Kétféle avantgárd van, egy valódi és egy hamis. A valódi odáig száll le a pszichében, ahol a dadogás lakik, amelynek az elszótagolásához az ún. új eszközök, ilyen-olyan nem hagyományos módok kellenek. A másik: csakugyan dadog, fecseg, lotyog, írja, ami eszébe jut, maga a felszínesség, amely újdonság formájában adja el magát, blöff, hülyeség.

A kettő megkülönböztetésére egyszerűen nincsenek (ma még) kritikai, mérlegelési eszközök. Innen van az, hogy az első számút szeretem, méltatom, közel áll hozzám, a másodikat nem bírom – ámde nem tudom világosan kifejteni, hogy miért. Az elsőre példa: Apollinaire, sokszor Eliot, késői Rilke, Pilinszky, Weöres egy része, olykor Éluard, Supervielle stb. A másodikra: végtelen sokan. És még vegyül is a kettő. Jó tehetségű emberek hányszor esnek bele az önkritikátlan zagyvaságokba, hiszen a közízlés (már amennyire „köz”) azt ugyanúgy méltatja, mint a valódi szövegeiket, a teljesen esetleges, hülye dumát komoly arccal magyarázza, lázasan rajong érte. Nekem az avantgárd: egy új mélység lehetősége, amely eddig szóig nem jutott emelkedett lelki rétegről szól; természetes tehát, hogy a hagyományos kifejezésmódok nem felelnek meg neki, kénytelen gyötrelmes erővel újakat, másokat keresni. Nekem az igazi avantgárd vers fölött (és minden igazi, új vagy nem új vers fölött) a fájdalmas hitel titokzatossága fénylik. Hitel, hitel. Ez az, ami a blöffben nincs. Hogy aztán hogyan mérjük, érzékeljük a hitelességet? Ez a nehéz. A hamis avantgárd a mélység látszata, a sose hallott, új, lázas belső kényszer eljátszása, paródiája. A benti keresztre feszítés színpadi elhadonászása, a kifordult szemű álönkivület. Amely ordít, „megbotránkoztat”, fenekét mutatja, csak hogy felhívja magára a figyelmet, feltűnési viszketegségét kiélje. Mint látjuk: legtöbbször ez ma már igen jó üzlet. A dilettantizmus lukratív mennybemenetele.
Mit tegyünk? Semmit. Majdcsak elválik az ocsú a búzától.
(1988. október 8.)