok mellett misztikus szenvedőket, evilági vértanúkat, karitatív szenteket adott az országnak, nem a transzcendenciába libbenő metafizikusokat. Mindez történelmünk sajátosságaiból fakad Szent Margittól Apor Vilmoson át Batthyány–Strattmann Lászlóig.

Nagy Gáspár értelme abban a korszakban nyiladozott, amikor már csak azok áltatták magukat a szocializmus ígéreteivel, akik ebből éltek. A nemzet java viszont elfehéredett szájjal hallgatott, azután 1956–ban fegyvert fogott. A forradalom leverése, a véres megtorlás után a mérséklődő, majd kifáradó kommunista terrort követően – mi mást tehetett volna? – többé–kevésbé megbékült sorsával. Igyekezett a múltat meg nem történtté tenni, emlékét a kollektív tudattalanba száműzni. Örülni a szolid gyarapodásnak, annak, hogy vége a beszolgáltatásnak, munkaversenyeknek, csengőfrásznak, kulákveréseknek, kitelepítéseknek, kivégzéseknek. Aki csöndben meghúzta magát, reggeltől estig robotolt, önkizsákmányolását boldogulásnak tartotta, megfelelő jártasságra tett szert a politikai képmutatásban, azt békén hagyták. Ebbe a kádárista álidillbe belerondított ugyan alkalmanként a realitás – mindjárt 1958 nyarán, egy apróhirdetésnyi tudósítással Nagy Imre kivégzéséről –, ám ez nem sokat változtatott a többség életén. Tudjuk, Nagy Gáspár azon a nyáron múlt kilenc éves. Az 56–os forradalom, akárcsak Nagy Imre "törvényes" felakasztása alapélményévé vált. Az azóta felnőtt nemzedék nem élte meg, de önveszélyes lenne elfeledni, hogy a szocializmusban nyíltan hazudtak. Pártosnak nevezték például a történelemoktatást, ez lett a hazugság szinonimája a politika szótárában, illetve a mozgalmi– és brosúranyelvben. Letagadták a forradalmat, jeltelen sírokba lökték a kivégzetteket, eltüntették a titokban meggyilkoltak névsorát, csőcseléknek nevezték a szabadságharcosokat, bűnözőket kreáltak ártatlanokból, hősöket tömeggyilkosokból. Nagy Imre neve pedig tabuvá vált. Tilos volt kimondani, akár valamiféle ártó démonét. Nagy Gáspár ezekről az időkről írta 1983–ban, mára kultikussá vált versét – Örök nyár elmúltam 9 éves címmel –, amelyben Nagy Imrének állít emléket. A költeményt, a számomra ismerős P. S.–el zárja, akárcsak levelei egyikét–másikát: "(p. s.) egyszer majd el kell temetNI/ és nekünk nem szabad feledNI/ a gyilkosokat néven nevezNI!" Nos, ez a két betű, végzetes sorvégi rím törte át a nemzet kollektív tudatában a történelmi elfojtás gátját. Előbb retorziót (szilenciumot), majd hivatalos elismerést hozott alkotójának. Végül – a szokásos magyar abszurd zárójeleneteként – Gáspár kilépett a Nagy Imre Társaságból, miután azt tapasztalta, hogy a baloldal ideológiai legitimálása érdekében kisajátítja, saját politikai idoljává emeli a pártja által bitóra juttatott miniszterelnököt.

Nagy Gáspár tartása, versei moralitása a – szocialista tautológiával szólva – "nehéz esztendők" tapasztalataiból, valamint biblikus inspirációból alakult ki. A valóságból, bár az néha – mint mondta – legföljebb "szürreálisan" vált láthatóvá számára, a lényeget fogta fel. Az 56–os miniszterelnök halálhírekor például, az apja szemében megcsillanó könnycsepp fénytörésén keresztül jelent meg mindaz, amiről nem volt tanácsos beszélni. Nagyanyja sírva annyit mondott: majd a Jóisten megbünteti őket. Azok a bizonyos malmok azonban, mint rendesen, ezúttal is lassan őröltek. A csönd országossá nőtt. Hallgattak a falusi portákon, a tömblakásokban, a presszókban. A propagandaszólamok, a vezércikkek, a pletykarádiók, az üzemi agitátorok harsogtak mindössze. Lojális, rosszabb esetben rajongó, hittel teli művek dicsőítették a diktatúrát, mint a szabadság kiapadhatatlan forrását, a csodálatos jövőt, ami mind messzebbre hátrált az időben. Az értelmiség tisztességes részénél a hajdani lelkesedés dezillúzióba, szkepticizmusba vagy végletes cinizmusba fordult át. Nagy Gáspár és kora, mondhatnám a XIX. század irodalomtörténészeinek stílusában. Akadtak persze olyanok, akik belső tartásukat nem adták fel, noha látták, miként "Múlik a jövőnk", miért hamisak az álságos koegzisztenciára, kompromisszumokra, nemzeti önfeladásra buzdító szirénhangok.

