Múltunk deszkapalánk résén át
lesem meg a hétköznapok tengeréből
felkelő valamikori naparcokat,
a martalóc felhők árnyéka mögül
kibújó tekinteteket,

számolom az egymáshoz igazított
lépéseket, követem a sápadt égre szaladó
százezer percnyi lázas akarat útját,
s fülembe csengenek a szél ölén kitárult
egymásnak tett ígéretek.

Porzott a föld a körtáncot járó
szavak alatt, dalolva áradt
az agyak szilaj ér-fonatában
a hit az igazra, s visszatért

 az összefűzött karokban
az elpártolt remény.
Most is hallom, ahogy egyszerre dobban
a feszülő mellekben a véres gép,
hogy a szívek szapora pulzusa
messze űzze a félelem tarajos szörnyeit.

Ti voltatok a jövő istenségei,
a szirénázó lendület,
a tudás tornyait meghágva
Titeket röpített
az újrateremtés indulata
a csillag-pályák végtelenjére.

Visszaidézem képzeletetek
régen volt hevült glóriáját:
két eszme-pólus közé feszített elmével
hiába írtátok a szabadság betűit
a körénk emelt falakra –
az örök halált elűzve, kéz a kézben
léptetek a rend fenséges világszínpadára,
mi meg maradtunk a sötétlő mélyekbe zárva,
és nekünk kellett fagyott szemeitekre
a kristály-pénzt ráhelyezni.

Feledni akarom minél hamarabb
a szunnyadó éveket,
hogy ne kelljen emlékeimtől elvéreznem.

Ó ártatlan ifjúság!
Magasság tengerében fürdő
türelmetlenség!
Az Isten élet-atomjait szaporítva
ereszkedj vigaszért a vágyak völgyébe,
ültesd el éj-asszonyod méhébe
szelíd és halk holnapunkat,
hogy legyen újra békés hely
a Föld az Ember Fiának.