À la carte

(gondolatok evés előtt)

Az asztal nagy, díszes ravatal.
A szemfedő-terítőn
csupa halott növény,
leölt, letaglózott állat.
Ennivalót kínálunk.
Mintha az pótolni tudná
éhségünket az óvó mozdulatok iránt.
Mások életével
csak őrlő fogaink zaja köt össze minket.
Az emésztés elernyedésének perceiben,
a jóllakott ragadozó szemével
nézünk a másik arcába,
vesszük észre, hogy ő is létezik.
Mi alapján válasszuk ki az étkezési módot az esküvőnkre? | Vighadalom -  Esküvői szolgáltatók

Az evés elringat, meggyőz,
elragadtatást csihol ki belőlünk.
Jóllakva, a felejtő tudat üres kábulatában,
az emésztés fekete perceiben,
mint pára a napos mező felett,
akaratunk úgy száll el.
Ám a számító azért fizet, hogy vezessen!
A kínálás árulást rejt, a ravaszság
sunyin megkísérti hitünket.
Olyanok leszünk, mint a szajha,
kit miután kifizettek és megaláztak
már semmibe sem vesznek.

Létünk súlyosbodását
a jóllakott test zsibbadása feledteti.
Mintha az emberi érintkezés lehetősége
túl nehéz volna a vállunknak,
és a vad fogak között
mámoráról önként lemondanánk.
Mintha félnénk, hogy valaki bepillanthat
fátylas napjaink mögé,
mert ha kérdést tesz fel,
északi szél vágtat felénk,
s választ adni nincs merszünk.
Észre sem vesszük,
ahogy lusta fényt von szemünk elé
az Evés Istene.
Kába örömével öljük magunkat.
Imádatának bűvöletében élünk,

a Séfek a Főpapok.

A kínálás előírt tánclépések sorozata.
Nyíltra tágult szemekkel követjük
a falatok útját a kitárt, befogadásra kész
pucér ajkak között.
Minden más kívül esik látóterünkön.
Kezünkhöz nő a kés és a villa.
Agyunkra ráborul a tompaság lombozata,
de örül a gyomrunk, kacag a szemünk,
mikor elmerülünk az evés barbár örömében.
A falánk napok fiesztája
a gondolatot dobja prédául a bikának.

Ostoba legyél, ne lángész”,
ezt hímezzük a falvédőre.
Mint vastag smink rejtenek el minket
az asztali társalgás lankadt témái.
Beszéd helyett a szájakból
fonnyadt rózsa száll.
A rágás, a nyelés az elsődleges.
A lélek elakad a torokban.

A jóllakottság gyönyöre
taszít minket a lejtőre.
Ha egy-két napig állja is
a naiv test a próbát,
a fölséges ízek, a fölényes illatok,
az étkek rutinos csábítása
visszasodor minket a régi útra.
S az üres tányérokra úgy tekintünk,
mint nekivadult lelkiismeretünk
tárgyiasult kiváltójára.
Látni se akarjuk.

De az elkövetett bűn emléke megmarad.

Asztalt kéne borítani,
megszokásaink étkészletét törni össze.
Új napkorongot kéne vonni
a szólam-késdobálók ellen,
az agyonbonyolítók,
a szógyártók,
a tagadást sokszorosítók ellen.
Kiknek nyápic embrió lesz
minden megszült mondata,
s megfejthetetlen talány marad
szószéki dörgedelme.
Kerülni kéne, mint kátyút a rossz úton
a tótágas beszélőket,
a felhőkupeceket,
az álmaikat vedlő kígyószívűeket.
Az ételek, az italok megvesztegetettjeit.
Ki kéne lépni végre
az egymásba siketített térből és időből,
a névnapi, születésnapi köszöntők
betanult gesztusokat ismétlődő sorából.
Le kéne leplezni végre az aperitifek,
a durrogó pezsgők álleleganciáját,
az arany fogait villogó újgazdagok
ordító ostobaságait.
Gombostűre szúrni, mint ritka bogarat
a prostitúcióval flörtölő strici értelmiségit,
aki a la carte választ az unt,
közhelyes gondolatok közül,
s meggyőződését fojtja bele
egy pohár whiskybe,
egy véres bifsztekkel hizlalja
hazugságát, és két zsíros falat között
böfögi ki életfilozófiáját.
Ékesszólás csak arra jó,
hogy túldöngesse, ami belülről
rugdossa a szónok gyomrát.

