Ha szétnézel
nem látsz mást, csak azt,
miként sokszorosítja
ronda magát a sok hazug alak.
Eszmét eszmére cserélve,
szivacs-eszükkel könnyedén
követik minden új halom parancsát.
Köztük lapulnak azok,
kik szurkos éjszakákon át
írják jelentéseiket rólunk.

Terhelő irataikat a lázas
beleken át még
a hajnalrés-idején sikerült
az alvilágba küldeniük.
(Lehet szúrós jelvényeiket
még most is őrzik valahol
egy összkomfortos
bársonydobozban.)

A közjót hirdető hatalomnál
hidd el, nincs veszélyesebb.
Azt hiszed választhatsz:
egy életet töltesz ki hajbókolva,
vagy acél nyakkal küzdesz.
Esetleg vonogatod a vállad,
s azt mondod,
mit bánom én, mit hoz a holnap.
Aztán csodálkozol,
hogy a csordába terelt
emberek közé kerülsz
így is úgy is, és ott állsz
kimerevített sorsod képén,
megalázó pózban azok előtt,
akiknek vasujja
csak a parancsra vár.

Ne áltasd magad,
hogy a bujkáló jót
és a bűnös bájvarázsát,
a történelmi igazság
bozontos fonalait éppen Te
tudod majd szétszálazni.
Tapasztalnod kell újra és újra:
mindig akad egy alak,
aki rácsok közé kívánja zárni
a pedző gondolatot.
Tekervényes hivatala
áldásos tevékenysége nyomán
a díszkötéses szavak helyén
csak hamuvá roskadt
hatalom marad.

A funkcionárius kegye kirabol,
vagy archullásra csábít.
Üvegszemével egyfolytában
figyel az ostoba behemót,
és észre se veszed,
ahogy botló lépéseid mögött
korábbi éned
szép lassan lemarad.

Hamarosan idegen fák között
bujkál veled a nap,
nincs rokon, és emberi jel sehol.
A mozdonysíp sikoltó
búcsúszava szalad messze veled,
vagy golyó száll feléd
a fémes ízű levegőben,
és elmerülsz a mély vízben.

Ne hidd ami megtörtént egyszer
ne történhetne meg még
százszor, ezerszer.
A mártírok neve ma legfeljebb
hideg hullafolt a márványfalakon,
gyűrt emlékeik haragos szó-foszlányai
már régen elenyésztek.

Mit gondolsz Te mi leszel?

Bronzember vagy megbélyegzett?
Majd egyszer, mások eldöntik
minek címkézzenek!

1989