Eljön az óra,
nemcsak az enyém,
a tiétek is. Mikor:

„Vész ébred, üvölt az éjjeli szél.”¹

Az eltakart NAP² után,
a HOLD feketén
hunyorog
a CSILLAGOK
hullámverésében,
és az emlékezet némán
lengedez
a felfüggesztett
VILÁGBAN,
a kopasz fényben.

Ma még élünk
kártyajátékunk terméketlen
lapjain,
a BOLOND szerepébe kényszerülve,
de hamarosan
BUKOTT alakok leszünk
valamennyien.

Figyelj majd a szélre,
fogadd magadba
a gyötört hang
nászi csókját,
engedd ki
a fájdalom meztelen kínját,
a bizonytalan emberi hang
magas jajszavát,
keresztyén könyörgésed
súlytalan halmazát:

„Nincsen hatalma földi karnak.”³

A lapokat már kiosztották.
Nem lesz új
keverés és osztás,
nem remélheted
a SZERENCSE LAP
még egyszer
kezedbe kerül.
Testünkből az ERŐ elfogy,
arcaink múló sivataga
a nyílt égre iszonyodik,
a nemlétezőben tűnik el.

Az ÍTÉLET rólam
és rólad is,
visszavonhatatlanul,
megszületett.
S a játék a HALÁLBA
hajolva,
süket csendbe taszítva,
ér véget.