Elfelejteni a valóságot
ez ma minden kívánságunk,
csuklás rázza azt,
ki a jelenre figyel.
Amikor bódulatunk elszáll
és kizökkenünk közönyünkből
felszisszenünk, mert
az egész megmagyarázhatatlan
világ nehezedik hirtelen ránk.

Miközben hitünk ruhát vált, és
fulladozunk, készülünk az új imádságra.
Meghunyászkodva,
beletörődve nézzük,
hogy megy birokra a fenn és a lenn.
Utál minket minden,
szökik a lég körülöttünk,
a képzelet az aszfalthoz ragad.

Az evésen jár déltől estig,
estétől reggelig,
az órát figyelve mindenkinek az esze.
Szánalmas a vöröslő kapu, a száj,
a püffedt test, a vétkes akarat.
Gyalázzuk, mit szívünk szeret,
és dicsérjük, amitől undorodunk.
"Kész! Tálalva!”
A hatalom lakodalmán a fő ételt
frázisokból mérik, s szentenciákkal
öntik nyakon.

A pénz az új Ige eledele.
Mérges gáz a tömjén.
A teli szájjal harsogó gyűlölet
elnyúlva nem sokáig nyugszik
az asztal alatt.
A szelíd szó párájába vész,
csak gyönge hangot ad.
A zabolátlan düh harsan.
A bomba-agyak robbannak.
A tegnapi sebek felszakadnak
megnyílnak újra a vörös erek.
A szavak lángolva
bukfenceznek ki a koponyákból.

A szókimondót bolondnak nézik,
s a bolond jelére senki se figyel.

Itt az ideje a böjtölésnek!

 
 Az íz hercege
- az édes
 

Az ős íz, a legelső érzés
a szájtérben, álomnyom
a születés előtti világból,
Zeusz ajándéka,
az olimposzi ambrózia kivonata,
csalogató atomok alkímiája,
egy falat csók.
Nem véletlen, hogy ezt a szót
azokra veted,
akiket bolondulásig szeretsz.
Hazád, anyád, kedvesed
mind, mind édes lesz neked.

Íz az ízhez
- a sós

Ha a sót sózni kell,
a világ világossága,
az ízek királya
nem lehetsz, mert ételed,
a só álmos nedveivel
dúsulva ébrednek fel,
nélküle
idegen és üres marad,
ami beléd kerül,
a szakács szégyenét
ha kifelejti enyhítheted
utólag,
de ha többet vet bele
– hunyt szemmel
falni már nem fogod,
amit eléd tett.

Pozsgás derű
- az erős

Mikor együgyű szád
nyílása az erőset beengedi
öblös terébe,
hevített ajkadon
és nyelveden rögvest érzed
a türelmetlen percet,
amint lélegzetet veszel
fogaid közén
torkodon is lemérheted
ártó hatását,
hamarosan gyomrodat harapja,
még ritka hajzatodon is
csurogni kezd rólad a vész,
aztán minden ideg tépni kezd,
szinte kettéhasad agyad...
...mégis másnap,
mikor csábító illata
feléd omol, tudom megint
vészes kalandra
hajszol majd téged
az erős

Fenyít, vadít
- a keserű

Ha a száj börtönébe jutva
a keserű szab magának
széles utat,
a fogak gyűlöletre váltanak,
a nyelv dadogni kezd,
és mikor gyökerét
már a méreg rágja
jobb, ha tudod,
a vesztő íz
sírodra nyitott kaput...
...és Trimalchio1 lakomáját
elfelejtheted örökre.

Az evés hatalma

Rettegsz veszteni,
és úgy hiszed, ha jóllaksz,
legyőzted magadban az űrt.
Míg meg nem telik gyomrod,
láz borzongat,
ha kövérülsz, tudod tested él,
kilóid megmutatják mennyi vagy.

