Az Élet és Tudomány rovatvezetőiként több mint egy évtizedig szobatársak voltunk. Te szerkesztetted a pszichológiai, pedagógiai és szociológiai cikkeket. Hosszú ismertségünk során sok mindent megtudtam rólad, s Neurózis cimmel – harmadik szerzőként dr. Buda Béla pszichiáter részvételével – közös ismeretterjesztő könyvünk is megjelent, az azonban csak most, a versköteted bemutatójára szóló meghívódból derült ki számomra, hogy verseket is írsz, költő lettél...

Körülbelül öt éve kezdtem írni verseket, ha nem számítom azokat a korai próbálkozásokat, amiket még ifjúkoromban követtem el. A vállalkozások világában tett másfél évtizedes kalandos életemnek hirtelen vége lett és el kellett gondolkodnom azon mit csináljak ezután, mit tudnék még alkotni ebben a rövid időben, ami még hátra van, hogy ne vastagodjon feltörhetetlen burokká körém a csend. Kezdetben csak magamnak írtam, hogy kiűzzem magamból félelmeimet, keserűségeimet. Aztán lassan feléledt bennem a remény, hogy talán másokra is hatni tud, az amit írok. De hogy jó-e arra sokáig nem tudtam a választ. Nem gondoltam persze, hogy hallhatatlan remekműveket hozok létre és az emberiséget fogom megváltani velük, ahogy ezt a dilettáns költők hiszik gyakran magukról, de szerettem volna jó verseket írni. Legalább olyanokat, amelyeket én jónak tartok.


Költőnek vallod magad?

Minden alkotás valamiféle lemondást követel, létrehozásához nem elég a tehetség. Teremteni akarás is kell hozzá, makacs kitartás, ami hajt. Amikor éppen írom a verset költőnek kell éreznem magam, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Mert ki a költő? - kérdezhetnék vissza. Egy kicsit mindenki az, a kisgyerekek biztosan, amikor például új szavakat, vagy képeket találnak ki, aztán ez a képesség legtöbbjükből eltűnik, talán éppen az iskolai irodalomtanítás nem megfelelő volta miatt. Ezért van az, hogy a nagyobb gyerekek, ha írnak verseket már ritkán tudnak eredetiek lenni. Egyébként mindenben van költészet, amennyiben föl tudja valaki belőle fakasztani, de az találja meg a legritkábban, aki kizárólag ezt hajszolja, csak ezt akarja kinyerni. Költő szerintem az lesz, aki meg tudja őrizni magában a gyermek őszinteségét, rá tud csodálkozni a dolgokra és valódi érzéseit követi mikor ír. A jó költő nem fut a divatos irodalom után, de nem is akar divatot teremteni. A nagy költő egy kiválasztott témához, gondolathoz alkalmazott eszközét nem lehet öncélúan kölcsönvenni egy másik költőnek saját élménye, gondolata kifejezésére. A gyenge verselő kezében ezért válnak hatástalanná a nagyoknál gyönyörűséget hozó megoldások.

Pszichológusi képzettségű ember lévén meg tudod ítélni, hogy milyen költő vagy?


Ebben lélektani ismereteim nem segítenek. Az ember minden alkotása örökös küzdelem Sokszor írom újra a verseimet, sose vagyok velük megelégedve. Néha nagyon rossznak találom amit írtam. Máskor azt gondolom talán így már jó. A vers is olyan, mint egy organizmus, amikor világra jön gyarapodni akar. Teljessé akar válni, olyan akár egy fa, amely haláláig növeszti törzsét. Bennem az alkotás közben végig keveredik az író és a szerkesztő. A versírás első szakaszában a téma, a gondolat, az érzés visz előre, aztán egy kis idő múlva előjön belőlem a szerkesztő és kijavítja a hibákat. A költemény nem az istenektől jön, erőfeszítést igényel. Ne tévesszen meg senkit, ha időnként könnyedén ölt arcot. Aki verset ír, annak úgy kell használnia anyanyelvét, mint kézművesnek a nyersanyagot. Ne nézzék ügyeskedőnek. Ha nem arra használja a szavakat, amikre azok valóban valók – könnyen csalónak hiszik.

