Versnovella

A bérházak megnőttek
a vakító fényben,
az árnyékok mind eltűntek.

Akár egy szobor úgy állt
hosszú másodpercekig.

Elfordította a fejét,
a többi ember arcának foltjait
vizsgálta, ahogy ijedten állnak
és bámulnak bután az úttestre.

Aztán óvatosan ő is arrafelé nézett,
a két sin között egy szatyor hevert,
egy kilós kenyér árválkodott mellette,
a tejes doboz kiszakadt,
lassan csurgott belőle ki
a fehér lé.
A váltó medrében találkozott
a vér vékony folyójával.
Az utca porát alig emelte fel
a megrémült szél, a fény
megcsúszott a sima síneken,
és szikrákat vetett.
Autótülkölések, kiáltások,
villamos csengő sértő foszlányai
keveredtek össze.
Távoli mentő és tűzoltó
szirénája mindent félre dobott.
Hangjuk szétbomlott a levegőben.
Őt is beterítette.

Miközben a többi ember
egyre közelebb merészkedett,
ő inkább egy hirdetőoszlop
fedezéke mögé állt.
Szemét sütötte az álnok Nap glóriája,
némán tűrte tüzét.
Várta a véget, de a bizonyosat
nem akarta tudni.
Önkéntelenül imára kulcsolta
sápadt kezét, fejét leszegezte,
de szárnyai nem emelték fel.
Aggódó és szitkozódó szavak űzték.

A meleg, a kegyetlen uralkodó,
nyugodt haraggal simogatta.

Egy kicsit előbbre lépett,
megemelte a sarkát, ágaskodott,
de aztán inkább hátrahúzta a lábát,
és teljesen hátat fordított
a névtelen tömegnek.
Két lépés tett, aztán ismét kettőt,
– hátrafelé.¹
Felbátorodott,
lépései egyre szaporábbak lettek.
Közben, ahogy távolodott
azon töprengett:
– Vajon él-e még?
– Szörnyű ez a hőség – tette hozzá
fojtott suttogással. – Vége lehetne már
ennek a kánikulának...

1Versemet Örley István Baleset című, kéziratban fennmaradt novellájának motívumát felhasználva írtam.