Költészet tart életben, ha nem tudnád!
Ritmus mutatja mi zajlik körülötted
a változó és teremtő erőben.
Míg dolgozik melledben a hústömeg,
verslábak ütemében jársz-kelsz a világban.
Jambikus a lejtésed, mikor egy rövidet üt pulzusod,
amit mindig követ egy nyújtott, és
három szapora tribrachis lépés után
jöhet két lassú, vagyis a spondeusz.
Néha kihagy egy ütemet, aztán
egy hosszú-rövid-hosszú creticus verslábbal
újra dobogni kezd.
Úgy érzed megállt, s többé nem ad hangot,
de a pirrichius apró lépései segítenek.

Zene szól benned. Hangszerek játszanak
ereid lüktetésében.
Magas hangon szól az ária,
fenyegető vonzalommal vegyített hangja röpít fel
az elképzelhetetlen magasságba.

Hullnak szét, alakot váltanak benned idegeid.
Akár a haragvás angyalait hallanád.
A rettenet nyelves csókkal érkezik,
élvezed, szája hiába undorít.
Napod árnyéka voltál, míg éltél,
aztán hirtelen, egy fénylő résben,
múlté lesz arcod, s műved.
A múló maradni látszik, teli vérrel.
Az állandó ketyeg tovább,
s önfényében forog saját tengelyén.
A benned élő végtelen addig szeli a köröket veled,
míg a rend ferde útja felül nem kerekedik.

Békén pihensz, türelemmel, megtisztulva.

Csupa ismerősre találsz,
az ott az örökké csüggedő,
mellette a hiú eszmék híve, most is
szánalmas szavak szálldosnak száradó szájából,
mezét váltogatja, mint kinőtt rongyot, amott a másik,
feléd fordul egy szerelemillatú emlékkép,
szép volt, most mosolytalan arca
köszönti reggelente,
intő szózatot zeng a beszélő tükör
naponta minden hiúnak,
őszülő haja maradéka fedi fejét a nagy tudásúnak,
hajszolt évei visszazengenek vonásaiban.

Tejüvegen át minden arcot homály fed,
az indulat tompul, hiába kapod
intravénásan a józanság szérumát,
a próbált ész cseleit se dühvel,
se gyönyörrel kikerülni nem tudod.
Csalókán hiszed gondolataiddal legalább
egy percre előre tudsz tekinteni
az örökkévalóban.

Nem vagy egyedül,
akiben öntudat kél, mind hasonlít rád,
a pórázzal vezetett ész egy ideig tündököl,
győztes tusát ígér, de kihamvad hamar,
a jókedvű napokat némaság követi,
az érdek az érvek fölött,
mint hajóroncson a hullám hamar átcsap,
s a rideg jelen magánya tör rád.

Minek, minek, élni
mondd meg végre!
Nincs válasz: mi él, halálra érik¹.

Hamis szájakból
kormozva égnek az arannyal futtatott igék is,
a szélvédő üvegére tapadt teleírt lapok
zavarják a kilátást, s a kanyaron túl,
nem láthatod a ködbe vont fát, az ég rád hull,
s a cseppek zokogják el, mímelve az imába mélyedést,
mit ért, míg éltél, az életed…

2018