Abban hajdani szerkesztőként nagy tapasztalatod kell legyen, hogy versei alapján valakit költőnek vagy versfaragónak, fűzfapoétának ítélj. Merthogy ilyenek is akadnak.

De mennyien. Szerintem, ahogy az internet különböző verseket közlő oldalait nézem, tízezernél is több kisebb-nagyobb rendszerességgel verselgető ember van ma hazánkban. A nagyon jó és a nagyon rossz verseket könnyű felismerni, de nem hiszem, hogyha egy vers nem jó, csak rossz lehet. Hiszen a legnagyobb költőink is írtak kevésbé jó verseket, és azok is részei költészetüknek. Verset sok okból írhat valaki, a költő éppen azon mérhető le mi késztette a versírásra. Ortega y Gasset szerint élni annyit jelent, mint esendőnek lenni. Az igazi költök – egy kis túlzással - nem tesznek mást, mint szavakba öntik mulandóságunk gyötrő érzését, és miközben rettegésüket verssé szublimálják egyúttal vigasztalnak is, az olvasó megnyugodva veszi tudomásul, hogy nincs egyedül a halálfélelmével. A költészet témái mind visszavezethetők néhány alapmotívumra. A halál, a szerelem, az Istenhez való viszony, a hazáért való aggódás, a természet témái minden nagy költőnél előbukkannak. A hétköznapi történések megjelenítésében is ezek bújnak meg. A jó vers akkor jut el az olvasóhoz, ha valami olyasmit fogalmaz meg ami őt is foglalkoztatja, mintegy ráismer benne saját érzéseire. Talán igaz, amit Oszip Emiljevics Mandelstam mond: a verssel való találkozás olyan, mintha egy palackpostán véletlenül jutna el hozzád, ám ha utóbb mégis szükségszerűnek érzed, hogy rátaláltál, akkor nem kétséges, hogy megérintett, egyébként csak üres szavak maradnak, vagy taszítanak. Jobb, ha visszateszed a palackba és a habokra bízod. Persze minden vers mélyén ott rejlik egy ellentmondás: más időben, más tapasztalatok, más élmények állhatnak az író és más az olvasó mögött, a vers ereje, kisugárzása egészen elveszhet, ha nagyon eltér a kettő egymástól, de ugyanígy fel is erősödhet, ha mind a ketten hasonlókat éltek át. Mert a tapasztalat és az élmény, akár a valóság végtelenül gazdag, egyszerre egyedi és általános. Az illékony élményt csak az emberi szellem képes megragadni. A vers erre való. A költő által kiválasztott forma szabja meg a vers határait, miközben a teljességre törekszik, a maga vállalta korlátokkal támaszt akadályt szabadságának. Valahányszor szakít egy megkötéssel és azt hiszi újabb szabadságot nyert, újabb igát vesz a nyakába. Szerintem nem jó költő az, aki szándékosan rejtélyessé teszi a versét, mintha attól félne, hogy a világos üzenet értékétől fosztaná meg, vagy csak a formai tökélyre vigyáz, miközben elvész belőle a gondolat. De ahhoz, hogy valaki költővé váljon nem elég jó verseket írnia. Az irodalmi közéletben elfogadottá is kell válnia.

Napjainkban olyanoknak is megjelenési lehetőséget kínálnak lapok, akik valami versfélét kierőlködnek magukból.


Az a furcsa helyzet, amíg valaki nem jelenik meg számára a leggyengébb valahol már megjelent vers a mérce, azt mondhatja ennél azért én jobbat tudok írni, de azonnal megváltozik a helyzet, ha már megjelent, attól kezdve a legjobb versek szintjének elérésére kell törekednie.

Irodalomtörténetünk számon tartja, hogy például Somlyó Györgynek, Ottlik Gézának vagy Vass Istvánnak is visszautasították fiatalkori „zsengéjét”.


