„Az én anyám a Sors volt,
és testvéreim a hónapok,
akikkel nőttem s fogytam én.
Az vagyok, aki vagyok.”1
Az emlékezet
fénybe emeli virágait,
ellenáll
a parancsra múló időnek.
Elfelejtett szavakat diktál,
éjszakai ruhába bújik,
vággyá válik.
Fiatal és öreg
képtöredékeim
szolgáim lesznek:
járják bennem
vége-hosszan, útjukat.
Tíz szétszórt Nap alatt2
vacog, vár szabja élén,
kitárt testem.
Agyam részecskéi
előre-hátra bejárják
az átölelhetetlent.
Ülök a padban.
A fekete tábla tespedőn
terül rám.
Nincs, aki kimentsen.
A tréfás havat csodálom,
az egymásra dőlt hegyek
jeges imáit visszhangzom.
A szerpentin oktalan
kanyarulatait követem,
a fák zöldülő díszei
ismerősként köszöntenek.
Folyóm vitáját
összefort szájjal hallgatom.
Mélyre hűlt
tereim pora temet.
Villanó szemek,
ránduló szájak,
néma jelek,
hitemen túli Időm
kiáltásai,
szurdokos szelek
űznek.
Karodat tárd ki,
ölelésedet akarom!
Torzult igék
futnak szerteszét.
Éhes kacajok tépik az eget.
Hangok torlódnak
a száraz torkokban.
A vonatkerekek
gyászdalokat zakatolnak.
Alélt arcodat nézem.
A vágy barbár istene hajt.
Minden szelíden
együvé vegyül.
Költő ne aludj! Még ne!
1Szophoklész: Oidipusz király (Babits Mihály fordítása)
2Kínai legenda szerint valamikor a Xia-dinasztia idején (Kr. e. 2205 és Kr.e. 1782 között)
egyszer csak tíz Nap jelent meg az égen.
