Modern tanmesét lehetne írni valóban napjaink közéleti tünetéről; hogy a honpolgári lelkiismeretet épp azok a kiáltások és lármafák altatják el, amelyek fölrázták. Most már, hogy a vészharang szól, nyugodtan alhatunk, az illetékesek tudni fogják a dolguk. Vagyis a mi dolgunkat. Kormányzatok felelőseit alig csüggesztheti jobban, mint az a fajta közvélemény – az a bizalom irántuk –, hogy kezükben a panacea a legsúlyosabb bajra is, csak figyelmeztetni kell őket.
*
Ha más nem, hát ez a – jobb szó híján – közéleti lustaság indokolhatná, hogy épp már a derülés napszakában, a belső teherbírás idején csúsztassunk komor körvonalú képeket a látó szemek elé; rakjunk súlyokat a vállakra.

A mélységet – még népekre s nemzetekre váró mélypontokat is – kétféle tekintettel lehet szemrevételezni. Mi történik vajon azzal, amit ilyen csupa-szikla meredek mélyére ejt a sorsa? A tányér darabokra törik. De a labda visszaugrik. Attól függően, hogy milyen az anyaguk, a szerkezetük, a tömörségük, a kohéziójuk; az a belső vonzóerő, amely összetartja a testek molekuláit. S ugyanúgy minden emberi alakulás a részecskéit, amelyet mi társadalomnak nevezünk, közösségnek. De amelyet a régi prédikátorok szavával én szívesebben kösségnek hívnék. Hívnák életre is. Talpraállásukat – és labdaszerű fölszökkenésüket – a népek s nemzetek a szellemi életük izomzatának mozgatásával kezdik. Voltaképpen a szellemi izom-erőnlét alakít még a legújabb korban is népekből nemzeteket.

Még a nem mindennapi – nem minden évszázadi – megpróbáltatások közepette is kevesebb aggodalommal néztem volna a magyar anyanyelvű közösség sorsát, ha csak valamivel több elismeréssel kísérhettük volna szellemi életünk némely csoportjának működését az utóbbi fél évszázadban.

Ugyancsak járt csapáson gyalogoltatnám az olvasót, ha föltárnám, magam is adatszerűen, hova vezetett és vezethet egy-egy kormányzati rendszer – egy rezsim – eszmeiségét, mondhatnánk lelkiségét a nemzetével, sőt a népével azonosítani. A tudathasadásnak alig gyógyítható tüneteit okozza a közösségben. De éppúgy a szellemi életben. Politikai csoportok örök harcmódja az ellenfeleik kormányozta országot súlyosan elítélő jelzővel illetni. Így üttettek Magyarországra efféle megbélyegzések: az első fasiszta ország, az utolsó Hitler-csatlós, hogy csak a kezdet és a vég tudatzavaró szólamait idézzük. A megtévesztő szóhasználat végzetesen a visszájára hatott. Még végzetesebb a következmény, amikor a szavak ilyen tisztázatlan alkalmazását az a szellemi élet is magáévá teszi, amelynek a közösségi feladata éppen a fogalmak szinte klinikaian tiszta kezelése.
*
A modern lélektannak még sorrakerítendő végeznivalója fényt vetni az újkor végzetesen elharapódzó megnyilatkozási formájára. Ahogy a személyes névmás többes száma, a mi kiszorítja a névmás egyes számát, az ént. A közösségi tudathasadás valóságos láncreakcióját idézte elő, nem egy helyén a világnak. Elég a magunk példájára emlékeztetnünk. Amidőn a megbélyegzés imént idézett formulái már így hangzottak: mi, az első fasiszta ország, mi az utolsó csatlós nép. Ugyancsak tévedtek azok, akik ezt valamiféle tömegpedagógiai eljárásnak szánták, a jogérzet még természetes tüneteinek elcsitítására. Vétkesek vagyunk, csecsemőinket is beleértve, vagyis eredendő bűn örökösei.

Ez a mi, ez az újfajta jégrianásos igeragozás uralgott el a szellemi életben is. Ott még rombolóbb hatással. Mert korlátlanabbul. A polisz – a közélet tere – bizonyos regula szerint bocsátja be az oda jelentkezőt. A szellem tartományaiban szabadabb a pálya, főleg bizonyos irányokban. Az egyéni szándék hamarabb érvényesül. Értve úgy is, hogy az önzés frissebben fölüti maga előtt a sorompót. Még egy világ-tapasztalat. A felelősségérzet visszaszorulása. Julien Benda és Babits a „világnézetnek” ugyancsak más-más pólusáról kongattak vészharangot „Az írástudók árulása” miatt. A felelősségre-vonásnak mai esküdtszéke az esztétika padsoraiban ül, s a perdöntő kérdés: szép-e a mű. Az ítélethez a hajdani fórum csak a minősítés után csatolhat véleményt a tárgyalás után, a folyosón.

Semmi csodálni való tehát, hogy a tárgyalótermek közönsége előtt az aranyfedezetlen valuták inflációjának gyorsaságával romlott a szellemi értékek és szószólók hitele.

Nem úgy eszméltek rá, nem olyan következtetéssel, ahogy még mindig – a Benda–Babits-figyelmeztetések s jóslatok alapján – várni lehetett volna.

A bukott demagógok példájára a hitelüket vesztett szellemi rangosok nem egy helyen úgy alakultak volna zsarnokká, hogy azonmód áruba is bocsátották volna magukat.

De forgolódjunk csak a hozzánk legközelebb eső területen. S nem kíméljük erőnknek azt a tartalékát sem, amely a hang keménységével, a szemlélet élességével hathat.