Némelyek mára (hasonlóképpen) azt gondolják, a modern társadalom titka – szociális kódja –, hogy nincs igazság, senkinek sem lehet igaza. A szabadság lényege a viszály – az individualizmus kitüntetett ismérve –, végeredményben a közjó fordítottja. Ez a viszály, amit néha (akciós áron) pluralizmusként forgalmaznak az eszmék világnagy piacán, hovatovább társadalmi hitvallássá lesz. Ha Nagy Gáspár–verseket olvasunk, azonnal érezzük ennek a faramuci okoskodásnak a kiszámított, romboló, közösségellenes mivoltát. Sokan persze úgy vélik, az irodalomban a közösségi költészet, az etikai tartás a tehetség hiányát jelzi. Azért ír valaki közéleti verseket, mert nyomorúságos képességű szegény pára, másként képtelen magát elfogadtatni. Nagy Gáspár költészetét viszont – nyögvenyelve –, de illett, illik a nyilvánosság előtt elismerni. Magánbeszélgetésekben, emelkedettebb esztétikai elveken nyámmogó gittegyletekben ezzel szemben ildomos fanyalogni. Mondván: a politikai, akárcsak a keresztény költészet, gyanús. Tulajdonképpen nem irodalom. Inkább fojtogató, tömjénszagú klerikalizmus, idejétmúlt hozsanna; illetve nívótlan magyarkodás, bezárkózás a nemzeti hagyományba. Kirekesztő populizmus a multikultúra szivárványszínű világában. A hiteles társadalmi költészet baloldali tézisekről danászik, ha mindenképpen szociális tartalomra ácsingózik. Minden más snassz. Hazaffyas. Népiesch. Azért emlékeztetőül Petőfi programja, ami Nagy Gáspár versein gyakorta átüt, prózai írásaiban pedig nem egyszer tűnődik a költő szerepéről: "Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata". Korszerű, liberális olvasatban a – ki nem mondott, ám minden eszközzel támogatott – doktrína mára imígyen hangzik: aki a kultúrában uralkodik, az közel áll ahhoz, hogy a népen (szociálliberális szótárral: a lakosságon) uralkodjék, s ez a század föladata. Elragadó projekt.

A közéleti költészetet kifogásolók magánvéleménye természetesen rögtön megváltozik – lévén az etikai relativizmus elkötelezettjei –, amennyiben Nagy Gáspár helyett, mondjuk a meglehetősen szerény képességű Eörsi Istvánról esik szó. Tételük ilyenkor (miszerint a jobboldali politikai költészet színvonalától függetlenül nem tekintendő költészetnek) azonnal módosul, mivel a baloldali propaganda rímbe szedése hasznos a számukra. Ezért, magától értetődően, megfelel a magas mércének, legyen egyébként esztétikailag bármilyen torzszülött a művecske. Ne feledjem: a baloldali irodalom mindenkor haladó, védjen bár olyan eszmét, amely gulagokat nyitott, százmillió halottat hagyott maga után, véres péppé pofozott embereket, éhhalálra ítélt népeket, kísérletet tett a nemzeti kultúra szétverésére.

Mindez nyilvánvalóan felejthető, helyesebben felejtendő, hiszen ami elmúlt, az elmúlt. Gáspár mégis a következő dedikációval küldte el "... nem szabad feledNI...!" című kötetét: "Mórocz Zsoltnak régi barátsággal küldöm ezt a kis »történelmi olvasókönyvet« rovott múltam verses és egyéb dokumentumait –, s lám a múlt el sem múlt! Nagy Gáspár Budapest, 2002. X. 22. Ady Endre 125. születésnapján." Az egyéb dokumentumok a "Szigorúan titkos! Különösen bizalmas!" "BELSŐ ELLENSÉGES TEVÉKENYSÉG"–re vonatkozó belügyi űrlapokat tartalmazták, azokat a bizonyos III/III–as megfigyelési jelentéseket, valamint utasításokat, amelyek célszemélye a költő volt. A nekem küldött könyv 89. oldalán Gáspár kézzel írott bejegyzése található a besúgóról, aki előbb nála, majd Ablonczy László és Csoóri Sándor körül is izgatottan szaglászott: "a hírforrás a »Haraszti Zoltán« fedőnevű ügynök titkos megbízott. (Lásd: Kortárs, 2001/7. szám Tiszatáj)". Lám a múlt...

Nagy Gáspár költészete tiszta tükörként szolgált egy korban, melynek ködösítésén máig jelentős szellemi erők dolgoznak. Etikai tartása – megkockáztatom: végsőkig egyszerűsíthető költői hitvallása – az Írásból, annak szelíd, jézusi kérlelhetetlenségéből táplálkozott, miszerint a te beszéded legyen igen igen, nem nem. (Károli fordítása Máté evangéliumából: legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem; a mi pedig ezen felül vagyon, a gonosztól vagyon.) Mindez nem jelenti azt, hogy ne törekedett volna megújulásra, jóllehet a múlékony modernista pillanat, a félórás hírnév helyett valódi jelenlétre vágyott. Azt hiszem, a magyar költészet klasszikus hagyománya közelebb állt alkatához, mint bármelyik izmus, neoavantgárd, nonszensz, pre, poszt, hiper és egyéb tiszavirág életű irányzat. Néha kissé erőltetettnek éreztem egy–egy "modernista" kísérletét, mintha nem igazán bensőjéből fakadna, hanem a korszellemnek szeretne megfelelni. A politikai abszurd viszont léthelyzetéből fakadt. Mivel a hely – a szocialista éra zónája –, melyben lakozott, a lét hajléka helyett (à la Heidegger), a totalizmus nyelvi korzete volt (à la Aczél György) a humortól az irodalomig, a párthatározatoktól a közbeszédig. Ezt a nyelvet cserélte le a baloldali értelmiség a "rendszerváltozást" követően a politikailag korrekt diskurzus követelményére, arra a veritást tiltó szótárra, ami az ősrégi ideológiai elnyomás új, diadalmas verbális eszköze lett.

