Verseim

Saját hangod is furcsán,
idegenül cseng füledben,
mintha ablak mögül jönne,
és csak indulatod világolna át rajta.

 Közönyös számlapok,
kör kör után járó mutatók.

Tárt ablakok, nyerítő lóerők,
éhező fényevők.

Citerázó fák, kéregető ágak.
Tekerő ülőkéken hájak.

A legnagyobb távcsővel
sem hatolhatunk a kezdet vágatának
legmélyére
1,
nem pásztázhatunk könnyedén
a fényvilág űrgyűjteményében,
a megnyíló, egyszer létező,
jelenlét pillanataiban,
nem láthatjuk a kusza halmazt,
mikor a
légbe
még sugár nem gyúlt,
a lágy a keménnyel,
a könnyű a nehézzel2
vívta csatáját,

Mennyi város tapsolt,
hány győztes nyitány szólt neked,
s hány balkörmű támadt rád,
míg huzatos vonatod nagyot sípolt,
s buzgó erőd utána szállt.

Hajnal kergeti, sötét dajkálja,
gurul az égen a tűzgolyó.

Miért nem gondolsz
az utolsó lépésekre,
a napra, mikor nevedet
a némaság szalagjára hímezik,
mikor visszamaradt tested már csak
bomló anyag, semmi más,
s kitakart lelked az ítéletre vár.