Az a szellemi magatartás, amely valamiféle eredendő bűnösség sajátos igeragozásával már a kezdetén hajlamos volt az egész közösséget elmarasztalni, most logikus folyamatként úgy szakadt el tőle, hogy zavarában már-már szembekerült vele. Úgy került föl a maga magaslatára, hogy a másik oldalon szakadék meredt rá. Szellemi gócok formálódtak arrafelé, hogy a hamis lebélyegzés után, amit ők a honi nacionalizmus tagadásának véltek, az egész nationt tagadásba vegyék. Nem volt nehéz végére látni ennek az eszmemenetnek. És éppoly egyszerű volt belelátni lelki rugózatába ennek az önpusztító önzésnek. Van a logika-vesztésnek egy pillanata, amidőn az egyén helyzete vélt biztosítása végett már vakon pusztítja azt, aminek ő maga is szerves része. Szellemi életünknek volt nem egy korszaka a távolibb múltban, amidőn a nemzet vagy a nép nevének puszta kiejtésére nyilak felhője repült azokra is, akik e fogalmakat újítani, tágítani akarták.

A mi felelősségét nem érző szóhasználói a miénk, az enyém önző értelmezésével fordultak csak végzetes kanyarba. Tragikomikusba ugyanakkor. A közösségnek, noha tartós haszonállatnak tekintették, jövőjével nem gondoltak, annak válságai idején, e válságok utolsónak ígérkező óráiban sem. Rövidlátó önzésük – itt jön a kemény megfogalmazás – a tífusz élősdi falánkságával volt rokon, akinek ösztöne sincs arra, hogy a beteg halála az ő éhenpusztulása is.
*
Ezek a sorok már izommozgatóul is kanyaroghatnak, el-elnehezülő tollból. Szellemi életünk tán maga is szomjazza a serkentést. Ha másra nem, valamiféle fölsorakozásra. Elhárítandó a lemaradás szégyenét.

Világbeli jobb hírünket növelték már-már kompromittáló vállveregetések is. „Magyar iskola”-féle alakult ki itt a Duna délre-kanyarodása táján az önkritikus helyzetföltárásból is.

Az önkritika megfoltosodott szó; már kezdetén, azaz éppen akkor nem „rímelt” kellőképpen az őszinteséggel. Álszerénység volna nem csatla 139. o.kozni a véleményhez, hogy a közéleti önvizsgálat új
módja nálunk állta ki a próbát. Voltak zökkenői. Az önkritikában is a túlolajozottság üresjárathoz vezet. Akkor inkább a csapágyak csikorgása.

Szellemi életünk működésében én ezt a zökkenéstelenséget, ezt a túl sima járatot nem a kedvező jelek közé sorolom.

A kerék zökkenése távol van a kerék fölugrásától-visszaesésétől. A kettő között mégis ott a rokonság. Inkább zökkenések a kocsi futásában, mint váratlan zuhanás.

A szociológusok, genealógusok, egészségügyi tudósok helyzetföltárásai méltán sokkolták mindazokat, akik szembenéztek velük. Akik azokkal szembenézhettek, vagyis megismerkedhettek velük.

Ez a folyamat nem történt meg. A gond, amelynek országos bajjal kellett volna foglalkoznia, nem lett országos tudat. Kihagyás történt. Olyasféle, mint mikor az érzékelő szervek vezetékfonalai nem kapcsolódnak az agyba.

Elmaradt a test aktivizálása. A nép orgánumának, a nemzetnek már reflexszerű működése.

Csupán a szellemi élet hibájából? Helyesebben: annak mai meghibásodásából?

Erdélyi Jánost az irodalomtörténet mindmáig nem állította méltó helyére. Népdalgyűjtéssel kezdte és Arany János nagyra becsülte őt végül, mint európai rangú filozófust, mint „bölcsészt” is. Hét ország és hét kultúra bejárása után írta le jó száz éve ezeket a sorokat ez a Németh László-vágású, jellegzetesen magyar „bölcsész”. „Miképp a föstész, midőn arcot másol, a szemet rajzolja ki legelébb, hogy mintegy folyvást nézhessen a másolandó egyén lelkébe: úgy kerestem én azt a szemet, melyen a magyarság szemébe láthassak, s nem találtam…”

„Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?” – kérdezte már Babits – Petőfi centenáriumán –, végigjártatva tekintetét a kor szellemi életén.

De vajon milyen szemekbe nézhetünk mi – s hovatovább rajtuk keresztül – ha abban a világban keresünk viszonzó tekintetet, melyre mégis a közösség aktivitásának gondja biztatott? Az értelem, sőt – teremtsünk mi is félig-meddig új szót – a közértelem – jó működtetésének közösségi feladata?

Az országos zökkenő, az egyaránt nemzeti és nemzetek közti sokk itt van világszerte az idegekben.

A sokk francia eredetű szó. Van ott a szülőhelyén hadászati, hajózási, pszichológiai, sőt harangkongatási használata. A legáltalánosabb jelentése – a Nagy Larousse-ból másolom ki rövidítve – két mozgó test érintkezéséből keletkező olyan kölcsönhatás, mely azok molekuláris átalakulását, torzulását is előidézheti.

Éppen az értelmiség körében? A szellemi élet felelőseinek – mert hisz holmi birtokon belüli örököseinek – ugyancsak világszerte – Erasmus korától mind a mai napig az értelmiségieket tekintjük.
Illyés Gyula: Naplójegyzetek (1981-1983) http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=651&secId=60497