Amikor sík tükre a pálmafák résén
ferdén felém villant, megálltam,
színe szürkének tűnt,
csalódva közeledtem széljárta partja felé:
hiába kértem mutassa önmagát,
zenéljen, kacagjon, ügyet se vetve rám,
alvó magányba hulltan tárult elém,
tespedőn a párás légbe veszve.

Miért más mindig a valóság?

Reméltem hulláma, lépésnyi szine
a visszfényben remegő
tenger zúgása fog álomba ringatni,
s a teremtés negyedik napjára ébredek majd.

A vizek teljenek meg élőlények sokaságával...¹

Érezni kívántam magamon
a kezdet és a vég összemosódását,
részekre tépő ösztönét,
figyelni, ahogy űzik, harapják egymást sós fodrai,
és szemérmetlenül elém tárják mélységüket.

Emlékezet: segíts újraélni a szenvedély hatalmát!

Akartam látni a hullámok
kielégítetlen ölelkezését,
ahogy szétválnak és újra egyesülnek,
csókokkal kergetik egymást,
összeborulnak,
s erejük egy pillanatra sem csökken.

Ó álnok világ, hamis képek,
ne nyomjátok el szerelmes vágyaimat!

Szerettem volna nyitott szemmel
elmerülni hívogató játékában,
átélni a meztelen őselem
örökkévaló őrületét².

Sodorjon el, álarcát letépve
a mindenség!