Villanyt gyújtottam
fénybe fojtva
az ásító sötétet.
Egy soklábú pók
lépett társammá elő.
A váratlan világosság,
mintha rajtakapta volna
valamin, egy pillanatra
megállította,
aztán sebesen felfutott
a plafon árnyékos zugába.

Az alvásra kijelölt idő
a nappalt utánozta
ügyetlenül.
A lámpa bővülő ellipszisei
lehányták magukról
a sugarakat.
Titkon táplált neved
darabkáit vetítették elém.
Szolgáim a vakmerő szavak
sorokat írtak és arcod ívét
összekötötték a csillagokkal.
Nevetésed fürge rezgései
kiszabadítottak száműzetésemből.
A fal vásznán követhettem
tested tájain a cseppek játékait.

Egy szó rejtett úton tett
madárröptét vártam,
mely minden más kifejezést felülír.

A lusta sugár lágyan végig hajlott
a formák összhangján,
hulláma követte
a csonka kúpok emelkedését,
félénken combjaid közé kúszott,
s gyöngéden bemélyedt
rejtett dombod kagylójába.
Képzeletem leleménye
nyitotta szét a rést,
hogy szomjam
megnyugodhasson...

...Még láttam, ahogy a feszült éj
maradéka elmerül a tó vizében.

A hajnal fénycsíkja
derengett.
Fürge társam gyöngéd
pókfonalán függeszkedve
szemem elé ereszkedett.
Mindennapi munkáját nézve
ocsúdtam fel:
nem szabadulhatok monoton
tenni valóimtól én sem.

A vágy üresen tért vissza
válasz nélkül.¹