Nagy Gáspár számára – mint minden valódi költő számára – a nyelv, a forma a leglényegesebb gondok között szerepelt. Ismerte a szó erejét, szezonális értékét, azt a különös képességét, ami hasadóanyag–tartalmát, felezési idejét – az irodalmi–politikai periódusos rendszerben betöltött szerepét – meghatározza. Érezte a rímek összhangját, vagy a rímtelenség disszonanciáját. Úgy szőtte őket szövegeibe, amint a költemény megkívánta. Tudta azonban, hogy a világ nem idő fölötti textus csupán, jóllehet a műben minden szavakból épül fel. Maga mondta: alkalmanként a szó egyetemes súlytalansági állapotában írt. Ez a súlytalanság – nyilván nem véletlenül esett választása erre a kifejezésre – az Égi és földi pörök végkimenetele, Omega–pontja közelében van, ahol az erősebb lét gravitációjában elsúlytalanodnak a szavak. Irodalmárként (is) világosan látta azonban: létezik nyelven túli valóság, ami mérhetetlenül több esztétikai törekvéseknél, izmusoknál, modernista blikkfangoknál, mert – miként céloztam rá – a magyarországi létben nem költőien, sokkal inkább megcsonkítva, meghasonulva, félbe maradtan lakoznak régóta a poétaféleségek, ha ugyan nem az egész nemzet. Akadnak persze másféle gondok, mikor a költő válik hűtlenné a szavakhoz, mégpedig többnyire bátorság híján. Ilyenkor az alkotó gerincferdülésének mértékében a szóban szintén megcsavarodik valami. Talán az igazságtartalom. Minden jelentés kifordul önmagából, néha saját ellentétévé válik. Nem értékvesztésről, netán jótékony szemantikai homályról van szó, ami segít megőrizni a kimondhatót a kimondhatatlan igazságok különféle politikai éghajlata alatt, hanem az egyéni tartásról. A lehető legtágabb – morális, költői, emberi – értelemben vett hűségről.

Nagy Gáspárhoz – post scriptum – hűségesek maradtak a szavak.

A költő életének rövidebb, az előzőnél – véleményem szerint – tragikusabb része a nevenincs korszakra, a rendszerváltozásnak titulált fordulópontra, valamint az azt követő évekre esett. A nagy remények, majd még nagyobb csalódások idejére, amikor az első szabad választás után a vesztes baloldal, szokásos politikai színeváltozását követően, szakavatottan átmentette, pontosabban újjászervezte gazdasági, illetve spirituális hatalmát. Ügyesen, szinte alig észrevehetően kisajátította a demokráciát – a demokrácia mi vagyunk! (© XIV. Lajos) –, többé–kevésbé a kultúrát, csaknem teljesen a médiát, ennek eredményeképp a köz– és magángondolkodást. Minden saját körén kívül eső törekvés elé odatette az "anti" szócskát, így politikai ellenfelei antidemokratikusak, antimodernisták, kultúra–, szabadság–, és haladásellenesek lettek. A nemzetet a nemzetköziség, újabb nevén a globalizmus irányelvei szerint megkísérelte – a megszüntetve megőrizni elv jegyében – posztnacionalista formációvá alakítani. Erről a politikai szezonról, az árulások évadjairól Gáspár számos közéleti verse beszél. Tanulságos újraolvasni őket. Nem vértelen absztrakciókat, a nihil semmiedik fejezetét szedte – sok "modernista" pályatársához hasonlóan – klapanciákba, hanem a közéletben az autentikust, más dimenzióban a romolhatatlant, a pillanatban az örökkévalót kereste (alkalmanként nagy Ö–vel). Nem kívánt kínrímek, érthetetlen (mert értelmetlen) textusok népszerű klónjaként idétlenkedni. A hiperrealizmus, a posztmodern korában a korszerűtlenné vált valóságot akarta feltárni. Már előtte – a szocializmusban – a politikai ketrec rácsait feszegette verseivel. Szemben az utóbb szabadságharcossá avanzsált lapítókkal (mai bátrakkal, ahogy nevezte később őket), akik a rács fényezésén, vagy éppen bearanyozásán tüsténkedtek. Nem hitt sem akkor, sem később az etikai relativizmusban. Mindig megkülönböztethető maradt számára hóhér és áldozat, besúgó és besúgott, tehetségtelen kurzuskatona és elgáncsolt tehetség, nemzetépítő és nemzetrontó, szószátyár szolga és szilenciumra ítélt szabad. Saját bőrén tapasztalta a különbségeket, a különféle perszámú hivatalok pofátlan packázásait. (Kis magyar abszurd, a besúgás cinikus bájának érzékeltetéséhez: akadt olyan ráállított, kissé elkényelmesedett ügynök, aki nem óhajtott naphosszat Gáspár nyomában koslatni, ezért saját szomszédságában szerzett albérletet a mit sem sejtő költőnek. Továbbá nem pusztán politikai beszélgetéseket hallgattak le a rendkívül éber elvtársak, hanem baráti tereferéket, rokonlátogatásokat, szerelmi vallomásokat, elejtett megjegyzéseket, mi több, a kiszemeltek szexuális életének intim részleteit. Mindent nyilvántartásba vettek. Vezették, hogy előkotorhassák, ha lesz elég ok, "azt a kartotékot".)

