Verseim

A part csipkés bájait
szemérmetlenül tárja a végtelen elé,
az ámuló ég ujjai
félénken tapogatják végig öblét.

 A semminek látszó tekintet,
a tiszta szellem
üt rést az égen,
űr-fénye itatja át tested
hogy egymásba szője
a lepel rostjait
és az Ember körvonalait.

Ott állsz festőállványod előtt,
fehér vásznadat magad elé helyezed.
Követem fényt ivó ikreid mozgását.

Kezünk száz virágával
kérni, könyörögni
is tudunk,
s fogadjuk,
 még ha ablak mögül jön is,
a csábító mozdulat szálló illatát,

 Rettegsz veszteni,
és úgy hiszed, ha jóllaksz,
legyőzted magadban az űrt.
Míg meg nem telik gyomrod,
láz borzongat,
ha kövérülsz, tudod tested él,
kilóid megmutatják mennyi vagy.