Versek

 A boltozat ablakában
a kék csak gyűrött boríték,
a felhőpalást alatt remeg
a halvány virradat,
kozmikus port borzol a szél.
A levegőben vijjogó madárhad.

A foszlott múltból
itt maradt romok alól bújnak ki,
a csupasz, kormos téglák közül,
a lakhatatlan rések falaiból,
az üregek öléből,
a ledőlt tornyok alól.

Végre magunk vagyunk Herceg beszélhetünk mint férfi a férfival
noha te a lépcsőt borítod s azt látod mit egy döglött hangya lát
zúzott sugarú fekete napot
Sose gondolhattam a két kezedre nevetés nélkül
s most hogy itt hevernek a kövön mint letört fészkek
épp oly fegyvertelenek mint annak előtte Ez a vég
Külön hever a kéz külön a kard külön a fő
és a lovagi láb puha topánban



"A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható.
Ami az egész életben számít, az a jellem."
Tanulom ezt Magától nemes úr holtában is
ahogy éltében a testtartás bátor egyenesét
csodáltam mikor a statáriális időkben s azután is
Róma püspökét és a gdanski villanyszerelőt
meg az ostromlott várost bátran magához öleli
s konok lengyelként védelmezi a világ szószékein

Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.