Nagy Gáspár 1989 utáni költészetéből azonban kitetszik: a totalizmus áttekinthetőbb, megfoghatóbb volt számára a "demokrácia" kezdeténél, a kilencvenes évek faramuci nyitányánál. Úgy érzem, nála itt a meghasonlás, az igazi törésvonal. Csalódás hajdan küzdőtársnak hitt irodalmárokban, besúgóvá lett ismerősökben, elgyávult barátokban. A politikai színpad ugyan látványosan átrendeződött, ám a lényeg alig–alig változott. A magyar intellektuelek jóhiszemű, de tájékozatlan, majd csalódott része addig áltatta magát, amíg csak lehetett, a lehető legtávolabbra tolva az ébredés kínos pillanatát. Mégsem gondolom mindezt szent naivitásnak, inkább eltökélt, már–már görcsös hinni akarásnak. A "rendszerváltó" folyamat tényleges történései ugyanis viszonylag lassan váltak felismerhetővé. Éppen a már említettek okán, mivel a totalizmus nyilvánvaló elmeszüleményeit egy rafinált, ismeretlen, valóságelfedő nyelv álrealizmusa követte. A valódi demokrácia helyett pedig annak torz, pszeudo változata született meg. Mind filozófiai, mind ideológiai, mind társadalomlélektani értelemben. Gáspár viszonylag korán érzékelte a bajt. Rövid ideig erőfeszítéseket tett a nem létező értelmiségi egység megőrzésére. Ezt követően azonban ismét visszatért 1989 előtti, talán annál némileg keserűbb önmagához a Békebeli kannibálok, a Magyar abszurd, a Három szálka egy privatizált deszkából és hasonló versekkel. A népi, nemzeti, konzervatív, keresztény értelmiség zöme ellenben elég későn értette meg, hogy többségük megint a baloldal politikai balekjává vált.

Nagy Gáspár halálhírét követő januári éjjelen azért vettem elő könyveit, mert az elmondottak ellenére úgy gondoltam, a költő mégiscsak a kegyelem zónájában élte napjai jó részét. Hitével és meghasonlásaival, bűneivel és erényeivel, politikai állásfoglalásaival és szilenciumaival, elismertségével és viszonylagos mellőzöttségével. Számára a hit – beszélt róla többször – nem korlátot, sokkal inkább felelősséget, szabadságot jelentett. Az ember ott kezdődik – vallotta indulásakor Sütő András nyomán –, ahol összetéveszti magát azzal, amitől megfosztották. A szabadságról van szó, a többféleképpen definiálható, filozófiai rendszerbe foglalható, jóllehet elnyomórendszerekben mindig sajgó hiányként jelentkező szabadságról.

Petőfi óta a szabadság szó különleges helyet foglal el a magyar irodalomban. Tragikus, véres kötőanyaga a költői és nemzeti sorsnak. Mifelénk – némileg paradox módon – az írók, még inkább a költők a valódi gondolkodók, nem pedig a filozófusok, a hivatásos gondolkodók. (Utóbbiaktól a lecke felmondásán túl – a preszokratikusoktól az egzisztencialistákig, Khrüszipposztól Wittgensteinig – nem sok egyéb telik. A szabadság lényegéről Petőfi mellett Madáchtól, Adytól, Ottliktól, Hamvastól, Illyéstől, József Attilától, Hajnóczy Pétertől vagy éppen Nagy Gáspártól többet tudtunk meg, mint azoktól, akiknek neve alatt ott fityeg titulusként, miszerint képesek foglalkozásukból adódóan szakmányban gondolkodni.) A szocializmusban úgy tűnt, a szabadság mind kormosabban pislákoló lángja végleg kialszik. Magába a szóba fullasztották önnön tartalmát, mikor könyvborítókon, újságcímlapokon, téeszbejáratok, gyárkapuk, tanári katedrák fölött, filmcímeken, szónoklatokban, napi hivatalos üdvözlésekben (szabadság, elvtársak!) felhangzott. Mindenütt felbukkant eltorzult szelleme, mégpedig a diktatúra, a szolgaság kísérteteként. Mindez természetesen a politikai–ideológiai szabadság problémakörébe utalható, aminek áthágásához – hogy az igazság kimondható legyen – "mindössze" bátorság szükségeltetett.

A szabadság már–már maradéktalan pusztulását a liberalizmus hozta el, miután egyfelől végtelenné tágította fogalmát, másfelől elaprózta, mikor minden piszlicsáré jelenségre vonatkoztatta, minek következtében a kifejezés lényegében jelentését veszítette. A hívő számára, márpedig Nagy Gáspár az volt, a szabadság kérdése Isten akaratának elfogadására egyszerűsödik. Ehhez persze nagyjából annyit kellene tudnia a halandónak, amennyit a Teremtő tud, azaz tisztán felismerni Isten legrejtettebb szándékait is. Az Abszolútum viszont azért abszolútum, mert lényege túlesik az emberi megismerés határa – in. Megoldatlan gond ez Szent Ágostontól Aquinói Szent Tamáson át Molnár Tamásig; még inkább Sartre–tól Safranskin, Camus–n, Kolakowskin át Heideggerig, akik számos alkalommal oda sem jutottak el, ahová Ottlik, mikor a szabadságról, mint kegyelemről beszél. Sokan keresték ennek az ellentmondásnak a feloldását a választás szabadságában, vagy a szabadság és a metafizikai rossz (megszemélyesítve: a Gonosz) drámai összekapcsolódásában; a teóriáktól mentes, önmaga etikai immanenciájában biztos lelkiismeretben; a szükségszerű és kényszerű tettek pozitív, noha önkényes megkülönböztetésében; a szabadság Isten utáni, lehetőleg azonban metafizikailag megalapozott, kikerülhetetlen emberi lényegében; a szabadság kettősségében, netán a szabadrabok létlehetőségeiben.

