Versek

Múltunk deszkapalánk résén át
lesem meg a hétköznapok tengeréből
felkelő valamikori naparcokat,
a martalóc felhők árnyéka mögül
kibújó tekinteteket,

 A diktátornak – figyeld meg! -
majd mindig kell valamilyen
kellék, bajusz, szakáll, sötét szemüveg,
hogy igazi arcát magának megőrizhesse.

 Az ősvilági teremtő erő
küldi búcsúzó sugarát,
a Nap utolsó szép fiát -

A szívünknek olyan kedves teraszról
Elnézegettük fáinkat, a nap
Ezúttal is mellettünk elidőzött,
De visszavonulóban, — néma vendég
Romház küszöbén, mit kényére hagytunk
Tágasan s megvilágítottan.