Szétnyílt a csillag-lomb
az égen, a bizonyságtétel
templomának sátra.
Hét angyal lépett ki rajta,
kezükben a haragvás
aranykelyhét tartva.1
Mikor az első angyal
kiöntötte kelyhe tartalmát
a Földre,
hiába menekült bolondul
a sok becstelen,
széltoló,
ámító,
szemfényvesztő,
szélhámos,
millió széltölcsér vágtatott
utánuk, s ragadta el őket.
Nem kellett volna
megtagadnotok a valót!
A második, mikor
a tengerbe csurgatta
a haragvás mérgét,
a sós hallgatag-homály
hullámzón fuldokolni kezdett,
felszínre tárult rejtett mélye,
– és utolsót mozdult
végtelenében az élet.
Nem kellett volna rémisztő terveiteket
mindenkire ráerőltetni!2
Előlépett a vizek angyala,
és a folyókra löttyintette
kelyhe-mélye utolsó cseppjeit,
és a vizek vérré váltak,
medrük dühödten vonaglott,
fuldoklott mind ki imént még
fürgén siklott.
Egyetlen szóval sem sirattátok
a pusztulókat.
A negyedik is előlépett
s a Napra loccsantotta
kelyhe nedvét,
hogy vad sugara fellobbanjon,
és éber kínja
a világ legutolsó menedékét is
elérje.
Teljesíthetetlenné űztétek
álmainkat.
Az ötödik a világ
tébolyító trónusára
folyatta keserű italát.
S nyomban, a kezdet előtti
és a vég utáni, sötétség uralma
gyűrte maga alá birodalmát.
A másnapot naptárainkból
kitöröltétek.
A hatodik a
múlt tárnájából előbujt,
hamis igehirdetőkre permetezte,
a Tejút porával kevert,
bűzös italát, hogy
tűnjön el velük örökre
öldöklésre buzdító szavaik,
s pusztuljon el minden
„sárkányfog-vetemény”3.
S legyen a jónak még egyszer
remény.
Az üres csöndben
hallgatnak a költők is.
Nevünk sincs már.
A hetedik angyal kelyhe
nedvét a levegőbe ürítette.
Világzengés torz lenyomata
vetült az égre,
sugár záporában
városok omoltak össze,
szigetek süllyedtek el,
dobbanásnyi idő alatt,
megpattantak a hegyeknek húrjai.
A forgó világ holtpontján
a csupaszem, téren és időn át,
sejtről sejtre gyúlva4 követ titeket
– mindent lát és hall.
Nem felejt.
1Utalás a Jelenések könyvének 16. fejezetére
2 Salvatore Quasimodo: A halál ellensége
1 Vörösmarty Mihály: Az enberek
2 Baka Györgyi szavai