Sorsuk nagyító-lencséjén át nézem a rajzó emberek ravatal-arcait, pupillájukba rejtett titkaikat. A világosból a fekete szőrös sötétbe forduló világukat. Ámulva nézem a lüktető emóciók mély-vizébe zuhant testeket, a hús-virágzását mutató szikrázó, erjedő, megfékezhetetlen embereket, a testi szenvedésekben gyötrődőket, a halál recés tenyerén ringókat, a pénzre betegesen vágyakozókat. Szemem rejtett-ablakából kitekintve tükör-lencséikben saját gyötrelmeim kikristályosodott szenvedéseit fedezem fel.

Az elfelejtett idő visszazökken megint. Hallgatom a csöndből kinövő szitokfoszlányokat, ahogy áradnak, szállnak szét, akár a gyermekláncfű pejhelyes ernyői, egy ősi harci-tánc ritmusában. A menet a láng-üstökű kontinens ember-bozót méhébe igyekszik. Sokukat a fékezhetetlen szenvedély örvénye ragadja el. Vágtató kíméletlenségük határfalakon dörömböl. Mint papírzacskó-buborék, ha két csattanó tenyér közé kerül, és süvöltve szökik belőle a lég, úgy fut, rohan, nyögve, sírva az embertömeg felénk. Érzem én is, ahogy a rohanó emberek alatt, hintázik a híd. A százezer, millió ritmikus embertalp együtt él, hullámzik az utakkal. Lázas izgalom ül ki rajtuk, a hódítás mohósága, a világfaló-kíváncsiság mámora hatja őket. Az egyikben düh tombol, a másikban a minden-jóra-vágyakozás reménye él, a harmadik a tipró-önzés gyilkos tüneteit mutatja.

Jönnek, kiket a magasból szólít a hitetlenek ellen a szent kötelesség hangja, az imafalkák ritmikus csoportjai, minden mozdulatuknak előírt rendje van. A próféta hangja biztatja őket: öldössétek a hitleneket! Mondják az Ítélet Napja már nincs messze, mikor minden valaha élt emberi lény tolongó sokasága egyetlen helyre gyűlik majd össze. Az egyik bízik, a másik retteg. Lesznek fényes, nevető arcok, de lesznek, kiknek vonásait homály borítja majd….

És tapsolva nézik a menetelőket a jótékonyságukat fényes kirakatokban kínálók, a vedlett gyíkruhájú írók, akiknek fejéből, mint a nyári tóból már elpárologott a sok régi eszme, a trágárságokkal teli drámákat színre-játszók, a rejtelem-vágyukat vásznaikon kiélő festők. Az önmaguktól undorodók, a szivárvány színeibe burkoltak, a félelmeiket bőrükre tetoválók, a sárkány-fogsorukat villogtatók. Hömpölyög velük az ürülék-kiállítások ájultan-sóhajtozó sápadt közönsége. Figyelem azokat, akik szívesen ledobnák magukról hús-göncük feleslegét, akár rájuk szabott nemiségük nyűgét. Látom a bőrükön átütő csontok szövevényét mutató, aszott testeket, a fagyott könnyekkel teli éhezőket, a nincstelenségüket tovább nem tűrőket. Figyelik őket az utak mentén álló, az alvás és ébredés gyötrelmét elemző lélekgyógyászok, a lét-alját szaporító tanárok, akik kérész-éltű tudásuk tengerét zúdították a tanítványaikra. Költők költőknek sarkára taposva kísérik őket, halhatatlant írni vágynak, örök életre les mindegyik.

Ahogy a tűz, úgy terjed tovább a sereg, csatlakozik hozzá egyre több ember, de a gyarapodó sokaság soha sem érzi jóllakottnak magát.^1. A tömeg minden fejet, kart, lábat egybegyúr. Fej-cserék, agy-átültetések egybeoltása zajlik. Az áradat azt szereti, ha sűrű, ha áthatolhatatlan, ha démoni szörnnyé válik, ha a sokaság centrifugális ereje itatja át dobogó testét, ha a kannibál-düh falánk éhsége rettenetté tágul benne, mintha akarata sercegő, füstölgő parázsból volna. Öngyilkos, őrjöngő tajték-pokol. Minden jaj-sikoly, könyörgés, kérés, és undor, szégyen, kiszolgáltatottság benne egybemosódik.

Állok a nyüzsgő, ember-örvényben, a hömpölygő, fodrozódó ember-sűrűségben. Idegen parancsok hangjait hallom. A düh, az átok és az esdeklés hangjait.

JÓZSEFVÁROS, 2015 augusztus 28.