Minden szerkesztő, ezt Te is tudod, küszködik azzal, hogy mit fogadjon el és mit nem. Nem szeretnék egyetlen irodalmi lap versrovatának a szerkesztője se lenni. Ezerszámra érkeznek a versek, a nagyobb részük bizonyára csapnivaló, az igazán jó vers meg ritka. Sok olyan van viszont, amelyikben vannak jó sorok, de esetleg az összhatást lerontja egy rossz rész, egy-egy ügyetlen rím vagy egy közhelyes megoldás. Most ezt közölje vagy ne? Ráadásul a legtöbb szerkesztő maga is költő, talán egy karakteres irányzat híve és aki nem fér abba bele azt már nehezebb neki elfogadnia. Igazi mérce ugyanis nincs, ráadásul a legmarkánsabb versek éppen eredetiségük miatt tűnnek közölhetetlennek. Talán az a jó gyakorlat, ahol egy költőkből, irodalmárokból álló szerkesztőbizottság dönt a közölhetőségről.

Manapság is előfordul, hogy lapszerkesztő eltanácsol szárnyait bontogató költőt? Neked volt ilyen élményed?


Sokáig titokban írtam a verseket. Verseket, amellyel visszaröpülhetek a szemléletes állapotba, oda ahonnan valamikor valamennyien érkeztünk, ahol az érzések még nincsenek a racionális én hatalma alá gyűrve. Verseket, hogy közelebb kerülhessek az archetípusok világához, ahol a gyermek még otthonosan mozog, ahol a szavaknak még több jelentésük van. De arra, hogy megjelentessem őket, néhány durván viasszautasított esetet után, nem gondolhattam, tudtam témájuk miatt úgysem kaphatnak zöld jelzést. Amikor újra írni kezdtem verseket az egyiket a Napútnak küldtem be, mert láttam az interneten, hogy valami Cédrus nevű alapítvány adja ki és nekem volt egy versem, amelyiknek éppen ez volt a címe, hát beküldtem. El is feledkeztem róla, aztán egyik nap találtam a postaládában egy nagy borítékot, a folyóirat volt benne, csodálkozva láttam, hogy leközölték a versemet.

Ha az elmúlt száz évet nézzük, seregnyi költő élt és él a jelenlegi Magyarországon és az elcsatolt területeken. Az elhunytak java része manapság már ismeretlen. Hányan emlékeznek – mondjuk – a marosvásárhelyi születésű és a Budapesten elhunyt Benkő Annára, akinek Gyermekversek című kötetéhez Benedek Elek írt előszót, vagy az ugyancsak erdélyi Jékey Aladárra, akinek Főnix-dalok című kötete az ifjúság kielégíthetetlen vágyait foglalja keretbe?


Bevallom én sem hallottam róluk. Sok értékes művész alkotása hullik a vigasztalan alkotások kútjába. Újra fölfedezésük is feladata lehetne az irodalmi lapoknak. Különösen azokat a költőket és műveket sajnálom, akiket politikai okokból száműztek az irodalomból, és az elmúlt húsz évben sem kapták vissza megbecsült helyüket.

Hogyan lehetne megóvni a költők nagy többségét a feledés homályától?


Jó kezdeményezés volt ennek érdekében a Digitális Irodalmi Akadémia, amelyen nagyon sok jó költő életműve megtalálható, ezt érdemes lenne bővíteni, hiszen nagyon sok nagy költő nincs rajta, mintha itt is érződne a válogatásban egyfajta irodalmi ízlés. Szerencsére nagyon sok költő teljes életműve megtalálható máshol az interneten. Aki verseket akar olvasni válogathat a hazai és legnagyobb külföldi alkotók között. Ez nagyon jó. Nem vagyok híve a szűk kiválasztásnak, bízzuk ezt az igényes, értő olvasókra.

Ebben a modernizálódó, elsívárosodó világban van jövője a költészetnek?


Mindig lesz költészet, mindig lesznek versszeretők. A versolvasás reneszánsza Szerb Antal szerint mindig akkor jön el, mikor a nagy megpróbáltatások miatt nagy vigaszra van szükség, ilyenkor ébrednek rá a közemberek, hogy a költők szava vigasz lehet. Vigaszra mindig szükség lesz.

LYUKASÓRA, A MAGYAR ÍRÓK EGYESÜLETÉNEK FOLYÓIRATA,
XIX. évfolyam II. 2010/2. szám.