Saját hangod is furcsán,
idegenül cseng füledben,
mintha ablak mögül jönne,
és csak indulatod világolna át rajta.
Az értelem csatornái mind bedugultak.

Szád csupa ítélet,
ahány szó, annyi jaj,
titok, láncára fűzött baj,
csattanó tenyér,
méregfiola, tűnt álom,
tűszúrás, izgalom,
villámló fájdalom.

Mint egy fulladásig visszanyelt vonítás
az utcasarkon,
úgy hangzik minden szavad.

Mérgezett tövist
szúrtál belém!

Időkagyló
tapad szorosan füledre.
Tenger, szél zúg,
a világ zenéje kísérőt búg.
Sejtjeid cellájában
a bánat üvegharangja kong.
Lázas imává hömpölygő igéid
égő madárrajként surrannak ki belőled.

Szád csupa ítélet,
ahány szó, annyi jaj,
titok, láncára fűzött baj,
csattanó tenyér,
méregfiola, tűnt álom,
tűszúrás, izgalom,
villámló fájdalom.

Azt mondjátok gonosz vagyok?
Írjátok majd a sírkövemre!

Régen volt életed darabkái
összetapadva lapulnak benned,
mint szőlőfürtön a meddő szemek.

Igyunk kávét. Várj!
Majd kiöntöm neked.
Jó erős! Cukrot kérsz még?
Még egyet?

Halott már minden kacaj,
régen vége a vigalomnak.

Fiamat meg se ismerném.
Lányomból csak
egy szőke tincs maradt.

^{Vékony ujjaidon
a kék erek rajzolatát nézed.
Egy légy mászik föl rajtad,
egészen a szemedig. Hagyod.
Nyikorgó parkettán ismerősnek
tűnő lépéseket hallasz.}

^{Vajon mikor szakadt el
a vékony fonál,
ami összekötött velük?}

^{Még egy utolsó szót szeretnél
mondani, de nyelved
már nem mozdul.
S hiába várod, hogy
az a vékony hang elérjen.
Csak a csüggedt csend a válasz.}

^{Ó, istenem sose értettél meg!}

^{Hajad arcod elé hull,
s a tárgyak körülötted
üvegként olvadnak össze,
körülkerít, eltemet
a szívós magány megint.}