Épp oly örök és veszendő
közönyös és lelkes
fényre éhes újszülött
idegen vagyok a Földön
mint bármi más foszló
pusztuló anyag sziklakő
zöld-csíra töviság
ami bennem jövő-reménnyel
összegyűlt
s por-hantból a szaporaság
hajnal vérszínében
elkülönült
csupán egy furcsa kivonat
melyben a pezsgő elemek
évmilliók alatt
kevertek ki engemet

minden atom ami szolgaként
bennem dolgozik
Istenként van jelen mindenütt
s majd az elgyötört
mindenség éjébe hull valamikor
csekély különbséget
csak az önmagát kínozó
kölcsönbe kapott szürke anyag
a nyafogó agy mutat
a buta öntudat
melynek kellemetlen
tulajdonsága
hogy örvénylő zuhanását
a menny-pokolba
előre látja
hiába búj menekül
a magány rejtekébe
hiába vacog lázas álmába
burkolózva lelkem
hiába kulcsolódik imára kezem
nincs se előre se hátra
bennem saját törvényei szerint
egy egész világ éli életét
parancsok futnak testemben
szerteszét
s akaratom egyszerre érdemel
börtönt és kitüntetést
torzszülött szerelmes sejtek
a szövetek szövevényében
főzött tervek
szenvedéssé váltott rabja vagyok
amit nyitott szemmel
most még álmodok
ez a szánalmas komédia
a színjáték végszavában
utolsó ébredésemmel
végleg eltűnik
a föld bestiái
vájják ki majd arcomat
testem atomjai szétszóródnak
s új alakzatokban kezdenek
lassan elkeveredve a többiekével
kötni új szövetségeket
álmodó vándor-énem
pedig hadd higgyem
megmarad tovább száll
s halála az lesz
hogy élnie kell szép-rút életét
– valaki másban.