A Szabadrabok kifejezéstől, miként említettem, sokáig idegenkedtem, bár érteni véltem a költő szándékát. Ennek ellenére erőltetett összevonásnak tűnt az önmagát szemantikailag szétfeszítő szóösszetétel. Tanácsos lesz hát – gondoltam – a mélyére nézni. A könyv fülszövege nem igazított el, holott a költő tollából származott. Ebben tulajdonképpen gyökereiről, a tradícióról, a tenyeres-talpas paraszti lét fölé emelkedő szakrális pillanatokról, máriakék zsoltárokról, majd T. S. Eliot nyomán a költészetről, mint titokról, mint reményről beszélt. Szépen és általánosságban. (Babits aranykulcs-szonettjét juttatva eszembe, amivel szívét csak rokonlélek nyithatja meg.) Gáspár szóleleménye már 1983-ban felbukkant a Zónaidő című költeményben, ami érzésem szerint a mondható és mondhatatlan határán született. A vers indulásának pillanatában bevillan odakintről valami (amit a költő nem tud elmondani), bentről pedig ezzel egyidejűleg kisajdul valami, amit (az idevágó sort idézve): nem lehet elmondani. Magát a valami szót természetesen nem használja a költő, mivel meglehetősen antipoétikus volna, de erről a mondhatatlan valamiről, illetve Valamiről (ezúttal mindkettőről) szól a vers. Metafizikai síkja jól érzékelhető, míg a másik sík nyilvánvalóan a földit, a földiben a politikai dimenziót rejti. Ennek a kétpólusú feszültségnek a terében fogant a szabadrabok fordulata. Mégis nehezen barátkoztam meg vele, mert úgy éreztem, tézist és antitézist igyekszik végletesen ellentétes előjelű közegében feloldani, mégpedig a szintézis reménye nélkül. Ebben a szóösszevonásban azonban benne feszült a költő hite, alkotás-lélektani küzdelme, a magyarság, mi több, Kelet-Európa népeinek 1948 utáni sorsa. A diktatúrák, a kivégzettek, az elhurcoltak, a megalázottak, a betiltottak, a támogatottak, a megfigyelők és megfigyeltek fátuma. Az ideológiai "száműzött", ha úgy tetszik "politikai fogoly" Isten elmondatlan, talán elmondhatatlan története. A politikatörténet ugyanúgy, akár a transzcendens történet, a mindig fogyó, mindig újjászülető remény utolsó, szakrális stációja.

Azt gondolom, innen, a már említett Omega-pontról néz vissza egy pillanatra Nagy Gáspár, mikor csöndben áthúzza összes versét: vége lesz/ ennek a híg melónak/ jönnek érted a szabad napok/ áthúzod csöndben összes versedet/ megérted miért szabadrabok. (Persze, látom, a szabadnapok volt a bába, az ikertestvér a szabadrabok születésénél, de ez nem von le semmit annak becséből.) Azért a biztonság kedvéért megismétlem: Nagy Gáspár olvasatában a költészet érvényét veszíti a (várt) megváltás közelében, annak eljövendő közegében. Ami pedig a szóösszetétel költői értékét illeti, talán azoknak van igaza – különösen Geoffrey Hartmannak –, akik úgy vélik: az a beszédmód igazán irodalmi, melynek viszonyrendszerében a szavak nem válnak azonnal asszimilálható jelentésegységekké, hanem szavak (sőt hangok) maradnak. A szabadrabok kifejezés két ellentétes, egymás szótári jelentését látszólag kioltó szó interferenciájából született. Erőteljesen visszhangzik mindegyik a másik szemantikai terében, miközben őrzi saját, zárt lényegét. A vers textusában ez a kölcsönhatás, visszhang vagy hullámverés a közölhetetlen, az egyértelműen közölhetetlen határáig jut el. Végeredményben magára a kimondhatatlanra, a lét paradoxonára irányítja a figyelmet. Távolabbra tekintve Nagy Gáspár és versei viszonyára, arra a limeshelyzetre, ahol minden valamire való alkotó időnként elnémulva, csüggedten megáll.

