Kacér fogsorát csodálom
– itt kell belenézni – mutat,
fürge szeme a doboz nézőkéire.¹

Csöndbe préselve
marad kívül a való.

A meztelenül kibomlott
kicsinyített világot,
élő testként vizsgálhatom.
Mezítláb visznek vágyaim
álmaim ápolt kertjébe.

Éledezni kezd bennem
a múltidőben fészkelő elérhető,.

Hársak virágai,
emlékek-itta jázminok
a rózsák buja illatai bódítanak.
Megérinthetem
a reggeli hűs levegőben úszó
táncos testeket.

Súlytalan életem halálos szélre visz.²

Édes szellemkezek simogatnak.
A kékség a felhők között
újjászületésem örömébe öltözik,
a lombok dús hangversenye zeng,
a végzett, a megadó szerető,
égeti bőrömet.

A Te békédet add meg nekem is, Uram!³

A gyűrött mindenség
hajfürtje arcomba hull,
végig borzolja homlokom.
A kielégült telihold
szárnyas raja ömlik rám.
Az idegenség árama
tölt el egészen.

Ébredj!
Szólok szeliden magamra:
lépj hátrább kicsinység.

S a sápadt jelen
győz a varázslat fölött.