Úgy terpeszkedik ránk,
mint a fogságban eltompult
állatokra a két etetés
közti unalom.
Talán éppen
az arctalan napok pótlására próbáljuk
feltámasztani kimerült étvágyunkat,
életre pofozni petyhüdt testünket;
átkozzuk hajdani
tiltakozó felettes-énünket,
és sírjuk vissza
az eltűnt, édes szabadságot,
elemi ösztönünket.
Várnánk türelmetlenül megint
a lelket-testet megsemmisítő erő hatalmát,
a kisebesedett éjszakák
bódulatát,
s kergetnénk újra
gyöngéd dombok közt
a győzelmes gyönyört.
Szeretnénk lemosni arcunkról
végleg a felnőttkor undor-csókjait.
Szerelmünk szemébe újra csillagot ültetni,
ujjainkat ujjaiba fűzni,
fejest ugrani kamaszkorunk
tiszta medencéjébe,
ölelésén ringani,
nem félni attól hová jutunk,
és a süppedt parton
ki talál majd ránk.
Úgy pereg le életünk roncsfilmje,
mintha minden,
amit a celluloid rólunk őrzött,
mikor a vetítőgépben a kép
éppen beéri a következőt,
az előző azonnal lángot kapna,
és kis villanás után,
árnyak táncává égne.
A jelen zsebre tett kézzel,
fütyörészve sétál tovább,
felejtve a maga mögött hagyott társát,
pedig emlékezés és vágyak nélkül
a van lyukas garast se ér,
csak az „unt csömört aratja”1.
Budapest, 2014
1Baudelaire: Áhítat (Tóth Árpád fordítása)