Versnovella

Első fejezet

Az idegen
vágóhidat akart venni,
még abban az időben, 
mikor minden eladó volt
kicsiny hazánkban,
mikor az elkerülhetetlen
ellenséges párbeszédé állt össze,
a józan ész tagadása
hozott sokaknak üdvösséget,
s a fájdalom a süket csendbe taszította
az emlékezetet.

Egy fiatal tolmácsnővel érkezett.
A kis hölgy nem tudta hová jött,
tűsarkú cipőjében tipegett be,
divatos ruha volt rajta,
szemei vastagon ki voltak húzva.

Szépségét egy pillantás alatt
megölte a látvány,
vidám és ártatlan arckifejezése
letörlődött, ahogy a sminkje is,
mikor az égvilágból hirtelen
barlang-sötét éjébe zuhant.

Úgy kellett elkapni ájult testét.

A vér, nem túlzás, tajtékszárnyakat bontva,
bűzlőn folyt lábunk alatt, nadrágomat
féltérdig fel kellett hajtanom.

A taglózóhoz terelt marhák
érezték végüket, de hiába lüktetett
hevesen a hústömeg szügyükben,
kíméletlenül ösztökélték őket tovább
kusza kínjaik véres összeomlásáig.

Az állat-sikolyok fölolvadtak
az ipari méretű gyilkolás szenvedélyében.
Hallgatnunk kellett ideges fújtatásukat.

Végeérhetetlen bőgésük
hasította darabokra terünket,
szenvedésük izzadt párája dőlt tüdőnkbe.

Mint tajtékok sziklára csapódását,
néztük az állatok reménytelen küzdelmét.
Szoknunk kellett a pokolra szállás illatát,
az állatok szűkülő, utolsó bőgésének hangjait.

Kemény lecke volt.

Számukra a Világmindenség megszűnt:
időtlen időkre...¹

Kampókra akasztották,
és kettéhasították őket.

Miközben kőfalalak dőltek le bennünk,
s tompa ésszel mentünk tovább,
visító disznók hangja tömte tele fülünket. 

S ne feledd ember-állat! Te is Isten elé hullsz majd.

Ötletes gépek emelték,
görgették, szabadították meg bőrüktől.
A kampókra függesztett félsertések
százai tűntek el a láncos továbbítókon,
a hűtőházakba.

Odább lépve húst tépő gépek
dajkálták tovább borzongásunkat.
A feldolgozás műveleteit,
mintha az ujjaikban lett volna a szemük,
úgy végezték a hentesek.

Az alvilágban toporogtunk, ép tagokkal,
nem messze a vértelen
angyali képektől, mindennapi csodáktól,
felidézve lassan őrlő antik gondolatok
vigaszait magunkban.

Ó kegyes, szemérmetes vég,
értünk mikor jössz el?

Második fejezet

Jó étvágyat! – mondták,
és betessékeltek
minket egy díszes terembe.

A hatalmas faltól-falig
terpeszkedő asztal,
olyan volt, mint egy díszes ravatal.
A szemfedő-terítő telis-tele
volt rakva kínnal és vérrel.

Most éppen nem ínyencségeken
járt az eszünk.

Nem kívántuk,
hogy az evés mámora
eltompítsa éberségünket,
nem akartuk, hogy őrlő fogaink zaja
kössön össze minket azokkal,
kik az imént mutatták be nekünk
gyilkoló eszközeiket,
és most egybefőzve kínálnak
nekünk erényt és bűnt.

Nem kívántunk
a jóllakott ragadozó bágyadt szemével
nézni arcukba.

Tudtuk, ahol a rágás, a nyelés
az elsődleges, a gondolat
elakad a torokban,
vízbe fúlt csillagok raja marad.
Tudtuk az evés
önhitt kacérsága elringat,
meggyőz, elragadtatást
csihol ki belőlünk, s jóllakatva,
a tompa tudat üres kábulatában,
akaratunk, mint a pára szűz szele
a napos mező felett,
úgy száll el.²

A kínálás, előírt tánclépéseinek sorozatát
mégsem tudtuk teljesen elhárítani.

Hiába gondoltuk asztalt kéne borítani,
és le kéne leplezni az aperitifek
álleleganciáját,
az aranyfogait villogó újgazdagok
ordító ostobaságait.

Gyengének bizonyultunk.

Nem tudtunk napkorongot vonni
az üzleti szólamok késdobálói elé.

Mi sem voltunk különbek,
a strici értelmiséginél,
aki véres bifsztekkel hizlalja
hazugságait,
két zsíros falat között
böfögi ki életfilozófiáját,
és meggyőződését
egy pohár whiskybe fojtja..

1 Karinthy Frigyes: Kacsapecsenye

2  À la carte  című, korábban írt, versem néhny sorát beleépítettem a második fejezetbe.