Ez már túlesik a történelmen, inkább a metafizika, illetve a XX. századi nyelvfilozófia világába vezet: a minden és a semmi, a lét és az abszolútum, a nyelv és a hallgatás, a mondható és mondhatatlan ködös, sokaknak oly vonzó szférájába, ahol lehetetlen pozitív kijelentéseket tenni. Heideggertől Wittgensteinig, Nemes Nagy Ágnestől Ottlikig gyakran időzött itt a huszadik század, néha-néha a Szabadrabok költője is. A nyelv ugyan központi témája lett a gondolkodásnak, ám a szavak az ilyen-olyan ideológiai, esztétikai prések alatt végzetesen eltorzultak. Olyannyira, hogy J. M. Bocheński szemléletes kockája (szó-modellje), mely a szó – pragmatikai, szemantikai, szintaktikai – vonatkozásait illusztrálta szakmunkákban, meghatározhatatlan alakú, tartalmát vesztett szókupaccá sajtolódott a kurrens teóriák meddőhányója alatt. Éleit, masszív formáját elkoptatta, lelapította a spekulatív szóözön, a saját farkukba harapó elméletek, a kiüresedő, önmagát visszhangzó, magamagához beszélő narcisztikus nyelv.

A nyelvet, a lét hajlékát valóban a költők, írók őrzik. Köztük néhány kiemelkedő versével Nagy Gáspár. Nála, akárcsak Miłosnál, Nagy Lászlónál, Hrabalnál, Utassynál, Kunderánál és többeknél, a kifejezhető és a kifejezhetetlen nem a tudomány, nem a nyelvfilozófia területén jelent meg, nem Heisenberg, Wittgenstein, netán Foucault gondolatainak mezsgyéjén, hanem egy létező rendszer zónáiban Magyarországon, Lengyelországban, Csehszlovákiában. A nyelvcenzúra szögesdrótjai között, amit az akkori totalizmus még nem politikailag korrekt beszédnek hívott, csak szocialistának. Minden valódi érték, ami ebben az időszakban született, az éppen a fennálló világnézettel szemben jött létre.

Az irodalom nagy veszteségekkel, de viszonylag épségben vészelte át ezt az időszakot. A költői nyelv eleve kódolt, a magyar történelem pedig megtanította használóit arra, miként kanyarogjanak a tilalomfák között a kimondhatatlan, mégis közölhető igazságig. Voltak Pilinszkyk, Nagy Lászlók, Weöres Sándorok, Csoóri Sándorok, Kányádik, Nagy Gáspárok.

Gáspár azok közé a vasi születésű alkotók közé tartozott, akikről nem csupán szeretettel, de – tőlem telhetően – mindenkor tárgyilagosan beszéltem. Ha földijéről szól az ember, jelen esetben én, akkor többnyire jóindulatúan, nem egyszer elemzésnek álcázott reklámszöveget ír újonnan megjelent kötetéről, különféle munkáiról. Tudatosan. Vállalva. Erről azután szoktam le, amikor egy szintén vasi eredetű, főszerkesztővé vergődött irodalmi akarnok helyre kis kórust, amolyan ünnepi dalárdát szervezett saját magasztalására, majd minden tiltakozásom ellenére bevetette reklámszövegemet guszta kis hozsánna-gyűjteménybe. Legalábbis így tudom, mert soha nem vettem kezembe a könyv alakú, számomra nem túl vonzó, szúrós tömjénszagú izét. Gazsival, a levelekből kitűnik, másként állt a dolog, másként áll máig, mikor már nem olvashatja róla szóló soraimat.

Nagy Gáspárt egyébként ritkán neveztem Gazsinak. Ennek megvan a története, azt hiszem, innen datálódik levelezésünk. Közel húsz éve, tétova léptekkel jártam körbe egy rácsokkal elkerített ereklyetartót a kölni dómban. Határozottan éreztem: valami mondhatatlannak a választóvonalán járok, a szavakon túli lényeghez értem. Balra, a magasban a középkori Gero-feszület. A kereszten az egyik leghatásosabb corpus, amit valaha faragtak, magában foglalva a kereszténység egyszerre evilági és transzcendens drámáját. Mellettem, jobbra fent, masszív posztamensen kisebb íróasztal nagyságú ereklyetartó. Talpam alatt, a pazar mozaikpadlón túl, a mélyben, tömör falú, félhomályos, keresztény altemplom boltívei. Mindez pogány, római kori alapokon, halott antik istenek, egykori emberek sírhelyén. A szentélyben a stilizált, csillagos mennybolt, körben a teljes keresztény univerzumot tartó irdatlan oszlopok. A színes üvegablakokon átszűrődő misztikus fény azt sejtette néhány másodpercre, hogy több dolgok vannak földön és égen, mintsem bölcselmem képzelné. A pillanat tökéletes volt. Mikor elmúlt, a karattyoló turisták közt azon tűnődtem, kivel oszthatnám meg. Vásároltam néhány képeslapot, köztük párat az ereklyetartóról, amiben a hagyomány szerint a háromkirályok, a napkeleti bölcsek lábszárcsontjait őrzik. Gáspárét, Menyhértét, Boldizsárét. Egyiket – stílszerűen – megcímeztem Nagy Gáspárnak. Elküldtem. Innen datálódik levelezésünk.

Nem tudom, hány levelet írt (néhány bizonyosan hiányzik), azt sem, válaszoltame mindegyikre. Néha kis cetliken üzent, sebtében odavetett sorokkal, hasonlóképpen jómagam. Nem emlékszem. Az ellenben biztos: egymásnak írtunk, nem az irodalmi örökkévalóságnak. Gáspár rendszerint olyankor fogott tollat, amikor kézhez kapta valamelyik megjelent munkámat, tévében látott szerepelni, új esszémet olvasta, vagy megjelentettem néhány gondolatot verseiről, köteteiről, netán írást kért tőlem a Hitel számára. Az itt közölt levelek tehát némileg jobb fényt vetnek címzettjükre, azaz rám, mint érdemelném, ám emiatt nem tervezek semmiféle nyilvános intellektuális vezeklést. Egyszerűen örülök, hogy Nagy Gáspár jó véleménnyel volt a dolgaimról. Mindössze azt fájlalom, nem olvashatja ezt az írást. Talán küldene néhány (szelíden tiltakozó) sort. Remélem.