A fogaid
az Evés Templomában az oszlopok,
ütemre aprítanak,
ha kell gyilkoló eszközzé is
válhatnak,
húsokból sebet hasítanak.
Mozgékony nyelved vörös futószőnyegén
torlódnak az ízek.
Szájpadlásod a kupola,
magasából zúdul száműzetésbe minden falat.
Csukd be szád, külvilágod kapuját,
és rágj, ami a világban történik
maradjon vigasztalan látszat!
Így lesz majd semmiségé a Föld, az Ég.
Jóllakva nem az vagy már, aki voltál,
tüzed nem hevít tovább.
De éhesen nemes, szent szolgálat
köt le, a kíntól kell megszabadítanod
tátongó porhüvelyed.
Mint hűlt tetemet a gyászos lepellel,
áradó kalóriáidat, omló ruháid
redőivel rejted el.
De ha súlyodat teszed jelenné,
a pimasz szél keze,
vagy egy óvatlan mozdulat
könnyen
kivillantja pőre hasad…

Az éhezőnek

ajkai hiába mozognak,
nyelvét hiába morzsolja fogaihoz,
csalja üres száját képzelt eledellel,
hiába hiszi lakomán vesz részt,
legfeljebb a híg levegőt harapdálhatja;
mikor elillan belőle a vágyálom,
és élettelen teste mély sóhajjal ébred,
mikor a nappalra nyitja mohó szemét,
azon nyomban a türelmetlen éhség
szállja meg, hiába nyeldesi nyálát,
nincs mit szájába vegyen,
hiába kéri a folyók, a termők
javait, tollasok gyenge húsát,
tátott szájába nem jut sem étel, sem ital,
gyomrán, belein mitológiai szörnyek
gyötrését, az éhség görcsbe rántó
uralmát kell elviselnie.

A telhetetlen

éhsége miatt kesereg,
noha asztala tele van rakva
minden földi jóval,
egy népes családnak is elég lenne,
de hiába,
minél több étket dönt a hasába,
annál többet akar,

púpos tányérjának látványától
sem nyugszik meg,
még tovább nő az éhe:
mindig többre vágyik,
mintha gyomrában
a falástól űr nőne,

kutat az új étkek után,
még több eledelt követel,
és mint tenger a folyókat
mindent benyel.

Test és teszt

Silány testem felszíne,
tagadva eledelem
felhasználhatatlan részecskéit,
világra tárja térképét.
A foltok mutatják
fonnyadt irhámon
az ártó rend hatalmát,
– a jelek majd véremből
kérnek rá igazolást.
Ettem búza eső után
a fájdalom kenyeréből,
és eleségem tilalmas összetevői
daccal töltötték fel belsőmet.
Most nem tudom a kúszó lé
foszlányai
a fénytelen úton meddig
vesztegelnek még bennem.
Szervezetem,
ez a tőlem
független univerzum,
égten ég,
menekülni kíván
a vészt okozó, tárggyá vált
idegen anyagoktól.
Sírva kiállt rám:
ezt meg ezt ne egyed,
holnap és holnap után is
gyötör majd, ha nem fogadsz szót.
Bajod nem csak a tiéd
– teszi hozzá vigasztalón,
az ismeretlen,
benned cirkuláló szubsztancia
már körülszegi a glóbuszt.
Az ünnepi menük élvezetéből
rendre kimaradok,
orromba jó leső illat hiába száll.
Ki fog rajtam megkönyörülni?
Dísztelen falatokat kóstolgatva,
folyvást emésztésem
roncs-válaszait kell figyelnem,
és hiába tesztelem testem
utak szélein nőtt füvekkel,
csodafák őrzőivel,
és hiába szórtam szét
az áldozati magvakat,
s jutottam hét kapun át
nem tudtam meg
mire van szüksége
vegykonyhámnak.
Aki vétkezik, viselje bűnét!
De mit vétettem én?
S nem értem, történelem előtti
étkeket kereső magányomban,
miért tör vesztemre,
ki elméjében kigondolt,
emberré formázott,
miért tart még életben,
ősidők étrendjébe süllyesztve,
gyötrelmes kegyelemben
a viharisten?

1 Petronius Arbiter, a római nagyúr, Néró császár főudvarmestere, Satiricon című művében írja le Trimalchio lakomáját.