Hajlamosak vagyunk
a "bájos" évtizedeket elfelejteni,
mikor a szénfüst lomhán
eltakarta az ostor-ágak végén
a hazai fényeket,
mikor a tehetségtelenek szállásmestere
tartotta vége-hosszan az ünnepi beszédeket.

Mégis voltak, akik az
egymást kergető szólam-lepkék idején is
megpróbáltak, szájukat összeszorítva,
virágot ültetni.

Az értelmétől megfosztott
„értelmiség”, hallgatás közben,
megtanult a sűrű
sorok között olvasni.

Ripőkök¹ tolongtak a szent boltív alatt,
s az új istenek jelszavait tapsolva,
avatták vallássá a bűnt.²

Mialatt a lázverte éjjeleken,
a csengőre ébredt éhesekkel
a halál játszott bújócskát.

A fák törzse közé köd
kúszott, s a teremtő képzelet levelei,
melyek a hajnalfény
fűizű levegőjén még
szabadon szálldostak, a nap végére
a horizont árkába hulltak,
s a megbocsájtó
sem volt képes többé feléleszteni
kedvüket.

Mégis, mikor ernyedtté váltak
a szárnyak, a nők nők voltak,
s élénk színű
kartonruhákban jártak.

A közölni valók,
az ólombetűk tavában,
menthetetlenül hazugságba fúltak,
minden érdemleges
diszkusszió³ lehetetlenné vált,
a tudományok, az országászok⁴
szoros ölelésében,
a buták játékterévé silányultak.

Igaz a drukkerek,
a körbezárt stadionokban,
szabadon szithatták a foci-bírókat.

Közben az egyszínűre festett házakban
észrevétlenül, általánossá nemesült
a maradj csendben a magad vackán
parancsolata.