Mélyéből előkering

Mintha egy régi
dallamot dudorászna
nyílik a zár,
s a szélesre tárt szekrény
mélyéből előkering
az összeszőtt, furcsa
szagok szövedéke.

Vidám, kíváncsi fénycsík fut
a ruhák közé,
hogy magába szívja
régi divatok illatait.
Elhagyott idők ruhái
kelnek a rabságból életre,
vállfák hajlatán gyűrött évek
halovány színei lengenek.
Félénk mozdulattal libben egy
emlék-selymű ing,
szelíd fészek a válltömése.
Kopott köntös redőiből
sóhajok rajzanak elő.
Álomba zuhant
gyászruha sírdogál mellette.
Titkot súg a csöndes csipkés blúz,
a nyakkendő csomóra kötve sápad,
egy félpár kesztyű
mozdulni látszik.

Derékalj

Neked, milyen derékalj jutott?
Amin életed jobbik felét töltve
tested édesen nyújtózkodhat?
Amire ha ledőlsz
a gyors idő megállni látszik?
Amin bensőd legmélyére zuhanhatsz,
hogy erődhöz újra erőt kaphass?
S látsz-e rajta fekve leckéket adó álmokat,
melyeknek megoldása adja majd a kulcsot
éberen élt életed titkaihoz?

Szerelmesek nászágyán
alkony és hajnal közt
a párnák telis-tele részegítő illattal,
s a matracok
lustán őrzik az ikertestek pózait.
S te éj, te áldott fecsegő sötét!
Suttogó szavaid, bársony lehelteid
könnyű pelyhe takarjon csak,
hogy a holnap ruhátlanul
találjon rád.

Kicsi gyermek
pihe puha álmokat hozó fekhelyedben
rácsok között alszol, s még nem tudod,
a félbehagyott mese,
ha felnősz, folytatódik,
s nappalaidat a szokások ketrecében
éled majd.

Betegágyon, ha fekszel
formát cserél körülötted minden tárgy,
kiterítve az ágy fehér kínpadján vacogsz,
nem segítenek a rikító színű
tabletták, kapszulák, se a bódító porok,
nappal aludnál, éjjel meg
tágra nyílt szemed elé csak a semmi téved,
a jövő gyíkja messze iramlik előled,
s ami volt mind a feleslegét mutatja,
míg émelygős reggeledet el nem éred.

Mezítlábasan heversz vackodon,
sorsod messze szaglik,
s nincs se ellenség, se jó barát,
ki keserű ízű takaródat,
éhség aszalta testedre,
ha lecsúszik, újra rád terítse,
vagy cipőt húzzon
krisztusi sebeket mutató
csupasz lábadra.

A tábori ágyon
békét hazudó álmodból sírva riadsz,
csak bajtársad aludhat melletted
tovább, átlőtt sisakkal a fején.

Minden ágyadban ér el.
Fekhelyed
álmaid pazar játékterepe,
izzadt lepedőin
dúlnak lázad csatái.
Szerelmed szédítő iramú
hullámai rajta futnak.
Szülőhelye a földi
világba érkezésednek.
S megnyitja neked a végtelent,
ha díszes ravatalod lesz.

Ülőke

Ember vagy, hitvány valami,
két lábon állva sokáig nem bírod,
ez lett az ára
felegyenesedésednek.
Az első amit megalkottál
úgy hiszem egy szék lehetett,
mely elhozta végre neked
a felelőtlen kényelmet!

A szék a legszűkebb otthonod.
Türelmesen tűri a testek terheit.
A hátsók mélyeit,
a tündöklő tomporokat
szelíden tompítja.
Súlyos húsok vértanúja.
S kit az írás kényszere űz,
ülőkéjére szögezve ül
nyúlt árnyáig a napnak.

Száz és ezerféle a szék.
Van amelyikben felpezsdül tested,
támlája gerincedet csókolja,
plüss kagylója unottan tűri terhedet,
egy másik ülőke meg ridegen tart,
kitartón lapítja hátsódat.

Más egy hordszék, amiben
nem a tiéd a láb, az igyekezet,
és mást könnyít rajtad
az árnyékszék, mikor felesleged
a szagos alvilágba távozik belőled.
Más egy kerti széken ülni,
mikor a friss zöldek, illatok,
szerelmes hangok egybe csendülnek,
és mást élsz át egy fodrászszékben,
mikor finom ujjak a fürtjeidben babrálnak,
vagy a fogorvosnál, mikor érezed
ahogy zajos fúrója idegeibe merül.
E régi találmány fogadni kész
a vetkőző férfi és nő ruháit,
és a szerelmesek akár röpke párbajt
is vívhatnak rugóin.

S hiába lesik a díszes királyi
trónon ülve parancsaid,
valójában senkihez sincs közöd,
zsarnok akaratod
irtóztató magányba zárva tart halálodig.

A semmittevés bölcsőjében
ülsz mozdulatlanul, nap mint nap,
és nézel magad elé,
de amit látsz,
már nem vagy képes befogadni.
Minden agyad pillanatnyi
színjátéka marad, lassan magad is
egy halott tárgy leszel,
akár a szék, amin ülnöd kell.

Maradj csendben

Szemben veled
ösztöneik alól felszabadult,
tányérok fölé hajlott fejek,
a kétértelmű fogalmazás tudományát
magas szintre emelő
rafinált mellébeszélők ülnek.

A grimaszba merevült férfi
éles fúró tekintete rajtad jár,
hangja ércesen zeng
márkás zakó-melléből,
a nő előnyomott-bájaival
próbál bűvölni lábtól fejig,
langy-húsát alig takarja valami.
Nem igazi érzelem, a műkönny visszfénye
csillog csak szemében.
Hallgatsz, ők beszélnek,
de tudod jól, mások szólnak belőlük,
finom hímzésű hazugság-szálakkal
szövik rád az inget.

Azt tanácsolom ezért
asztal mellé ülve magadéból
egy fikarcnyit se adj,
maradj homályban és figyelj,
ne tudják mire készülsz,
jövőd lapját ne azok írják,
akik veled szemben ülnek,
és főleg,
ne tévesszen meg a teríték.