Versek

"A szánandó alkotás, a siralmas emlékmű - melyet a Helyrehozhatatlan, az átkozott Jóvátehetetlen mar, rág, tép -, a modern irodalomban, a lelkünk."- írja Ottlik Géza. 158 évvel ezelőtt, nagyjában egy időben erről írt a két nagy, máig felülmulhatatlan modern költő, egy francia és egy magyar. (A mai, magukat  modernek hitt költők ezt a költői magasságot bizony meg sem tudják közeliteni.)

Írogatós kis barátom,
rágalmazhatsz, hisz te voltál
pennával paszulykapitány
tócsa mellett libaváron;
nádszál-vitéz vagy, hajoltál;
élősdi vagy: fagyöngy a fán,
s írócska is minden áron.
Kis nevecskédet hát magad
írd csak le - meg úgy se marad.
1947

 56 hőseire emlékezve

A nyers szavak szétszabdalták a szűk teret.
Nem árasztott félelem-illatot, szíve
Ez a vörös húsdugattyú, dübörögve

Áramoltatta tovább sápadó vérét,
De nem váltott ritmust, mély sóhaj sem hagyta
El száját. Ujjait se rántotta görcsbe

Megvadult akarata, karja sem lendült
Előre dühében, semmi sem mutatta
A megrendülés gyötrő testi jeleit.

 

Nem mondom én, hogy csak kutyabőrös
nemes lehet akadémikus,
- bánatom miatta világgá nem zajongnom,
mert lehet akármilyen szőrös-
talpúnak is tiszte ott - (amint látszik
most azoké a juss;
megszerezték bíz, rossz rongyon és fületlen
gombon.
Hagymás-Mucsa ím most Európát játszik.)