LEVELEK

 I.

Kedves Zsolt!

1998. ápr. 6. Hétfő

Csoóri Sándor ama Duna TV-s forgatás óta (emlegeti), kérdi "Mórocz Zsolt küldött-e írást?. Ez, ugyebár valamikor januárban volt. Most itt Az utolsó magyar c. lendületes, igen fontos esszé; nagyon jó, hogy Bíró Zoli könyvét is emlegeted. Azt hiszem, a Hitel közölte – három folytatásban – a legizgalmasabb részeket belőle. Mielőtt a könyvről írunk, a Te esszéd már felvezető lenne az új "Ady-pör-höz", s [olvashatatlan szó] már ehhez érkeznének hozzászólások (bár én már Bíró Zoli közölt részleteihez is vártam, de nem jöttek...) Tehát: holnap – támogató javaslattal – átadom Csoórinak, Görömbeinek, Tőkéczkynek esszédet. Köszönöm, hogy elküldted, hogy ismét gondoltál a Hitelre.

Nagyhéten – Föltámadás reményében és bizonyosságában baráti köszöntéssel: N. Gáspár [A levél hátoldalán:] A vers eddig nem publikus, a folyóirat a Kortárs, a kivonat onnan való.

Megjegyzés: Nagy Gáspár a Magyar abszurd című verset küldte el a következő ajánlással: "Mórocz Zsoltnak – keserű »játékomat« – barátsággal és mégis reménnyel küldöm: Nagy Gáspár" (M. Zs.)

II.

Kedves Zsolt!

2000. III. 3.

Igen megörvendtem, hogy kéziratot küldtél nekünk; néha már az is megfordult az agyamban: ez a fiú haragszik ránk.

Annak még jobban, hogy Márairól írsz, a végső játszmáról*, az utolsó Napló ürügyén az Egészről, aki volt. Finom írás! (tudod erről versbéli jelentést is tettem – Utazás (III) – M. S. Mester elmulasztása. (323–325), című versemben, hogy 1988 nyarán – vagy inkább kora őszén ott jártam a közelében, és a "barátaim" nem engedtek el Hozzá, inkább átcsempésztek Mexikóba! Én jóval Furkó Zoltán után találkoztam volna Vele, ha hagyják, de nem hagyták...!! Szinte erőszakkal vittek el San Diegóból, mert ők kudarcot vallottak néhányszor, ha zavarni próbálták, onnan a közelből (Los Angelesből). Talán nekem (is) sikerült volna a találkozás, hisz messziről jöttem. meséltem volna a Logodi utcáról. Örök, mardosó bűnöm lesz, ez a mulasztás!)

Aztán írtam meg a Rojtos cápahálókat (332–333), aztán korábban, 1986-ban épp a verseimért betiltott Tiszatájban (1986/6) a Februárius c. versemben idézem M. S. Mestert, és később megint egy versben mottó lesz Után és előtt (447) a Szinbád hazamegyből.** Két nagyszerű sor. De te ezeket ismered is. A zárójelbe tett oldalszámok a SZABADRABOK c. gyűjteményes kötet számozását jelzik, melyből jelentem örömmel már a 3. kiadás készül egy röpke éven belül. De most nem ez a lényeg, hanem az, hogy a dolgozat nekem nagyon tetszik, már referáltam róla telefonon Görömbei Andrisnak és aztán jövő kedden Csoóri S. is olvasni fogja. Azért írok ily gyors kapkodással, mert a jövő héten Svédországba utazom, s márciusban alig leszünk itthon. De a kézirat kell és a fiúknál lesz. Baráti öleléssel köszönt: N. Gáspár 

Megjegyzés: A levélben emlegetett Márai-írásom M. S. mester utolsó mondata címmel jelent meg a Hitelben. (M. Zs.)

 III.

 Mórocz Zsoltnak

Kőszegre

2001. jan. 30-án.
+ 23 éve ezen a napon
halt meg Nagy László

Kedves Barátom, Zsolt!

Csoóri Sándorral az utóbbi időben többször is emlegettünk, mivelhogy alig-alig hallunk Rólad. Kéziratot pedig rég kaptunk Tőled. Szeretnénk, ha a Hitel-ben, immár az új szakaszban gyakoribb vendég lennél; a vendéget úgy értjük, hogy a megjelenni készülő folyóirat oldalain gyakorta találkoznának Veled olvasóink. Mondom: rendszeresen!

Arra kérünk – és ezt valóban Sándor nevében is írom –, mondom: jelentkezz! Írj terveidről, vagy ha van kész esszéd, tanulmányod, kritikád, add postára!

