Versnovella

A földszinti kis lakás
rejtöző bánata,
vakolat hullató éveken át,
üresen állt,
aztán néhány
hónappal ezelőtt,
új hengerelt virágok
kerültek falára.

Vajon ki költözik majd bele -
morfondiroztam.

Legfeljebb
az ajtó ablakszemén
misézett be,
egy kis napfény.

Korábban két szomjas
férfi lakott benne.
Nem firtatta senki
mi a valódi kapcsolatuk,
aztán az egyik napról a másikra
megunták sötét unalmukat,
és elköltöztek.

Most hárman vették birtokba.
Egy nő,
kit az égieg sírathattak, látván
lábai bicegő ritmusát,
és egy férfi,
arcán hosszú éjszakáinak
nyomaival.

Meg a kutyájuk.

Ahogy ott álltunk ebszemében,
mint visszacsengő refrén,
búsan villogott a türelmetlenség:
már tapasztalta az élet nem álom.

A nő rámtámadt,
hogy miért írtam neki
névtelen levelet,
hogy ugat...

Nem, én még
soha sem írtam
efféle levelet,
de sajnálom a kutyáját.
Talán a csendet űzte valami,
másik világba, vonyításával.

A következő nap
a férjével tudtam szótváltani.
Nem régen szabadult,
rongyos szárnyakkal, a börtönből,
Nem volt se munkája, se otthona.
A feleségével Horvátországban
ismerkedett meg.

Miből jutott rá neki, kitudja.

Nem első látásra szeretett bele,
csak másodjára, mikor megtudta,
most kapott a nő egy kis lakást
a szeretetszolgálat révén.

Ott mindjárt kinyílt
a szerelem-szirom a kezemben,
és elvettem feleségül.

Vajon hogyan sikerült ezt
egy idegen országban
elintéznie?

Csendben hallgattam
csalfa játékénak fénylő szavait.

Bánom is én, hogyan néz ki,
mikor az árnyamat végre
sikerült levágnom magamról.
Most van hol laknom. Munkám is.
Azóta a Nap is körülettem forog.
Majd álmodom tükrök között
valaki mást, a hétköznapokra.

Tette hozzá ravasz képpel.

Mértani pontossággal mérte fel,
mint jég alatt a fuldkló,
a lehetőséget
egy új lélegzetvételre.

Rossz sejtelem fogott el,
reméltem nem gyilkosságért
ült hosszú éveket.

A bérház szürke udvarán
a gyenge szél sepregette tovább
az ecetfák őszi leveleit.
Ritka pillanatként,
a napsugár mérte végig
rövid utját.