Az egyesült csillagok
pogány oltárának csóvája vetült ránk.
A segítő fény madarak dalán érkezett,
nem szólt emberi hangon.
Mégis érteni lehetett,
biztatott téged vegyél észre.

Körbevettek emberformájú alakok.
Néztek rád csodálkozva.
Mindegyiküket nevükön szólítottad.
Lassan szilárd alakot vettek fel.
A szaharai homok átformázott,
alakomat befedte,
a szél belőlem fújta rád részecskéimet.
Eltemette a nyomaimat.
Az áhítat rabjaként álltam előtted.
Vártam, hogy megszólítasz,
kimondod az én nevemet is és átölelsz.
De átnéztél rajtam, mintha nem is látnál.
Az ujjaid között peregtem át.
Mégse vettél észre.
A holtpontjára ért Nap
évszázadokká nőtt fénye
hiába vetült rám.
Egy szót se tudtam kimondani.
A csönd engem zárt magába.
Hallgatóztam, mégse hallottam hangodat.
Az alkonyat útnak indult nélkülem.
Az ég szürkévé vált.
Már nem én voltam.

A halhatatlan létbe zárva
elvesztem a sivatagban.