Talán láttad a 2000. évi lapszámainkat, ahol minden számban egy-egy fiatal költő, író munkásságát jártuk körbe Papp Endre (az olvasó szerkesztőnk) fiatal kritikus-barátunk vezetésével, szervezésében. Ő most a 2001. januári Hitel-ben írt egy nagyon elgondolkodtató, vitázó tanulmányt, költészetünk ügyében; vitatkozik a fölkent irodalomtudósokkal, kíváncsi vagyok, hogy válaszolnak-e erre, vagy marad minden úgy, ahogy lenni szokott: elmegyünk egymás véleménye mellett, mert ez a kényelmesebb, ill. a fölény kimutatása: szóra se érdemesítjük azt, aki nem a mi utcánkban jár." Tehát: elhallgatjuk, s amiről nem beszélünk az nincs. Az irodalom állapotáról, siralmas helyzetéről kéne felrázó esszéket írni. Csoóri Sándorral erről beszélgetünk gyakran, s így mindig a Te neved is felmerül, akiknek bizonyára lenne markáns véleménye arról, hogy merre kéne mennie most a magyar irodalomnak. Baráti öleléssel köszönt, válaszod várja – N. Gáspár

 IV.

 Kedves Zsolt!

2002. XII. 20.

Orosz István barátom természetesen – még 1994-ben a visszatérő elvtársakat is megrajzolta. Itt vannak.

Az Illyés-esszédet olvastam. Tetszett. Hozzuk. Ölel: N. Gáspár

Megjegyzés: Orosz István közismert, átütő erejű – Tavariscsi konyec című – politikai plakátjának miniatúráját ráfénymásoltam néhány levélpapírra azokban az években, amikor biztossá vált a rendszerváltás kudarca. Valószínűleg ilyenen írtam Gáspárnak is. Arra határozottan emlékszem, egyszer felvetettem neki: szólni kellene a grafikusművésznek, fordítsa meg az elvtársat, hadd lássuk végre szemtől szemben. Erre kaptam válaszként az itt látható képet. Orosz István-grafika látható Nagy Gáspár Tudom, nagy nyári délután lesz című kötetén, aminek motívumai emlékeztetnek a holland M. Cornelius Escher világára, azokra a bizonyos lehetséges lehetetlen ábrákra, miként Gáspár szóöszszevonása, a szabadrabok, szintén ezt a lehetséges lehetetlent fejezik ki.

 V.

Kedves Zsolt!

2003. júl. 9.

Örültem a velemi találkozásnak, s igen sajnálom, hogy rohannunk kellett vissza, pontosabban csak Bérbaltavárra, beteg, 86 éves keresztanyámhoz. Hétfőn, ahogy ígértem, elküldtem az 56-os könyvecskét Cellbe, dedikálva Attiláék címére.

Csoóri Sanyinak elmeséltem velemi találkozásunkat, s hogy a trianoni versét Reád hagyományoztam. (jönni fog az augusztusi Hitel elején)

S amint beszéltünk, s így Sándornak és Görömbei Andrásnak is mondtam, hogy Kuntár Lajos bátyánk A véres Don című könyvéről írsz nekünk egy recenziót. (Gyurácz Feri kérte Sándort, hogy írassunk róla. Nos, így lenne a legjobb; Sándor igen örült a hírnek. Ferinek is szólhatsz, hogy Te írsz róla.

Barátsággal köszönt, nejeddel egyetemben: N. Gáspár

Megjegyzés: A Cellbe küldött könyv: celldömölki rokonaimnak dedikálta a "... nem szabad feledni..." című kötetet Gáspár. Az eset a költőre jellemző: nem nekem tett baráti gesztus volt, hogy elküldte az ígért könyvet, hanem az Olvasó megbecsülését jelenti.

Az említett Csoóri Sándor-vers címe: Látomás fényes nappal

VI.

 Kedves Zsolt!

2006. aug. 3.

Nehezen szorítom a tollat, csak néhány sorban tudom megköszönni A mÿ Lakó-Helyeink¹ okozta rendkívüli élményt. (Talán betegségemből^* is felgyógyít ez a "Szakrális kalauz" és szellemtörténet a la Vas vármegye!) Gyurácz Feri küldte meg a nyomdai levonatot s azonnal rávetettem magam; azon persze pironkodtam, hogy nevem, sőt versrészletem is bekerült a művedbe, de hát azon a tájon kóboroltam én is valaha. Továbbadom Csoóri Sándornak és Görömbei Andrásnak, hogy méltó-értő recenzenst találjanak a Hitelbe. Nekem most nincs terem (és főleg erőm), hogy erről az esszéfüzérről értekezzem, de meggyőződésem, hogy alapkönyv lesz annak is, aki azt a vidéket ismeri (ám csak felületesen), s annak is, aki Berzsenyiről, Faludi Ferencről, Ottlikról, Weöresről akar többet tudni. Persze leginkább a Te gondolkodásodról, tág horizontú kitekintésedről. Köszönet érte.

Baráti öleléssel köszönt öreg invalidus földid, Nagy Gáspár, aki voltam

JEGYZETEK
Április végén ledöntött egy csúnya hasnyálmirigy–tumor, megműtöttek, most lábadozom; Kemoterápia stb. nyalánkságok következnek. De reménykedem, talán sikerülhet a gyógyulás.
MÓROCZ Zsolt: A mÿ Lakó–Helyeink. Szakrális kalauz hívőknek, szkeptikusoknak, szellemi kalandkeresőknek. Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2006. 272 old. /A Magyar Nyugat történeti kiskönyvtára 1./ (A szerk.)