Egy rézsút-sugártól
felragyognak a szobában a tárgyak,
s szálló porszemek árnyaiban
a ház egykori lakóinak élete
bomlik ki körülöttem.
Magamon érzem a hajdan benne élők,
a hajszolt szapora szolgák
imádságfélét suttogó leheletét,
hallom a vigaszul zengő asszonyi
énekhangokat, a gyerekek dunyhába
fulladó kacagásait.
Életem őszi levélként kút mélyébe
visszahullik és a múlt víztükrében
sugárzó arcok elé állít.
Nem a temetők tonnás kődíszei idézik
a múltat. Nem. A láthatatlan kezek,
visszahullik és a múlt víztükrében
sugárzó arcok elé állít.
Nem a temetők tonnás kődíszei idézik
a múltat. Nem. A láthatatlan kezek,
amivel a tárgyakat megalkották.
A ház építtetőjének akaratát
híven őrzi a szúette szemöldökfába
A ház építtetőjének akaratát
híven őrzi a szúette szemöldökfába
vésett név. Nem a halottakra hulló
göröngyök, hanem a munkás órák
csiszolta régi eszközök,
csiszolta régi eszközök,
a vájt teknők, fényes ülőkéjű székek,
a vakító házfalon eleven tenyerek
formálta cserépedények,
a vakító házfalon eleven tenyerek
formálta cserépedények,
a valamikori remek mozdulatok.
Minden békésen lélegző bútor
a vályogház egykori élőit hívja elő,
huncutul rám néznek, gyöngéd,
mély hangon megszólítanak,
kérges kezüket nyújtják felém,
s mosolyogtató emlékekbe ringatnak.
a vályogház egykori élőit hívja elő,
huncutul rám néznek, gyöngéd,
mély hangon megszólítanak,
kérges kezüket nyújtják felém,
s mosolyogtató emlékekbe ringatnak.
Átány, 2012 szeptember 9.
